Közép-Európának saját arculata van, ezt a szuverenitásával tudja megvédeni – interjú Andrási Attilával

– Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházként alakultak, miért hagyták el lassan a földrajzi jelzőt?

– Azért lett Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház, mert annak idején, lassan húsz éve azt mondták nekünk, hogy bármire kapunk támogatást, ha színházat akarunk csinálni, csak a magyar történelemre nem. Úgyhogy úgy döntöttem, ha az akkori Magyar Köztársaság területén nem lehet a magyar történelmet színre vinni, akkor a Szerb Köztársaság területén fogok létrehozni egy olyan színházat, ami kizárólag a magyar történelemmel foglalkozik. Magyarkanizsa volt az egyedüli olyan hely, ami befogadott bennünket ezzel a programmal. Ez a város tulajdonképpen a délvidéki magyarság kulturális fővárosa, bármilyen kis település is. Ez az utolsó délszláv háború után történt, 2002-ben. Abban az időben, a legsanyarúbb helyzetben a moziból egy színházat csináltak. Le a kalappal előttük ezért. Ebbe a színházba csak az udvarból lehetett bemenni, az utcáról nem. Ezt a ziccert nem lehetett kihagyni, így lettünk Udvari Kamaraszínház.

Azóta valamivel több, mint kétszáz helyszínen voltunk a Kárpát-medencében: Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken.

Magyarkanizsán már nem próbálunk, mert másképp alakult az élet. Mi pedig megpróbálunk felnőni azokhoz az elvárásokhoz, amit a nevünkhöz kötnek, ezért hagytuk el lassan a Magyar Kanizsai nevet és lettünk Udvari Kamaraszínház.

– Melyek voltak a legnagyobb hatású, a legtöbb emberhez eljutó előadásaik?

– A Halottak napjától virágvasárnapig, a Kié ez az ország? és a Fehér szarvas. Ezek sok helyre elértek. Az újabbak: a Tizennyolc, a Tizenkilenc, a Mátyás és Janus és a Zergetáncból is tartottunk zárt körű bemutatót, de az igazi bemutató majd akkor lesz, ha lesz közönség. A Fehér szarvast és a Kié ez az országot? megújítottuk, ezek lényegében új előadások. Sok új bemutatóra készülünk ősszel, kéthetente lesz egy.

– Milyen további előadásokkal készülnek?

– Az ősbűn Európa elsüllyesztésében a francia forradalom. Ezért vettük elő a Vörös Pimpernelt Orczy Emmától. Szabó Sipos Barnabás rendezi, Szigeti Réka, színházunk dramaturgja írta színdarabbá.

– Szabó Sipos Barnabással hosszú ideig tud majd együtt dolgozni?

– Nagyon remélem, hogy igen. Barnabás hoz valamit, ami nagyon kell: az érett férfit, aki karakán, aki veszélyhelyzeteket is vállal.

– Hogyan látja az európai kultúra helyzetét?

– Nézzük meg, hogy mely civilizációk állíthatnak példaképet és mely kultúrákban uralkodik a példaképek rombolása. Az amerikaiak, az oroszok, a kínaiak és az indiaiak példaképeket állítanak. Az az európai film, amin magam nevelkedtem, a rendszerváltáskor megszűnt. Kizárólag deheroizáló történetek vannak az európai filmekben, ez Európa lelkiállapotát mutatja meg. Az EU a leggazdagabb közösség a világon Amerika mellett. Mégis a németek kérnek vakcinát az oroszoktól. Ilyen még soha nem történt, hogy Nyugat-Európa technológiát kér a Kelettől. Idáig süllyesztették a Nyugatot.

 

– Hány része lesz még a Horváth Jenő diplomáciatörténész A Milleniumtól Trianonig című könyvéből készült dokumentumklip-sorozatuknak?

– Hat rész még biztosan elkészül. Horváth Jenő olyan neveket hoz fel, akik alakították a történelmet, de magyarul még Wikipédia szócikkük sincs, nem lehet róluk semmit tudni. Beépítjük ezeket a dokumentumklipjeinkbe.

Célunk minél többet bemutatni a Monarchia történelméből.

Például Spalajković Miroslavot, aki először vetette fel 1895-ben egy párizsi kongresszuson, hogy fel kellene osztani a Monarchiát és Magyarországot. Ő később Szerbia nagykövete lesz Szentpéterváron, 1914-ben. Tevékenységével aktívan befolyásolta a világháború kirobbanását. Ezt a múltat és a szereplőit be kell hogy mutassuk. Nagy öröm nekünk, hogy Isten ezt a feladatot rendelte a számunkra.

– Nyolcvan éve tért vissza a Délvidék. Milyen családi emlékek fűzik ehhez?

– Nagynéném, aki idén hunyt el, mindig azért imádkozott a két háború között, hogy jöjjön már a Magyar Királyi Honvédség és az ima meghallgattatott, az ő születésnapján megérkeztek. Ezt könnyek nélkül nem is tudta később elmondani. Nagyapám ment ki két barátjával elébük, és tájékoztatták a magyar tiszteket, hogy Bajmokon nem lesz ellenállás. A honvédek páncélautón jöttek be. Nagyapám is tartott beszédet az összegyűlő tömegnek. Sírtak az asszonyok. Édesanyám is könnyezik, amikor erre gondol, ő még kislány volt 1941-ben. Előző éjjel varrták a zászlókat, hallgatták titokban a rádiót. Sütötték a sonkát, kalácsot a honvédeknek. Én sem tudok érzelmek nélkül erről beszélni.

– Hogyan tekint Közép-Európa elmúlt évszázadára?

– Ötszáz éven át szinte minden királyunk más közép-európai országoknak, régióknak is az uralkodója volt. Ha ezt véletlennek tekintjük, akkor ajánlatos, hogy ne foglalkozzunk közélettel. Közép-Európának saját arculata van, ezt a szuverenitásával tudja megvédeni.

A Monarchia közös címerének a feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul szavak voltak az elemei. Az I. világháború után szétválasztottak és felosztottak bennünket.

Nem azért, mert nem tudta az antant, hogy hol vannak az etnikai határok, hanem olyan helyzetet akartak teremteni, ami közép-európai állandósult polgárháborút jelentett. Azok, akik rengeteg magyar fölött hatalmat kaptak, azok ragaszkodnak a prédához. Mi pedig mélyen sértve megpróbáljuk orvosolni a helyzetet. Akik ajándékba kaptak annyi magyart, azok odafordulnak az ajándékozóhoz, hogy védjék meg, mi pedig próbáljuk őket meggyőzni, hogy mekkora igazságtalanságot követtek el. A V4-es kezdeményezés adja Isten, hogy tartson is, egy helyes kezdeményezés.

– Ön szerint lehetséges a szerb–magyar megbékélés ilyen viharos múlttal és különösen az elmúlt száz évet tekintve?

– Nem biztos, hogy az a jó nekünk, hogy ha a mi határunkon van a keresztény és a muzulmán világ választóvonala, úgyhogy esztelenség lenne, ha nem segítenénk a szerbeket. Igen ám, de itt is van egy civilizációs törés az ortodox és a római katolikus tömb között. Amit azért az Árpád-házi királyok elég jól kezeltek. Abba kell hagyni azt, hogy minden bajnak mi vagyunk az okozói. A szerb és a horvát nép olyan szinten érti egymást, hogy van mintegy ezerötszáz különböző szavuk. Mégis az egész történelmük az egymással való háború volt. Ez a különbség nem fog megszűnni. A középkorban egyenként tudott minket meghódítani az iszlám világ, mert nem tudtunk békét hozni a katolikus és a pravoszláv népek közé. Ebből tanulnunk kéne, mert a békét meg kellene teremteni.

– Milyen a délvidéki magyarság helyzete jelenleg?

– Egyrészt katasztrofális, másrészt nagyszerű. A magyarverések megszűntek, érezhető represszió nincsen. De 1961-ben 506 ezer magyar élt Jugoszláviában, ebből 440-450 ezer a Délvidéken, most pedig jó, ha kétszázezren vagyunk. Főleg idős emberek. Ahol édesanyám él, Palicsfürdőn, ott sorakoznak az elhagyott házak. Márton Zoltán barátom és munkatársam szülővárosában, Magyarcsernyén valaha 4500-5000 ember élt, ma alig több mint ezren. Tanyasodik el a falu. Ez nem azt jelenti, hogy csak a magyarok mentek el, a szerbek is menekülnek. Kilátástalan a helyzet. Az, hogy a két kormány jóban van, az rengeteget jelent, de ez nem elégséges. A szerbek fiataljai is elmennek. Ahol nagyrészt csak az öregek maradnak, ott fölösleges a jövőről beszélni. Nem tudom, hogy Szerbiának milyen jövője van.

Kelemen Miklós