Prokopp: Marosi Ernő szellemiségét diákjai viszik tovább

Marosi Ernőre, Széchenyi-díjas magyar művészettörténészre emlékezetünk pályatársával Prokopp Máriával.

Marosi Ernő (1940–2021) Széchenyi-díjas művészettörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, egykori alelnöke. Az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem (ELTE) professor emeritusa. Kutatási területe a középkori magyarországi és egyetemes művészettörténet volt. Nemzetközileg is elismert tudományos munkásságáért és pedagógiai tevékenységéért 1997-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki.

 – Évtizedes barátság kötötte Marosi Ernőhöz. Mikor ismerkedtek meg? 

– Megrendített hír, hogy Marosi Ernő kollégám befejezte földi pályafutását. 63 év emberi barátság, közös szakma és közös kutatás, közös oktatás, a jövő generációk hosszú sorát oktattuk, vezettük, segítettük közösen. 1958-ban, akkor én már másodéves voltam, amikor Marosi Ernő 18 évesen megjelent az elsőévesek között! Ő Miskolcról jött, én pedig Esztergomból. Hogy nem voltunk fővárosiak, az különösen is összekapcsolt bennünket. Igyekeztünk Budapesten is megállni a helyünket. Később úgy alakult, hogy nemcsak együtt tanulhattunk, hanem együtt is dolgozhatunk.

Marosi Ernő Marosi Ernő Széchenyi-díjas magyar művészettörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)

– Az ELTE művészettörténet szakán?

– Pontosan. Marosi Ernő az egyetem elvégzése után, 1963-ban mindjárt a Művészettörténet Tanszéken maradt, mint tanársegéd. A tanszékvezetőnk Veyer Lajos professzor karolta fel őt. Én akkor már Esztergomban dolgoztam, de hét év után, 1969-től engem is meghívott Vayer Lajos a tanszékre.

Az oktatás mellett Marosi Ernővel együtt készítettük elő az 1969 szeptemberében megrendezett Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszust Budapesten.

A több mint ötszáz jeles világhírű művészettörténésszel való közvetlen kapcsolatteremtés mindkettőnk, de különösen az ő szakmai életében nagy jelentőségű volt. Attól kezdve megint együtt dolgoztunk. Lehetetlen most a 63 év sok-sok szép emlékét felvillantani. Az utolsó időkig is egy szobában voltunk, mint emeritus professzorok. Tényleg nagyon jó barátság fűzött minket össze és családunkat ebben a több, mint fél évszázadban!

– Ha jól tudom az önök évfolyama volt a szakma „nagy generációja”.

 – Igen, 1956 után valóban új korszakot jelentett a mi két évfolyamunk. Tizenöt-tizenöt fővel 1957-től, illetve 1958-tól. Politikailag nehéz évek voltak ezek a megtorlás évei, de nagy eredmény volt maga a tény, hogy több évi szünet után, 1957-től ismét indult a művészettörténet szak. S az első két évfolyam, Marosiék, Galavics Géza, Dercsényi Balázs, Tímár Árpád stb., valamint a mi évfolyamunkból Szabó Júlia – Marosi Ernő első felesége – továbbá a Kovalovszky Márta – Kovács Péter házaspár, Passuth Krisztina, Perneczky Géza hamarosan, mindmáig tartó baráti közösséggé alakultak. Ez volt az a „nagy évfolyam”, amely megújította a második világháború utáni művészettörténeti kutatást!

– Mi volt ennek a sikernek az oka?

– Olyan képzést kaptunk mely egy életen át meghatározó volt. Olyan tanárok oktattak minket, mint Zádor Anna, Vayer Lajos, Dercsényi Dezső, Entz Géza, Voit Pál. Ők a két háború között valóban világhírűvé tették a magyar művészettörténetet, amit leginkább Gerevich Tibor neve fémjelzett. Tudták, hogy az 50-es években újra nemzetközi hírűvé kell tenni a magyar művészettörténetet.

Marosi Ernő életműve is erről a nagy munkáról szólt.

Munkássága elsősorban a középkor kutatásához kapcsolódott. Nemzetközileg ismert kutatóként, az akadémiai bizottság elnöke is volt sokáig. Oktatóként nagy szerepe volt az oktatási rendszerünk színvonalas megújításában és tovább fejlesztésébn.

Marosi Ernő tudását, szellemiségét diákjai viszik tovább.

Sokan közülük nemzetközi hírnévre tettek és tesznek ma is szert, melyet a jó alapoknak és mindenekelőtt Marosi Ernő igényességének, következetességének köszönhetnek.

– Ön mit tart a legjelentősebbnek a munkásságából?

 – A kutató munkájából nagy jelentőségű az Esztergom középkorára, mindenekelőtt a Szent Adalbert-székesegyházra vonatkozó kutatási eredményei. Marosi Ernő munkásságának igazi jelentőségét a most következő években fogjuk csak igazán megtapasztalni, amikor egyre jobban fogjuk érezni a személyigének hiányát.

 

Tóth Gábor

 

Az elmúlt években feltárt középkori freskók új világot nyitnak meg a kutatók előtt

 

Honfoglaló eleink művészetéről, a tarsolylemezektől a Szent László-legendáig

Jankovics Marcell volt az utolsó reneszánsz emberünk – Hoppál Mihály a Vasárnapnak

Kiemelt képünk forrása: Tóth Gábor, Vasarnap.hu

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!