Talán a legtöbben az ünnepek alatt meglátogatták barátaikat, rokonaikat, és igyekeztek nekik örömet okozni, kifejezni feléjük valamit az érzelmeikből. Az ilyen helyzetek gyakran látszatra mást mutatnak, mint ami a mélyben történik. Nem hazugságról beszélek, legalábbis, ami a tudatosságot illeti. Vajon mit szeretek én pl. az ajándékozásban? Azt, hogy a másik örül annak, amit kap, vagy azt, hogy érzem, valamit jól csináltam? Jól esik látni az örömöt a másik arcán, vagy jól esik, hogy ilyen ügyesen ajándékozom?

Az egyik legnagyobb ellenségünk az önámítás. Erről már sokszor elmélkedtünk. Az önámítás okozza a legnagyobb csalódásainkat és kudarcainkat. Többek között, ez teszi sokszor láthatatlanná, ha önközpontúan élem az életemet. Egészen el tudom hitetni magammal, hogy nekem nagyobb és jobb céljaim vannak, mint másoknak, vagy, hogy én jobban tudok szeretni, figyelni a másikra. Azonban az önközpontú élet az egyik legnagyobb kiszúrás, amit magammal szemben elkövethetek! Ma, amikor annyi minden bizonytalanná vált, lassan megmutatkozik ennek a hátulütője. Az, aki egyedül magával törődik, ma mindent elveszíthet. Sőt, azt kell mondjuk, még ez a szerencse, mert jobb ma ráébredni erre, mint a halálunk közelében. Mit tesz velünk ez az életforma? Mi úgy lettünk megteremtve, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35), ahogy ezt Jézus mondta. Vagyis, akkor fogjuk igazán jól érezni magunkat a bőrünkben, ha kilépünk az egocentrizmusunkból.

Ha minden hozzám viszonyítva lesz fontos, vagy értelmetlen, csak az én szempontomból nézve számít majd tragédiának, vagy örömnek, vagy az én érzelmeim határozzák majd meg, hogy a másik jó, vagy rossz szerintem, akkor végtelen magányra kárhoztattam magamat. Sőt, alig lesz valami, ami átsegít majd a nehézségeimen! Miért kellene felkelnem, ha egyszer most nekem annyira rossz? – Mint egy kisgyermek, amikor hisztizve a földhöz veri magát! Kilátástalannak érzi a helyzetét, holott csak a hiszti és a fetrengés az, ami elválasztja az örömtől…

Van egy félelmetes jelenség, ami a fiatalok között egyre nagyobb teret hódít.

Ha ma megkérdezünk egy gimnazistát, vagy akár érettségizett fiatalt, hogy mi szeretne lenni, a többség nem tud felelni. Aki felel, az, pedig gyakran valami olyan választ ad, ami könnyű pénzt ígér, kevés munkával. Miért baj ez? A dolog hátterében két nagy probléma húzódik: az egyik, hogy a munkáról alkotott képből egy valami tükröződik vissza; a munka valami olyan szükséges rossz, ami csak arra van, hogy élhessem a saját életemet. Egocentrikusan. A második, ami talán a nagyobb baj, hogy fel sem merül a hivatás kérdése ebben a képben. Hogy a munka lehet egy olyan út is, amelyen kiteljesedhetem. Ami segít abban, hogy másoknak is örömére legyek, vagy, hogy hasznos tagja legyek a társadalomnak. Ez végtelen magányra ítéli a fiatalt. Ráadásul igen kevés az esélye, hogy teljes életet tudjon élni, ahol a hivatásában is kibontakozik, és a saját jellemét is építi, ha egyszer azt sem veszi számításba, hogy van hivatása.

hirdetés

Ma az Egyház Urunk megkeresztelkedését ünnepli. Azt az eseményt, amikor Jézus felvállalta a közösséget a bűnös emberrel, úgy, hogy neki nem volt bűne. Megjelenik az emberek között, hogy véghez vigye önként vállalt küldetését, hogy értünk éljen és értünk haljon meg. Ez az az út, amit értelmes dolog követni! Így érdemes és így örömteli élni.

Molnár Miklós atya

A szerző korábbi írásai itt találhatók.

Kiemelt képünk forrása: Unsplash