Megásták már mesterségünk sírját
– Országszerte ismert Népművészet Mestere díjas szíjgyártó mester, aki lószerszámaival lett híres a ’80-as években. Ma is keresik termékeit?
– Az elmúlt négy évben nem adtam el egyetlen egy lószerszámot sem. Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, nem is igazán érdeklődtek utána. Az országban már csak ketten-hárman vagyunk, akik tudnak sallangos lószerszámot készíteni. Hiába ez a legszebb a világon, de azt is vagy tíz éve nem kereste senki. Kellő szerénységgel állíthatom, hogy az én lószerszámaim a legjobban kidolgozottak, azokban van a legtöbb munka, ebből adódóan nem olcsóak, de közel sem megfizethetetlenek.
A hazai lovas társadalomban sokan megengedhetnék maguknak, csak már sokakat nem érdekli az, hogy hazai kézművesterméket vegyenek.
Mi lehet ennek az oka?
– Az okok összetettek, vannak benne külső és belső tényezők egyaránt. Elsőnek is tudni kell, hogy egyetlen egy nép lószerszáma nem olyan szép és díszes, mint a magyaré.
Ezért a Nyugat kitalálta, hogy a magyarok a fogathajtóversenyeken úgy kaphatnak kevesebb pontot, ha a lószerszámot, – mint bírálati tárgyat – kiveszik a megmérettetésből. Ez volt az első döfés.
Utána következett, hogy elterjedtek a nem magyar fogatolási stílusban készült lószerszámok. Az ország nagy fogathajtói sokszor kaptak ilyenekből szponzorációba és azután már csak azokkal hajtottak. Miután világbajnokokat láttak ilyen felszerelésekben hajtani ezért az egyszerű emberek elhitték, hogy csak az lehet a jó. Innentől kezdve – ha nem is tudatosan –, de megásták nem csak a magyar lószerszám, de egyben a szíjgyártó mesterek sírját is.
A harmadik kegyelemdöfés pedig nem más volt, mint amikor a műanyag szíjjakkal terítették a piacot. 
– Műanyag lószerszámokkal?
– Igen, szinte ma már csak azzal lehet találkozni. Ezek a szíjjak végülis nem mások, mint több tíz tonna szakítószilárdságú kamiongurtnik műanyag bevonattal.
– Miért jó ez a mai lovasoknak?
– Mert egyszerűek és olcsóak, valamint előnyük, hogy a műanyag lószerszámot könnyebb tisztítani: az izzadt, poros, koszos szíjakat elég ledobni a betonra és nagynyomással lespriccelni. A bőrből készült termékek ennél azért, jóval több törődést igényelnek: heti 4-5 óra kezelést. Ma erre már kevesen adnak, pedig legyünk őszinték egy Mercedes-szel is másképpen kell bánni, mint egy Trabanttal. Ma azonban erre már nem marad idő, megváltozott az emberek igénye, már nem olyan fontos a szép és esztétikus külcsíny a lovastársadalomban sem.
– Nem lehet, hogy az a baj, hogy túl drágák a bőrből készült termékek?
– Magyarországon a pénz állandóan az előtérbe kerül, ami érthető, de ha jobban az árak mögé nézünk, akkor látható, hogy a készítők tisztességes haszonkulccsal dolgoznak és valóban tartós, minőségi termékeket hoznak létre.
Amikor édesapám elkezdett dolgozni, akkor egy bőraktatáska összege egyhavi fizetés volt. Ma ugyanez 70-80 ezer forintba kerül. Természetesen ez az Ázsiában készült műanyag és műbőrtáskákhoz képest jóval magasabb összeg, de ezek valóban örökdarabok.
Mégis úgy néz ki a vásárlók döntöttek: a mindent állandóan kidobó és lecserélő korunkban egyre kevésbé van igény a tartós kézműves termékekre. 
– A nem túl minőségi övekből jelentős túlkínálat tapasztalható. Mitől rosszabbak azok?
– A kínai derékszíjakra mindig rá is van írva, hogy „genuine leather” az az igazi bőr. Ha megfogjuk az övet akkor annak, olyan fogása is van mintha valóban bőrből volna, de mégsem az. Textilből és bőrgyári szemétből készül.
A bőrmaradványokat ledarálják és azt összeragasztják, pont úgy, mint a farostlemezt.
Dekorációnak, bútorhátlapnak tökéletesek, de nem véletlen, hogy eddig egyetlen ács sem gondolta arra, hogy tetőgerendát kellene csinálni belőlük… Nincs ez másképpen a derékszíjakkal sem. Azok közepén egy kartonpapír van, amelyről tudjuk, hogy nem túl jó a szakítószilárdsága, kiváltképpen akkor nem, ha még ki is van lyukasztva… Az ilyen, pár hónapot kibíró öveket háromezer, míg az én derékszíjaimat tízezer forintért lehet beszerezni. Az utóbbi viszont szinte soha nem fog elszakadni. Ugyanakkor azt is látom, hogy vannak akiknek nincs, vagy csak nehezen adnának ki egyszerre 10 ezer forintot egy övre. Ezt tiszteletben kell tartani, ma mindenki a pénztárcája és az ízlése szerint választhat.
– Mennyivel tartósabbak a kézműves bőrtermékek?
– Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Engem Tolna megyében ismernek, tudják, hogy ha eljönnek hozzám, akkor csak minőségi, kézműves termékek közül választhatnak. Egy általam készített derékszíjra öt év garanciát adok, és csak azért nem adok rá húsz évet, mert azt már nem hiszik el, a fiatalok kinevetnek.
Az öregek azonban pontosan tudják, hogy negyven évig is használható egy jól elkészített bőrből készült derékszíj. 
Mostanában jönnek vissza javításra olyan övek, amelyeket még az 1985-ben elhunyt nagybátyám készített. Sőt, tíz évvel ezelőtt arra is volt példa, hogy egy öreg bogyiszlói paraszt bácsi hozott javításra egy derékszíjat, melyen még a nagyapám bélyegzője volt! – Ő pedig 1968-ban hunyt el. Kértem, hogy az övet adja nekem emlékbe a nagyapám után, ő meg válasszon helyette három másikat. Erre azonban azt mondta: „Fiam, nem tehetem. Nekem még ezt a Gyula bácsi csinálta.” Ez a különbség a kínai tömegtermék és a rendes magyar derékszíj között, a magyar emberek egykor megbecsülték mestereiket.
– Mi lesz így a szíjgyártó mesterség jövője?
– Nem akarom temetni a szíjgyártó mesterséget, de azzal, hogy a magyar lovastársadalom nem keresi a bőr lószerszámokat, azzal ők dobták ránk az első lapát földet. Mi mást mondhatnék, mint azt, hogy ez egy segélykiáltás a fogathajtókhoz és a lószerető emberekhez, hogy mentsék meg a szakmát, a magyar ló kultúra hagyományait, mert ha továbbra is csak a kínait és a műanyagot fogják választani, akkor a magyar szíjgyártóipar és a klasszikus magyar fogathajtás szerszámai belátható idő belül csak múzeumi tárgyak lesznek.
Ez egy halálra ítélt, kiöregedő szakma. 
Szíjgyártó képzés már nincs is Magyarországon, még a szakmai névjegyzékből is törlésre került. A fiatalabbak is, akik készítenek jó szerszámot, ők is már javában 40 év fölött vannak. A piac és a magyar fogyasztók kimondták az ítéletet: nincs szükség a munkánkra. Mégis szívből remélem, hogy valami csoda történik és még felfedezik ennek az egyedülálló mesterségnek az értékét.
Bízom benne, hogy abban a kevés családban, ahol ez a mesterség még szokásban van ott még továbbadják.
Én már idős vagyok, de nem akarok belenyugodni abba, hogy a szíjgyártó mesterség csupán csak ennyi volt és vége. Minden mesterség addig marad fönt, amíg szükség van rá, ezt pedig most a magyar lovas társadalom fogja eldönteni.
Tóth Gábor
A gyertyakészítő, aki a nagyapái eszközeivel veszi fel a versenyt a kínai konkurenciával
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu
