A forradalom kezdi kóstolgatni saját gyermekeit

Ellen-Pride lesz idén Párizsban – hangzik a hír, aminek hallatán már lebegnek is szemünk előtt a masírozó homofób nácik, akik nem bírják elviselni, hogy békés, vidám, tarkabarka szerelmesek vonulnak végig az utcákon egy szép nyári napon. Csakhogy ez tévedés: nem jobboldali elhajlók, hanem mindenféle LMBTQI+ tömörülések döntöttek úgy, hogy a számukra vállalhatatlanná vált Pride ellenében mostantól külön felvonulást szerveznek.

Érvelésük szerint ugyanis a sztenderd Pride iszonyatosan fehér, különös tekintettel a kamionokról dübörgő zenére, amely folyton csak az amcsi techno, és például sose a karibi zouk. Ami miatt eleve sérül a sokszínűség. Ennél is aggályosabbnak tartják azonban, hogy a Pride-ot támogató kapitalista cégek hipokrita módon kampányolnak szivárványos logókkal – amiben egyet is értenénk, hisz szerintünk is klasszikus képmutatás Európában nagy mellénnyel LMBT-érzékenyíteni, közben pedig a Közel-Keleten szemérmesen hallgatni. Az ellenprájdolók azonban sokkal inkább azt sérelmezik, hogy a nagyvállalatok kiteszik ugyan a Twitterre az LMBT-logót, de közben nem viselik kellően a szívükön az illegális migránsok sorsát. Az Air France légitársaság például úgy kampányol aktívan a leszbikusokért és a transzneműekért, hogy közben részt vesz a migránsok visszaküldésében (hovatovább kitoloncolásában), ami a Pride-balszárny számára teljességgel vállalhatatlan. Hiába tepernek tehát a kapitalista cégek az LMBT-kegyekért: a most fellázadók már egyáltalán nem hatódnak meg egy hatszínű IKEA-szatyortól.

Mindemellett az alternatív Pride szervezői egy szürreálisabb érvvel is előálltak, indokolva kiválásukat: a hagyományos menetben évek óta felvonul a franciaországi LMBTQ+ rendőrök egyesülete (ilyen is van), márpedig a balos LMBT-mozgalmak nem hajlandók elnyomó erőszakszervezetek tagjaival együtt hirdetni a meleg büszkeséget. Tehát az úgy nekik nem fér bele, hogy a biszexuális Jean-Jacques főtörzsőrmester a szabadnapján mellettük vallja a molinójával, hogy „love is love”. Előfordulhat ugyan, hogy Jean-Jacques egyébként mást se csinál egész álló nap, mint traffipaxot kezel, és burzsuj fehér, heteroszexuális kapitalista gyorshajtókat büntet, de ez az elfogadáspárti sokszínűség-rajongót nem érdekli: a zsaruk kollektíve bűnösök, nincs apelláta. Az LMBT-rendőr „rendőr” mivoltából eredő elnyomó státusza üti az LMBT identitásából eredő áldozatiságát, ezért ő szabadon alázható – ilyesféle játékszabály látszik kirajzolódni ebben az igen testvéri „LMBT-közösségben”.

A történetnek külön színt ad, hogy az LMBTQ+ rendőrök egyesülete idén végül nem is vonul fel a Pride-on, mivel a menet ezúttal a Seine-Saint-Denis nevű kies, no-go zónákban gazdag elővárosból indul, és így olyan negyedeken halad keresztül, ahol „a rendőröket nem mindig látják szívesen”. Szép dolog tehát a Büszkeség, de annyira azért nem, hogy kiképzett, izmos rendőrök – egyébként egyenruha nélkül, talpig civilben, voltaképpen inkognitóban – a bevándorlók lakta negyedekben is öntudatosan merjék hirdetni másságukat. Azon bevándorlók lakta negyedekben, akikért az „LMBT-közösség” rendőrgyűlölő frakciója oly kérlelhetetlenül küzd… Nem rossz a meccs, de nemigen tudja az ember, kinek is szurkoljon.

Miközben az óceán túloldalán, Mexikóban szintén saját farkába látszik harapni a genderkígyó. Történt ugyanis, hogy a hétvégi választásokra készülve egy pinkzászlós progresszív balközép párt nem tudott mindenhol az előírt 50 százalékos női kvótának megfelelő női jelöltet állítani, ezért 18 férfi politikusa hirtelen elhatározásból előbújt transznőként. Pocakosodó bácsik, latinó alfahímek jelentették ki magukról teljes magabiztossággal: ők most már inkább mégis teljesen nők. Majd amikor jött a felháborodás, hogy ácsi, ez azért nem bemondásra megy, a párt borostás elnöke a pink felsőjében derűsen kijelentette: ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem bármely párttag nemi identitásának valódiságát, és ránézésre különbséget tegyek transznemű és transznemű között?! S milyen igaza van.

Forrás: noticieros.televisa.com

Transzszervezetek ugyan szintén tiltakoztak, hogy visszaélésről van szó, hisz az új transznőket sose látták a felvonulásaikon, de azért érezzük, hogy ez meglehetősen kirekesztő és önkényes hozzáállás – és erre az álláspontra jutott első körben a helyi választási bizottság is (amelynek szivárványos Facebook-profilja egyébként leszbikus lányokkal buzdít szavazásra). Mint megállapították, egyrészt senkinek az önmeghatározását nem lehet kétségbe vonni, másrészt „nem léteznek objektív bizonyítékok” a szimulálásra. Arrafelé tehát már elérkeztek a valóságtagadás azon pontjára, ahol egy állami szerv a genderelmélet szélsőséges alkalmazásával épp a transzneműek felháborodása közepette engedélyezné a női kvóta férfiak általi nyilvánvaló kijátszását.

Még jó, hogy mi még dönthetünk, fel kívánunk-e szállni erre a szélsebesen robogó párizsi-mexikói gyorsra, amelynek végállomásán a saját gyermekeit falja fel a genderforradalom. Szép példája lenne a nemzeti összetartozásnak, ha mi, magyarok legalább ezen a téren képesek lennénk valamiféle kollektív józanságot felmutatni – szigorúan az LMBT-személyek és a feministák védelmében.

Francesca Rivafinoli

A szerző további írásai itt olvashatók.

Iratkozzon fel hírlevelünkre