A reménység oszlopa címmel pünkösdhétfőn hangzik el a Kossuth Rádióban annak a különleges hangjátéksorozatnak az első része, mely az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus eseményeit és vele együtt felmenőink hitét mutatja be. Ebben kapott szerepet Papp János színművész, akit nemcsak a műről, de hitről, hivatása elmúlt ötven évéről, most születő különleges fotós verseskötetéről és színházi terveiről is kérdeztük.
– Hogy érzi magát ebben a szerepen?
– Nem könnyű eljátszani a rádiójátéknak ezt a formáját. Az írónak, Zsuffa Tündének sem volt egyszerű dolga, hisz egy hatalmas tényadathalmazzal kellett megküzdenie. Azt öntötte izgalmas, élettel teli formába. 1938-ban zajlott az első magyarországi Eucharisztikus Világkongresszus, a hangjáték ennek a történetét dolgozza fel. Egy idős testvérpár emlékezik vissza az eseményre, miközben faggatja őket a lánytestvér unokája. Valójában egy fiatalkori élményanyagot adnak át. Molnár Piroska játssza a testvéremet, én a 98 éves Márton atya vagyok, Pindroch Csaba pedig Pacelli bíborost, a későbbi XII. Pius pápát alakítja.
Papp János, Molnár Piroska és Pindroch Csaba színészek (b-j) A reménység oszlopa hangjáték felvétele után a Thália Színház stúdiójában (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
– Hogyan valósítható meg mindez egy rádiójátékban? Hogyan adható át az élmény a vizualitáshoz szokott 21. századi közönségnek?
– Az általunk elmesélt eseményeknek egykor volt valódi íze, illata, színe, hangulata, ereje, működött benne egy nagyon erős vallásos töltés, a hit. A két idős ember újra gyerekké válik, hisz gyerekként élték át az 1938-as eseményeket. A darabban egy gyermek lelkesedésével, az akkori élmények hangulatával töltjük meg a meséket, amitől a mű egyszer csak élni kezd, és élvezhetővé válik.
hirdetés– Akkor ma is van létjogosultsága a rádiójátéknak mint műfajnak?
– Nagyon sokat rádióztam hosszú színészi pályám alatt. Ma már inkább a zene, a riportok töltik ki az egykori hangjátékok, versműsorok helyét. Azt gondolom, nem jó, hogy a rádiózás arculata ennyire megváltozott. Sajnos ma már a kultúra nem olyan mértékben és értékben jelenik meg, ahogy annak idején az én fiatalkoromban.
Ezért is öröm és kihívás ez a rádiójáték.
Mozgósítanom kell magamban olyan erőket, érzelmeket, amelyek élvezhetővé teszik a darabot, és megragadják a hallgatókat.
– Mi az üzenete az akkori eseményeknek a ma embere számára?
– Talán nem is az üzenet a fontos, hanem maga a tény, hogy emberek a világ minden részéből összegyűltek egy olyan eszmeiség jegyében, egy olyan vallás ege alatt, amelynek kulcsszava a szeretet. Megpróbálták megmutatni mindenkinek egymás kezét szorítva, erősítve egymást hitükben, hogy
az a világ, ami körülvesz minket, és teli van bajjal, gonddal, ellentmondással, igenis lehet élhető, de minimum elviselhető.
– Ha jól tudom, ön hívő ember. Pluszöröm olyan műben szerepelni, ami keresztény értékeket is hordoz magában?
– Jobban szeretem magamat hites embernek nevezni. Egy hittel teli ember vagyok, aki képes egyfelől – remélem – hatni másokra, másfelől képes az embertársai hitét elfogadni. Egy az Isten!– vallom én is. Ezt a számomra egyértelmű dolgot sugározni nagyon jó és fontos.
– Nem nehéz ezt a mai világban felvállalni?
– Mióta az ember létezik, gondolkodik, azóta a hites és hitetlen emberek aránya nem hiszem, hogy változott. Így szemlélve a világot, nem vagyok optimista. Nem hiszek abban, hogy majd egyre több embert érint meg a hit ereje, és ezáltal egyszer csak a világ jobb lesz. Voltak és ma is vannak rendkívül erős hitű emberek, és olyanok is, akiket a hit nem érintett meg. Azok felett sem mondok ítéletet, akik csupán biológiai lényként tengetik napjaikat. Ma már sokkal megengedőbb vagyok az emberi gyengeséggel vagy akár a hitetlenséggel szemben is. Nekem szerencsére akad dolgom a világban, hát tegyem!
– Kétszer is a hites szót használta a hívő helyett. Mi a különbség?
– A hívő szó számomra olyan embert takar, aki vallásos hitében annyira elkötelezett, hogy nem fogadja el mások hitét, sőt, akár el is pusztítaná őket. Pedig, ha abból a gondolatból indulok ki, hogy egy az Isten, mindnyájan egy nyájba tartozunk.
– Önnek mit ad ez a hangjáték?
– Először is egy nagyon jó színészi feladatot. Az életemnek az a képesség, az a kiváltság adott értelmet, hogy színész lehetek. A talentummal pedig élni kell! Szeretek a kapott feladatokkal bíbelődni. Van, aki jóformán csak közvetlenül a felvétel előtt futja át az adott darabot. Én soha, egyetlen anyaggal sem bántam el ilyen szemérmetlenül.
Papp János (b), Molnár Piroska (k) és Pindroch Csaba színészek (j), valamint Zsuffa Tünde író és Siklósi Beatrix, a Kossuth Rádió csatornaigazgatója (b2) a hangjáték felvétele után a Thália Színházban (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
– Hogyan készül a rádiójátékokra?
– A magam évtizedek alatt kialakult „jelrendszerével” preparálom az anyagot, vagyis bejelölöm a hangsúlyokat, a szüneteket, a gondolatíveket. Ezek adják a felolvasásnál a kapaszkodót. Így rágom át magam az egész anyagon, és ha a felvételkor jó állapotban vagyok, az is megesik, hogy nyolc oldalt felolvasva csak egyszer bakizom. Könnyebb velem a munka, a közös játék. Persze játszani csak halál komolyan érdemes!
– Ebből is látszik, hogy hatalmas önben az alázat a hivatása iránt.
– Van, aki magát az „alázat” szót is gyűlöli, számomra viszont alapvető. Ebben egyébként komoly a megosztottság a szakmában. Azt látom, hogy a legnagyobb művészek alázattal viseltettek a szakmájuk iránt. Minden ember, legyen akár utcaseprő, orvos, politikus, tanár, vagy bármi, végezheti a munkáját dilettánsként, amatőrként, mesterként vagy művészként egyaránt. Az az utcaseprő, aki végigsepri az utcát, majd visszanéz, és azt mondja, hogy „de gyönyörű tiszta, ezt én csináltam”, ugyanúgy művész, mint az, aki a színpadon elmond egy verset.
– Tavaly jubilált, ugyanis 1970-ben kezdte a színészi pályát. Ha visszatekint erre az 50 évre, van önben bármilyen szakmai hiányérzet?
– Rengeteg. Sok mindent elmulasztottam, rosszul csináltam, elmentem számos lehetőség mellett, vagy nem elég mélységgel éltem át egyes dolgokat.
– Ezekkel már megbarátkozott – mai divatos kifejezéssel –, el tudta engedni a botlásait?
– El. Ez nagyon fontos tulajdonsága az embernek. Van, akinek az elengedés könnyen megy, másoknak hatalmas kihívás. Azt is nehéz elérni, hogy „valaki” legyen az ember. A „valaki” alatt nem rangot vagy kitüntetést értek, hanem azt a bizonyos nehezen megfogalmazható „egyéniséget”. Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököm a főiskolán. Egyszer azt mondta nekünk jótanácsként:
„Ne akarjanak egyéniségek lenni! Az vagy van, vagy megjön magától.”
Eszerint próbáltam élni. Ha pedig netán „valaki” vagyok a pályán töltött 50 év után… hát megjött magától!
– Éppen a jubileumi évében érte a pandémia, ami bezárta a színházajtókat. Hogyan vészelte át az azóta eltelt időszakot?
– Ha nagyképűen fogalmaznék, azt mondanám: hála Istennek, én tudtam mit kezdeni magammal! Egyszer csak kihúzták a lábunk alól a szőnyeget, „levetkőztettek bennünket meztelenre”, és ott álltunk csupaszon, minden viszontagságnak kitéve. Mit tehettem? Arra építettem, ami a lételemem. A Covid első éve alatt, vagyis
tavaly március közepétől idén március közepéig 2200 kilométer tettem meg túrázva, nordic walkingozva, és 800 kilométert bringázva.
Közben fényképeztem a nyiladozó virágokat, és egy-egy túrán 2-3 haikuba foglaltam a virágok nevét. A haiku háromsoros japán versforma, kötelező szótagszámmal: 5-7-5. Nemcsak jó időtöltés volt, de a végére született egy haikukötet is, ami hamarosan megjelenik, Haikuvirágok címmel. Nem adom alább: az év legszebb könyve lesz! 140 fotó, 140 haikuval.
Papp János lételeme a túrázás, miközben útinaplót és verseket ír (Fotó: Papp János)
– Mondana egy saját haikuverset?
– Boldogan! A képeket átnézte Kecskés Ferenc botanikus barátom, és kiderült, hogy csak két virágot nem neveztem meg helyesen. Például egy bokrot, méghozzá a galagonyát, amit kecskerágónak tituláltam. A korábban a kecskerágóról született haikut így kénytelen voltam elfelejteni, és írni helyette egy újat a galagonyáról. Úgyhogy most ezt mondom el:
„Cirkuszi bohóc
volt. A Galagonya! Ő
sírt, mi nevettünk.”
„Örömtől csordul // a bükk-könny, mert nyílik a // pilisi bükköny.” A 140 haiku egyike Papp János tollából.
– Miben játszik most, és mik a tervek a közeljövőben?
– A dunaújvárosi Bartók Színházban a Hamlear című darabban szerepelek majd, ami egy Shakespeare-paródia. Várhatóan július 4-én mutatjuk be Gyulán a várjátékok keretében. Közben már Tihanyban játsszuk a régen bemutatott és általam nagyon szertett Karinthy színházas előadást, a Lököttek című darabot. Ősszel a Vidor Fesztiválra is megyünk vele. A Függöny fel! és a Legénylakás darabokban is játszom majd az anyaszínházamban, a Centrál Színházban, ha újranyit. Puskás Tamás, az igazgató nagyon bölcsen úgy döntött, hogy
csak akkor nyitunk, ha mindenki védetté válik, a színészektől kezdve a díszítőkön át az irodistákig.
Dunaújvárosban tavaly mutattuk be, de csak rövid ideig játszhattuk a Dollárpapát, aminek a címszerepe vár rám. Emellett 35 éve narrálom a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékokat. Reméljük, idén már megtarthatjuk, a tavalyi ugyanis elmaradt. Huszonnegyedik évébe ért az Aquincumi költőverseny. Azzal is van bőven tennivaló. Szóval, rengeteg a dolgom! Emellett karitatív céllal tevékenykedem a Közel a Part Egyesületben is. Hosszú évek óta elsők vagyunk a karácsony előtti tartósélelmiszer-gyűjtésben. Régóta szervezek túrákat is egy nagyszerű társaságnak, a bakancsosoknak. Jókat kirándulunk, főzünk, bográcsozunk, sütögetünk. Tele van az élet jóval, csak tartsd nyitva a szemed!
Mizsei Bernadett
Elindulnak a koncertek is a pécsi Zsolnay-negyedben és a Kodály Központban
A Nemzeti Múzeum egykori főigazgatója: Háromszor locsoltak fel, majd visszadobtak a cellába
(Kiemelt képünkön: Papp János színművész A reménység oszlopa című hangjáték felvétele után a Thália Színházban 2021. április 26-án. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
