A temerini fiúk esete jó példa arra, mennyire fontos, ki van kormányon Magyarországon. Keményen példát statuáltak velük, meg akarták mutatni a magyaroknak, hogy ez történik, ha mertek visszaütni. A Gyurcsány-kormány semmit nem tett értük diplomáciai szinten, és persze máshogy sem. Az anyaország részéről akkor erélyes kiállást vártunk – mondta el lapunknak Mengyán Albert blogger. A vajdasági orvostanhallgatót arról kérdeztük, milyen most a magyarok helyzete a Délvidéken.
– Sokak szívébe beloptad magad, amikor a blogvideódban felajánlottál egy dunaszerdahelyi és egy topolyai szurkolói sálat Karácsony Gergelynek és Baranyi Krisztinának, akik a Fudan Egyetem elleni tiltakozásául fehér sálat viseltek a Kína által elnyomott kisebbségekért. Te szeretted volna a vajdasági magyar kisebbségekre felhívni a figyelmet. Kaptál tőlük választ?
– Nem, de valójában akkor lepődtem volna meg, ha kapok. Amikor láttam Karácsony és Baranyi akcióját a televízióban, arra gondoltam, szomorú, hogy a távoli kisebbségekért kiállnak, de mi, akik itt vagyunk a szomszédban, eszükbe sem jutunk. Ezért gondoltam, hogy küldök nekik egy kis figyelemfelkeltő videót.
– Mennyire befolyásolja a határon túli magyarság sorsát az, hogy ki van kormányon az anyaországban?
– Nagyon… Mi már száz éve ellenszélben biciklizünk. Mondhatnám, hogy megszoktuk, de az egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lépéseket tesz felénk az anyaország, és hogy a jó vagy rossz diplomáciának köszönhetően mennyi magyarverés történik. A Fidesz–KDNP kormány évek óta igyekszik jó viszonyt ápolni a környező országokkal, és ahol erre nincs fogadókészség, ott legalább erélyesen fellép. Szerbiában, azon belül kifejezetten a Vajdaságban nagyon rossz volt a helyzet 2004-2005 körül. A magyarverések mindennaposak voltak. Sokan féltek utcára menni.
– Most mi a helyzet ezen a téren?
– Nem állíthatom, hogy most egyáltalán nem történnek agresszív támadások, de sokkal jobb a helyzet. Ritkábban fordul elő. Talán a szerbek is fejlődnek. Persze radikális szerbek most is léteznek. Velük kellene kezdeni valamit. Az utcanévtábláinkat folyton lefestik, belénk kötnek. De látszik némi változás.
– Akkor már nem annyira nehéz magyarnak lenni a Vajdaságban ebből a szempontból?
– Ez régiónként eltérő. A Sajkásvidéken, Temerin környékén és attól délre, a Bácska délebbi részén nem szívesen lenne magyar az ember. 1944-45-ben negyvenezer magyart végeztek ki. Ezeken a vidékeken azóta is nagyobb és jellemzőbb a konfliktus a két nép között. A szórványban magyarként élni máig úgy lehet, ha az ember behúzza fülét-farkát.
– Nem lehet jó így élni. Vagy már ezt is megszokták?
– A vajdasági magyarokban nincs meg az a bizonyos székely virtus. Sokkal nyugodtabb emberek. Éldegélnek a maguk világában. Sok közöttük a csendes földműves. Persze ez nem mindenkire jellemző, rám sem, de a nagy átlagra igen.
A Vajdaságban mégiscsak népirtás történt, egy szabályos genocídium, ami után beleégett az emberek fejébe, hogy maradj csendben, s akkor életben maradsz.
Itt történt a legnagyobb népirtás, sem Erdélyben, sem a Felvidéken nem volt ekkora mértékű. A magyar lélek sokáig tűr, de van egy pont, amikor elszakad a cérna. De ez általában sokára következik be. Ők is sokat tűrnek.
– A kegyetlenkedéseknek még azért ennyi év elteltével is tanúi lehetünk. Ott van például a temerini fiúk esete, akik 10–15 évet kaptak egy szerb férfi megveréséért, míg a magyarokat verő szerbekre jelentéktelen büntetéseket róttak. Róluk tudsz valamit?
– Néhányukkal szoktam találkozni, együtt szurkolunk. Volt, aki külföldre ment, a többiek itt maradtak. Megtörtek. Ez egyértelműen látszik. A legszebb éveiket vették el. A temerini fiúk esete is egy jó példa arra, hogy mennyire fontos, ki van kormányon Magyarországon. A Gyurcsány-kormány semmit nem tett értük diplomáciai szinten, és persze máshogy sem. Az anyaország részéről akkor erélyes kiállást vártunk.
Keményen példát statuáltak velük, meg akarták mutatni a magyaroknak, hogy ez történik, ha mertek visszaütni. Ezt az ügyet az akkori magyar kormánynak nemzetközi színtérre kellett volna vinnie!
A vajdasági magyaroknak kezükben a sorsuk. A szerb kormány se nem gátolja, se nem támogatja őket (Fotó: Mengyán Albert)
– Most milyen segítséget kaptok az anyaországból?
– A Prosperitati Alapítvány segíti az itteni vállalkozásokat. És ami nagyon fontos: szerencsére a mostani magyar kormány jó viszonyt ápol a szerb országvezetéssel. Ennek köszönhetően javult a közhangulat.
Azok a szerbek egyébként, akik nem kifejezetten ultranacionalisták, kedvelik, sőt, tisztelik Orbán Viktort. A határozottsága miatt van tekintélye.
Tetszik nekik például a magyar kormány fellépése a migránsáradattal szemben, az, hogy Magyarországon kimondják az igazat a bevándorlókkal kapcsolatban. Nálunk ez nem jellemző.
– Mennyire kedvez számotokra a mostani szerb kormány? Tesz pozitív lépéseket a magyar kisebbség felé, vagy előfordulnak olyan durva megnyilvánulások, mint például Erdélyben, hogy megtiltják a magyar himnusz éneklését, esetleg az országzászlónk kihelyezését?
– Ennyire nincs durva helyzet. Kevésbé foglalkoznak ilyesmivel. Ha van valami rendezvény, elénekelhetjük a magyar himnuszt. Ebből kormányzati problémánk nem volt. A szerbek rafináltabbak ebből a szempontból, mint az ukránok vagy a románok. Ők
rájöttek, hogy ha elnyomnak minket, akkor összezárunk, és harcolni fogunk velünk. Inkább engednek minket elmenni.
Sajnos nagyon sokan elhagyják az országot. Azt sem erőltetik, hogy szerbül tanuljunk. Úgy vannak vele, hogy „úgyis elmennek”. Ahol én élek, Topolyán, jobban összezárnak a magyarok, mint Szerbia más részein. Ez mindenütt jellemző, ahol a magyarok aránya eléri az 50 százalékot, és ezeken a helyeken a konfliktusok is jobban kiéleződnek.
Ha sokan vagyunk, összetartunk – ez azért már nem tetszik nekik.
Valójában a szerb kormány nem gördít köveket az elé, hogy például a magyar kormány segítsen nekünk pályázatok által, de az itteni vezetés nem is támogat minket. Tulajdonképpen ránk bízza, hogy hogyan maradunk meg. Javult a helyzet, de nyilván a külhoni magyarságnak sosem lesz könnyű…
– Azok a magyarok, akik elhagyják a Vajdaságot, hová mennek? Az anyaországba vagy nyugatra?
– Amikor én születtem 1997-ben, már sajnos túl voltunk egy nagy migrációs hullámon a délszláv háború miatt. Már akkor legalább 50–100 ezer magyar ember elhagyta az országot, de akkor még legalább 300 ezer lélekszámú volt így is az itteni magyarság. 2011-ben már csak 250 ezren voltunk. Mára jó, ha elérjük a 200 ezret.
– Most Szegeden tanulsz az orvosi egyetemen. Haza szeretnél menni utána?
– Igen. Magyarország fejlődik, van jövőkép. Egy aranybánya a Vajdasághoz képest. Szerbiában ez nem ilyen egyszerű, de mégis oda húz a szívem. A Vajdaságban is szükség van magyar orvosokra. Sokkal jobb érzés a betegeknek úgy bemenni egy egészségügyi intézménybe, ahol a problémáikról kell beszélniük, ha meg tudnak szólalni az anyanyelvükön. Bár ez a jogunk most is megvan, de hiába, ha nem lesz magyar orvos. Én azért megyek haza, hogy amíg élek, ezt a jogot biztosíthassam a vajdasági magyaroknak.
Mizsei Bernadett
Az antifák szerint az 1944-ben kivégzett magyarok mind háborús bűnösök voltak
(Fotók: Mengyán Albert)
