„Én nem hiszem Istent, hanem tudom, hogy van” – Dörner György a Vasárnapnak

Aki azt hiszi, hogy a saját érzékein túl nem létezik más dimenzió, az óriásit téved, és rengeteget fog csalódni. Egy teremtett világban élünk, és aki ebben nem hisz, keserves kínszenvedés az élete – vallotta meg hitét lapunknak adott interjújában Dörner György Kossuth-díjas színművész. Az Újszínház igazgatója azt is elárulta, miért mer színpadra vinni olyan elhallgattatásra ítélt szerzőket, mint Wass Albert, Herczeg Ferenc vagy Nyirő József, és mit kezd azokkal a támadásokkal, amelyek emiatt érik.

– Amikor felhívtam és interjút kértem öntől, „figyelmeztettem”, hogy nemcsak a színházról, hanem nehezebb témákról is szeretném majd kérdezni, például a hitről. Erre rávágta, hogy ez nem nehéz téma, ez evidencia. Mióta evidencia az életében, hogy felvállalja a hitét, ráadásul a művészvilágban, ahol ez kevésbé elfogadott és természetes?

– Az én életemben mindig is evidencia volt. Soha nem volt kérdés, hogy felvállaljam vagy sem, hiszen alapvető számomra. Olyan természetes, minthogy felkel és lenyugszik a Nap.

– Akkor biztosan már a szülei, nagyszülei adták át önnek a hitet.

– Pontosan. De nem is volt ez téma közöttünk soha, éppen a természetessége okán. Mindig értetlenül állok az előtt, amikor valakinek nem olyan természetes a hit az életében, mint nekem. Márai az egyik írásában rácsodálkozik, hogy „Tényleg ilyen nagy dolog a szabadság?”. Az ugyanis, aki ajándékba kapta, beleszületett, nem is képes azt felfogni. Ugyanígy vagyok én a hittel.

– Érték emiatt támadások vagy bántó megjegyzések?

– Nem foglalkozom ilyesmivel. Aki valakit üldöz a hitéért, az egy alávaló gazember, nem tudok mit kezdeni vele. Talán az első olasz maffiafilm volt Magyarországon a Mint a bagoly nappal. Abban mondta a szicíliai maffiafőnök a helyi rendőrkapitánynak, hogy az emberiséget öt csoportra osztja: egész emberek, fél emberkék, vagyis törpék, a mitugrászok, a ganajtúrók és a kvakvarakvák. Azt mondta, az egész emberek kevesen vannak, a fél emberkék már többen, de még nem annyian, mint a mitugrászok, akik azt hiszik, hogy egész emberek. A ganajtúrókból már egész hadseregre való akad, de még tized annyian sincsenek, mint a kvakvarakvák, azaz a hápogó kacsák. Egyetértek vele.

Az emberiség jelentős része kvakvaraka, akivel bármit meg lehet csinálni. Én velük nem foglalkozom. Annyira nem érdekelnek, mint baktert a sasmadár.

Nem az a kardinális kérdés az életemben, hogy ők mit mondanak. A kardinális kérdés az életemben az, hogy meg tudják-e csinálni a tetőmet vagy szereti-e a közönség a színházat. És persze az, hogy

tartsuk meg a hitünket és a nyelvünket olyannak, amilyennek ránk bízták az őseink!

A sötétséggel való foglalkozás nem a mi dolgunk. Természetesen én is azt vallom, hogy Istenben bízzunk, de tartsuk szárazon a puskaport, és cselekedjünk. Erre gyönyörű példa a Hungary Helps program, ami a világ üldözött keresztényeit gyámolítja. Ez például párját ritkító kezdeményezés.

– Mit jelent önnek a hit a magánéletében és a hivatásában?

– Nem tudom leválasztani az életemről, része annak. Aki azt hiszi, hogy a saját érzékein túl nem létezik más dimenzió, az óriásit téved és rengeteget fog csalódni. Egy teremtett világban élünk, és aki ebben nem hisz, keserves kínszenvedés az élete. Én nem közéjük tartozom. Hívő ember vagyok. Olyan vagyok, mint a középkori Európa kereszténye, aki nem hitte Istent, hanem tudta, hogy van.

– Mindig hangsúlyozza, hogy a szakralitást be kell vinni a színházba. Miért?

– Az egész életbe be kell vinni a szakralitást, minden egyes mozdulatunkban benne kell lennie! A szakralitást a színházban katarzisnak nevezik, de hogy ez mi, azt igazán megfogalmazni még senki nem tudta. A katarzis valójában az, amikor az ember elemelkedik a földtől egy lépéssel az ég felé, a művészet eszközeivel – legyen az festészet, zene vagy akár színház.

A zenészeknek könnyebb a dolga, hisz az talán a legmagasabb rendű művészet, a Jóisten fantasztikus adománya.

Csodálatos, hogy valaki például az Északi-sarkon rárajzol néhány pontot öt vonalra, amit aztán egy Hokkaido szigetén élő ember elé tesznek, aki lejátssza egy hangszeren, és érzelmeket kelt vele mindenkiben, aki hallja.

„Az egész életbe be kell vinni a szakralitást, minden egyes mozdulatunkban benne kell lennie.” Dörner György otthonában, Leányfalun (Fotó: MTI/Cseke Csilla)

– Ma egy katarzisszegény világban élünk. Ritkán élhetjük meg, hogy elrugaszkodjunk a földtől egy „másik dimenzióba” a művészet által. Nem szánunk rá elég időt, nem adunk neki teret. Miről marad le a lélek katarzis híján?

– Magáról az életről. A lélek alapvetés. A Szentlélek pedig a három isteni személy egyike, akitől a mi keresztény hitünk szerint a Megváltónk született. Akinek az életéből kimarad a lélek, nem él teljes életet. Én egyébként kivétel vagyok ez alól, hisz minden egyes újszínházas előadás katartikus élményt nyújt. Nem csak azért, mert én vezetem a színházat, hanem mert

igyekszem olyan előadásokat létrehozni, amelyekben az éghez való közeledés természetes igény. Ezért is dolgozunk magyar szerzőkkel.

A magyar szerzők közelebb állnak a magyar közönséghez, mint az egyéb nemzetiségűek, így óriási könnyebbség a magyar szerzők műveit játszani. És egyben persze nehéz is, hiszen az unos-untalanig ismételt írók, Shakespeare, Csehov vagy a londoni, berlini kortársak ugyanazt ragozzák. Ugyanazt a csontot rágják le százezredszerre is. Egy sokak számára ismeretlen magyar szerző műveit eljátszani bizony nehézség, mert új terep, de az élmény hatványozott.

– Mi ennek az oka?

– A magyar szerzőket saját nyelvünkön olvassuk. Nincs egy közvetítő nyelv vagy személy, aki lefordítja nekünk. Jobban tudunk azonosulni az író gondolataival. Számos külföldi mű is magas szintre képes emelkedni, ha magas szintű fordításon megy át. Talán nagyobb élményt nyújt nekünk egy Arany János-fordítás, mint annak, akinek a nyelvén az eredeti íródott. Megkockáztatom, Arany Shakespeare-fordításai messze felülmúlják az eredetit.

– Kimondhatjuk akkor azt is, hogy egy magyar íróval, például Wass Alberttel, Herczeg Ferenccel vagy Nyirő Józseffel – akiknek a műveit gyakran színpadra viszi – jobban „összerezeg” a magyar lélek? Van valami ősi, kimondhatatlan kapocs köztünk és a nagy íróink között?

– Kimondható kapocs is van: magyarok ők is. Magyaroknak magyar darabot játszani a világ legtermészetesebb dolga.

– Sajnos nem mindenki számára. Ön ezekkel a darabokkal egyfajta színházi forradalmár.

– Akik számára nem ez a természetes, azokkal nem kell foglalkozni. A prekoncepció és az eleve elutasítás pedig az ostobák sajátja.

Dörner György (b) Bakócz Tamás és Viczián Ottó (j) Gyula pápa szerepében Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényéből készült előadás próbáján az Újszínházban (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

– Sokakat érdekelnek a magyar darabok?

– Határozottan igen.

– A közönség igénye formálja a színházat, vagy a színház teremt igényt? Sok helyen azért adnak szemetet – és ez a televízióra is jellemző –, mert az mondják: erre van igény.

– Ez hazugság! A silányság mindig takarózik valamivel. Hozzá lehet szokni a krumplipálinkához és a rossz minőségű sózott halhoz is, ha nincs más. De attól az még nem válik jóvá! És igénnyé sem. Ha valaki megkóstol egy finom bort, az nem akar többé rosszat inni. A közönség nem tudja formálni a színházat, az emberek eljönnek, és nézik, amit játszunk. A mi ízlésünk dominálja a közönséget. De

akik az Újszínházba eljönnek, kifejezetten azért választanak minket, hogy a magyar szerzők műveit nézhessék meg olyan előadásban, ahogy azt a szerző megírta.

Mi ugyanis nem manipuláljuk az írókat. Az ő gondolataikat, műveiket állítjuk színpadra. Olyan szerzőket választunk, akiknek a gondolataira, történeteire, költészetére, humorára, zeneiségére, ritmusára igenis kíváncsiak vagyunk. És ezt a néző is megérzi.

– Említette a nyelv megőrzésének fontosságát. Ma már egyre inkább kopik a nyelvünk, szlengeket, rövidítéseket használunk, és nem élünk azokkal a lehetőséggel, amit a mi gyönyörű magyar anyanyelvünk ad. Mit veszítünk ezzel?

– Mindent. A lelki restség felé lökődünk, ha nem tanuljuk meg magas szinten az anyanyelvünket. Akinek az anyanyelve nyűggé válik, és ezért rövidít, sőt, nemzetközi rövidítéseket használ pusztán praktikus okokból, annak az élete fabatkát sem ér. Ugyanis kimarad minden olyanfajta örömből, amit az élet hordozna számára. Érthetetlenül állok ez előtt a jelenség előtt. Az életet élvezni és nem megúszni kell. Aki rövidít és csak a praktikumra törekszik, nem él, csak van.

– Mit szeret igazán: játszani, rendezni vagy színházat igazgatni?

– Játszani, mert alapvetően színész vagyok. De annyi sok jó színész van, hogy mint igazgató arra törekszem: ne sokat játsszam. Sőt, ne is nagyon játsszam, mert egy igazgatónak eljátszani a szerepeket a színészei elől, nem szerencsés. Már csak olyan előadásokban játszom, melyek esetében a rendező ragaszkodik hozzám.

– Meg tudja fogalmazni, hogy miért jó játszani?

– Tapasztalja meg mindenki a játék örömét, és fogalmazza meg magának! De játszani valójában megfogalmazás nélkül kell.

– Vagyis amikor önök, színészek játszanak, az ahhoz hasonlatos, mint amikor egy kisgyerek önfeledten játszik vagy mi, felnőttek például focizunk egy jót?

– Az öröm és a boldogság az, amit az ember keres a játékban. És minden játékban ezt keressük: az önfeledt örömet, a felhőtlen szórakozást, a teljes odaadás, a kellemes fáradtság utáni pihenés örömét – legyen az bármilyen játék, sport, színház, festészet, zene, írás vagy költészet.

– Kemény év van mögöttünk a járvány miatt. Tanította önt valamire a pandémia? Más lett az élete vagy a színháza?

– Nem, mert egyik sem tud más lenni. A gyakorlatban persze volt változás. Igyekeztünk rövid idő alatt pótolni azt, amit nem tudtunk hosszabb idő alatt véghezvinni. Tartottunk két bemutatót gyors egymásutánban, kéthetes eltolódással. A Fatia Negrat a nagyszínpadon, a Császármorzsát pedig a Kamaraszínházban.

Jánosi Dávid (b) Tomi, Tordai Teri (b2) Nóra, Esztergályos Cecília (k) Mária, Császár Angéla (j2) Zsuzsa és Nemes Wanda (j) Kati szerepében Gyurkovics Tibor Császármorzsa című abszurd tragikomédiájának próbáján az Újszínházban, Dörner György rendezésében (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

– Nemzeti radikálisnak vallja magát. Ezzel és a magyar darabokkal nem lopta be magát a baloldali politikusok szívébe. Mi lenne önnel egy esetleges kormányváltás után?

– Ezt csak a Jóisten tudja. Azt nagyon szerencsétlen dolognak tartom a főpolgármestertől, hogy a regnálása kezdetén kijelentette: Dörner György biztos nem nyeri meg a következő pályázatot. Nem hiszem, hogy ekkora horderejű a személyem, hogy ennek kell lennie egy városvezető első gondolatának. De ha nem folytathatnám, akkor se történne semmi. Ugyanúgy felkelnék és lefeküdnék, napközben meg tenném a dolgomat. Ugyanazt csinálnám: játszanék, csak épp nem vezetném az Újszínházat. De nem érdemes a rosszról beszélni, mert egyszer csak mi is belecsúszunk a rosszaságba! Annyi gyönyörűség van az életben, beszéljünk arról! Sokkal jobban járunk.

– Irigylésre méltó az a hatalmas nyugalom és béke, ami önben rejlik. Mi a titka, hogyan lehet ezt elérni?

– Hinni kell a Jóistenben, és mindenkinek sikerülni fog!

 

Mizsei Bernadett

A művész hisz – természetfölötti nélkül nincs művészet

Ha Jézust kiiktatják a tudományból, az modern keresztényüldözés – Csókay András a Vasárnapnak

Tele van az élet jóval, csak tartsd nyitva a szemed! – Papp János színművész a Vasárnapnak

(Kiemelt képünkön: Dörner György; Fotó: MTI/Cseke Csilla)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!