Veszélyes-e templomba járni?

Megjelent a napokban egy könyv a katolikus egyházon belüli szexuális visszaélésekről. Rögvest előkelő helyre is ugrott a sikerlistákon, ami nem csoda – nem sok balliberális és/vagy ateista újságíró és influenszer van ebben az országban, aki ne promózta volna ezerrel az opuszt az elmúlt hetekben. Mármost könnyen lehet, hogy fundamentalista, előítéletes katkó vagyok, de ha az a macskás dékás reklámozza nekem lelkesen a könyvet, aki egyébként minden egyes keresztény ünnepen prosztó Facebook-posztokkal törli a lábát Szent Istvántól Szűz Máriáig mindenbe, ami szent, ellenben érinthetetlen istennőként tiszteli a totalitárius klerikalizmustól rettegő Dobrev Klárát, az sajnos valahol legbelül bizalmatlanná tesz.

A nemhívők körében persze valóban szenzációként hathat egy könyv, amelyben egyházi botrányok jelennek meg részletekbe menően leírva, egy gyakorló keresztény azonban eddig is tisztában volt a Gonosz működésével. Hiába állítja a szerző lépten-nyomon, hogy „a hívők szerint” a pap Krisztus képmásaként soha nem tesz rosszat: ez sajnos fatális tévhit lehet. A katekizmus konkrétan leszögezi, „Krisztus jelenlétét a szolgában nem úgy kell érteni, mintha minden emberi gyöngeség, az uralkodhatnámság, a tévedések, azaz a bűn ellen védett lenne” – kizárólag a szentségek azok, amiket a pap egy az egyben Krisztus szolgájaként szolgáltat ki, s így nem tud a bűneivel elrontani. Minden másban elbukhat.

Főleg, mivel a Gonosznak kifejezetten érdekében áll őt kísértenie. És főleg, ha a világ (inkluzíve progresszív kereszténység) azt duruzsolja neki sima modorú kígyóként, hogy a cölibátus egy embertelen béklyó, s hogy a jófej pap házasságot köt a korszellemmel.

Maga Jézus Krisztus is figyelmeztetett, „lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak”, és ugyanő annak tudatában mosta meg tanítványai lábát, hogy egyikük rövidesen elárulja és kiszolgáltatja őt, másikuk pedig (akire egyébként az egyházat építette és a mennyek országának kulcsait bízta) háromszor tagadja meg őt átkozódva. A „virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” intés elhangzása után a tanítványok kivétel nélkül elalszanak, magára hagyva a szenvedő Krisztust. Gyarló volt az összes apostol? Gyarló hát. Voltak vállalhatatlan tetteik? Hajjaj. Egytizenkettedük végleg elbukott? Igen, sajnos. A többiek azonban végül mégiscsak szentekké lettek, az apostolok szedett-vedett társaságára épített kereszténységnek pedig mégiscsak van napjainkban 2,4 milliárd tagja.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az egyház megtűrhetné papjai sorában akár a pedofilokat is: nem, a romlott részeket le kell vágni, sőt, eleve kínos gondossággal igyekezni kell távol tartani. Ez nem kérdés. A kommentek és a külföldi tapasztalatok alapján azonban az olvasók jelentős része ennél jóval messzemenőbb következtetéseket von le a gyomorforgató történetekből: „Ezek papolnak nekem jóról és rosszról? Ezek jönnek szexuáletikával? Miközben én messze különb vagyok a csuhásoknál, hisz én legalább nem vagyok pedofil!” – veregetik sokan a saját vállukat farizeus módjára. A pedofíliához képest valóban megnyugtatóan enyhe csínytevésnek tűnhet például a (nagyságrendekkel gyakoribb) házasságtörés, csakhogy esetenként épp az vezet a család széthullásához és a szeretet- és önbizalomhiányos apátlan gyerek könnyű célponttá válásához. A mások bűne feletti borzongás és a klérusra mutogatás közben ezért sose árt némi önvizsgálatot is tartani.

A kiábrándult katolikusok további kedvelt végkövetkeztetése, hogy „Minek menjen az ember a templomba, ha ott bűnös emberek prédikálnak neki? Hiteltelen banda, sokkal észszerűbb közvetlenül lerendezni a dolgainkat a személyes Istenünkkel.”

Csakhogy ez is tévedés, hisz ha ez volna a legészszerűbb és a legüdvösebb, akkor Jézus Krisztusnak eszébe nem jutott volna azzal megbízni Pétert, hogy „legeltesd juhaimat”. Persze lehet erre mondani, hogy oké, de az egyház mégis hitelesebb és vonzóbb lenne, ha legalább a nagy nyilvánosság előtt kibeszélné az ügyeket. Ennek azonban ellentmond, hogy a mintaként emlegetett Németországban már bő 10 éve megy a folyamatos, nyilvános kibeszélés, mégis egyre többen fordítanak hátat mindkét nagy egyháznak. Nem tűnik úgy, hogy a pedofília első számú témává tétele kifejezett sikerrecept lenne.

Miközben a megoldás eleve nem az, hogy az elbizonytalanodó olvasó kétségbeesetten menekül az egyháztól, nehogy véletlenül bántódása essék. Hisz hova menekülne: a trendi jógaguruhoz, aki minimum akkora valószínűséggel követ el abúzust? A Szentírás se azt mondja, hogy menekülj a rossz elől, hanem hogy „te győzd le a rosszat jóval”. Aki imádkozik a papokért és segít a túlterhelt plébánosának, máris növeli a jócselekedetek számát az egyházban. Aki stabil családi hátteret biztosít a gyerekeinek és odafigyel a kapcsolataikra, máris csökkenti mindennemű szexuális visszaélés esélyét. Aki katolikus teológusként inspiráló bestsellert írna a cölibátus kegyelmi ajándékáról, tíz alaposan végigelemzett személyes történettel, máris segítene a kísértésekkel küzdőkön. Aki pedig úgy neveli fiúgyerekét, hogy adott esetben jó talajra találjon benne a hivatás kegyelme, az máris tovább növeli a hiteles lelkipásztorok arányát. Az egyház ugyanis nem valamiféle távoli püspöki kar, hanem mi magunk vagyunk.

 

Francesca Rivafinoli

A szerző további írásai itt olvashatók.

Kiemelt kép forrása: Pixabay

Iratkozzon fel hírlevelünkre!