Írástudók károgása

Jó pár évet töltöttem külföldön, egy dolog azonban soha nem jutott eszembe: hogy 1200 kilométer távolságból osszam haza az észt az aktuális magyarországi közhangulattal kapcsolatban. Talán azért se, mert mifelénk (bezárkózó, múltba révedő náciknál) az úgy volt, hogy ha kimentünk külföldre, akkor kimentünk rendesen: munka, szórakozás, közösségépítés, közélet, orvoshoz menés – ezeket mind ideiglenes állomáshelyünkön abszolváltuk, hiszen oda költöztünk, ott éltünk.

Nem így a nyitott, liberális írástudó.

Ő fanfárok kíséretében elmenekül a Zorbán elől oda, ahol salsicciából van a kerítés, majd nagyjából két-három hét múlva már landol is újra Ferihegyen: hol oltásért röppen haza, hol pénzt keresni, hol a fogkövet levetetni, de a legprofibb elmenekülők még színházba is kizárólag Pestre járnak.

Amikor aztán az Elűzött Entellektüel ismét visszatér választott új hazájába, épp csak szusszan egyet, majd odagörnyed laptopja elé a kies Umbria festői városában (vagy Lyonban, esetleg Berlinben vagy Hollandiában, mikor épp melyik megmondóember a napos), és nekilát keservesen panaszkodni. Hogy Magyarország mennyire iszonyúan el van rontva. Hogy az az ország gyakorlatilag menthetetlen; konkrétan nincs ott ember, akiben pislákolna még némi életkedv.

Mivel mindezt magyar nyelven kommunikálja az ügyeletes észosztó, sejthetjük, hogy nekünk, Magyarországon élő kis tudatlanoknak szól az üzenet. Kérdés, mi célból. Hiszen ha igaza van, azaz totálisan fásult és kiábrándult mindenki, akkor pont nem hiányzik, hogy a távolból is olyan mondatokkal bombázzák a nyomorultat, amelyek még inkább lehozzák az életről. Akkor már szerencsésebbek a főzőcskézős posztok, melyekben ugyanazon írástudó azt mutatja be

nekünk, szélsőségesen elszegényedett bugrisoknak, hogy pontosan miként is kell tölteni a friss tintahalat, vagy mi a teendő a lótuszgyökérrel, ha szembejön (spoiler: fülöp-szigeteki pálmalekvárt kell elővenni hozzá a spájzból).

Mindenesetre érdemes néha közelebbről is megfigyelni egy-egy ilyen, a távolból károgó Facebook-bejegyzést, mert tényleg bámulatos mennyiségű gőgöt képes egy-egy szerző belesűríteni abba a néhány sorba.

„Magyarország olyan, mint a lopott pénzből épült vidéki NER-stadion” – írja most épp Péterfy Gergely, majd beteszi mellé illusztrációnak egy összegraffitizett, pusztuló sportlétesítmény képét, és szilárdan hiszi, hogy a butuska olvasó nem fogja észrevenni: az a fotó valójában az 1996-os atlantai olimpia egyik stadionjáról készült 2016-ban, értelemszerűen a messzi-messzi Atlantában, nagyon nem Magyarországon. De észreveszi, mármint a képkeresésben jártas, szemfüles olvasó – a többi Facebook-követőt viszont sikerül kellően demagóg módon jól megvezetni a fotóval. Szép eredmény egy patinás értelmiségi család sarjától, gratulálunk.

Bár jópofa az is, ahol az önjelölt elemző (Magyarország menthetetlenségét alátámasztandó) rámutat: „A jövő a Nyugat lett volna, nem a Kelet.” Egy olyan író bírálja ugyanis ezzel a keleti nyitást, aki a NER hetedik-nyolcadik esztendejében először egy hónapot töltött Kínában (feleségével együtt) a kínai központi irodalmi akadémia jóvoltából, majd később még két hónapot a Sanghaji Írószövetség ösztöndíjával, s hazatérve lenyűgözőnek nevezte az ottani forrásbőséget és elmondhatatlannak a fejlődés ütemét (egyetértésben feleségével: „Nem akarom egyfolytában Kínát dicsérni, de nem tudok mást tenni. Mert minden működik, minden gyors, minden tiszta. Érthetetlen” – mesélte ő). Még könyvet is írtak az útról, meg lehet vásárolni.

Amivel önmagában nincs semmi probléma, csak hadd ne higgyük el ezek után, hogy aki a „kobalt” és a „kobold” szavakat keverő német külügyminiszter mellett a komcsi Kínával is szóba áll, annak oda a jövője.

Persze önmagában kínos, amikor egy sokgenerációs értelmiségi „Nyugat jó, Kelet rossz” típusú fekete-fehér, vagy-vagy ellentétpárokban gondolkodik. De különösen is meghökkentő az a meglátás, miszerint „A jövő az idegennyelv-oktatás lett volna, nem a hittan” – mármint egy elborultabb agyú félművelt ateistától elfogadnánk ilyen sületlenségeket, itt viszont mégiscsak nevesebbnél nevesebb református lelkészek és műfordítók leszármazottjáról van szó, aki két prolihergelés között legalább megnézhetné, tanítanak-e egyáltalán hittant a nem egyházi középiskolákban.

Már csak azért is, mert az írástudónak volna némi felelőssége, különös tekintettel a nem elit rétegek felfelé húzására, a közbeszéd alakítására és a kritikai gondolkodás előmozdítására – hadd ne csodálkozzunk az oktatás színvonalán, ha még Áprily Lajos dédunokája sem érzi, mi a baj a „kár a gőzért, a lemaradás behozhatatlan” típusú üzenetekkel. Első körben tehát a következő, Umbriából küldendő lesajnáló károgás előtt talán érdemes lenne átelmélkedni a híres dédapa sorait:

„Ködökbe csillanó sugár, / víg fecskeszó bolond viharban, / tudatlan gyermekhang legyek / a jajgató világzavarban.”

Kiemelt kép forrása: Pixabay

Iratkozzon fel hírlevelünkre!