„Abban bíztam, hogy Diánka felhív, elmondja, milyen jól van, de sajnos nem ezt a hírt kaptam”
– Emlékszel arra a pillanatra, amikor Diával először találkoztál?
– Amikor elkezdtem a sportlövészetet 1972-ben, ő még csak hétéves volt. Akkor láttam őt először, amikor a szüleivel – akik szintén híres sportlövők voltak – kijött a lőtérre. Egy rendkívül cserfes, édes kislány volt. Ott szaladgált, jött-ment közöttünk, és amikor a szülei lőttek, mi játszottunk vele. Nagyon szerettük Diánkát.
A lőtéren nőtt fel. Amikor cseperedett, az édesapja őt is megtanította lőni.
Később is megmaradt ez a bája. Emlékszem, egyszer pont olyan frizurája volt, mint Diana hercegnőnek. Nagyon hasonlított rá. Mondtam is neki, de nem akarta elhinni. Én meg rávágtam, hogy akkor menj haza, és nézd meg magad a tükörben! Már kamaszkorában annyira jól ment neki a lövészet, hogy 1983-ban, 18 évesen kivitték az Európa-bajnokságra, ahol a juniorok között indult. 150-ből 139-et lőtt, ezzel ő állhatott a dobogó legfelső fokára. Ez annyira jó eredménynek számított, hogy a felnőtt kategóriában ezüstérmet nyert volna vele!
– Mikor állt össze a híres Göbölös–Igaly–Vasvári hármas, az „aranylányok”?
– Az első csapatának én még nem voltam tagja. Édesanyja, ő és Vasvári Erzsébet indultak először csapatban az 1989-es világbajnokságon, ahonnan bronzéremmel tértek haza. Én 1990-ben kerültem közéjük, édesanyja helyére, és világcsúccsal nyertük meg hárman a világbajnokságot. Egészen 2003-ig alkottunk így hárman egy csapatot. Két világbajnoki és négy Európa-bajnoki címet szereztünk, illetve számos 2. és 3. helyezést értünk el. 
– Hogyan készültetek a versenyekre?
– Nagyon sokat voltunk együtt a nagy versenyek előtt. Ha nem volt közös megméretés, mindannyian a saját klubunkban edzettünk, de az edzőtáborokban egy pályán gyakoroltunk. Rengeteget lőttünk, és elhatároztuk, hogy hármunk közül kettőnek – mindegy kinek – minden sorozatban 48 korongot el kell találnia az 50-ből. Ha a harmadik kicsit gyengébb, az nem baj, de kettőnek muszáj eltalálnia a 48-at, mert akkor nem tudnak bennünket megverni. Ezt begyakoroltuk. Akartuk minden alkalommal azt a 48-at. És be is vált, a legtöbbször el tudtuk érni. Fejben nagyon sok dől el!
– Hogyan készültetek még fejben és lélekben a versenyekre?
– Elhatároztuk, hogy egyforma egyenruhában megyünk ki a közönség elé. Persze volt egyforma melegítőnk is, de az nem ugyanaz. Mi a kezdetektől fogva egyforma ruhában szerettünk menni a megnyitókra vagy akár az utcára a szabadidőnkben. Nagyon sok ruhát készített nekünk Erzsike édesanyja. Ez is jele volt annak, hogy
mi tényleg nagyon együtt voltunk. Nemcsak a versenyen, hanem a hétköznapokban is. 
– Mitől lesz valaki jó skeetlövő?
– Természetesen rengeteg gyakorlás kell hozzá. Nyilván egy profi edzőre is szükség van, illetve el kell sajátítani a jó technikákat. Amikor beáll a versenyző a lőállásba, mindent ki kell zárnia. A múlt hétvégi versenyen egy lövő megkérdezte tőlem, hogy hogyan tudtam leküzdeni anno az izgulást. Elmondtam neki, hogy
a versenylázat nem lehet leküzdeni. Talán nem is kell. Elég, ha csak tompítjuk.
Ezt pedig úgy érhetjük el, hogy amikor érezzük, hogy idegeskedni kezdünk, kizárólag a következő lépésre gondolunk. Arra, ami éppen következik. Például, hogy melyik lesz a következő lőállás, hogyan teszem egyik lábamat a másik után, vagy hogyan fogom megoldani a következő sorozatomat. Onnantól kezdve, hogy a sportoló nem arra koncentrál, hogy remeg keze, lába, hanem arra, hogy mi a következő lépés, és fejben el is képzeli azt, már nem az izgulás tölt ki minden helyet az elméjében.
Arról nem írtak még könyvet, hogyan lesz valaki jó skeetlövő. Az átélt tapasztalat az, amit át tudok adni a tanítványaimnak.
De azt is fontos tudni, hogy nem mindenkihez ugyanaz a stílus passzol. Én mindig arra törekszem, hogy a tanítványaimmal együtt találjuk ki, nekik személy szerint mi a jó.
– A tehetség mekkora szerepet játszik a sikerben?
– Természetesen arra is szükség van, de főként rengeteget kell edzeni. Fel tud készülni két-három hónap alatt egy versenyre az, aki tehetséges. A sok lövés a rossz stílust is kiirthatja a lövőből.
– Milyen volt Dia, amikor a versenyekre készült?
– Sokan emlékeznek rá úgy, hogy mindig mosolygott, és soha nem lehetett látni rajta, ha valami fájdalma vagy bánata volt. Ez így igaz. De ha a versenyekre készült, sőt, a versenyek alatt is rettentően komollyá vált. Annyira, hogy kezdetben mindig azt hittem: haragszik rám valamiért. Aztán rájöttem, hogy csak verseny van, és nincs szüksége arra, hogy beszéljünk hozzá. Csak azt szeretné, hogy legyünk ott egymás mellett. Biztos, hogy
ez a hihetetlen koncentrációs képessége és az, hogy mindent ki tudott zárni, nagy szerepet játszott a sikereiben.
Ha gyengébben teljesített, azt soha nem tudta elviccelni. Hatalmas tehetség volt, és meglett annak a kemény munkának az eredménye, amit 13 évesen elkezdett az édesapjával. Az a tehetség, az a technika és az a szellem, amiben nevelték és lőni tanították őt, haláláig benne élt. És abban is biztos vagyok, hogy kevesen tudnak olyan keményen koncentrálni, mint ő. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint 2000-ben az olimpián elért bronzérme, és a 2004-es OLIMPIAI BAJNOKI cím – így, csupa nagybetűvel! 
– Úgy sejtem, ez az alázat egyik biztos jele.
– Így van. Alázat nélkül nincs lövő. Aki nem alázattal viseltetik a sport iránt, biztosan soha nem lesz sikeres. És ha valakiben ez nincs meg zsigerből, bizony meg kell tanulnia! Ez legfőképp az edző feladata. Diánkában hatalmas alázat volt, mindent megtett a győzelemért. Erre tette fel az egész életét. Kiegészítő sporttevékenységeket is űzött. Rengeteget futott. Amikor tudta, hogy az előtte álló évben sok verseny lesz, már télen megkezdte a futást, kint a természetben. Erdőszélen lakik – azért mondom, hogy lakik, mert nem tudok még múlt időben beszélni róla…
– Milyen volt az a Dia, aki abbahagyta az élsportot?
– A skeetlövészettel azért hagyott fel, mert nem tudott volna annyit edzeni, hogy felkészüljön egy újabb világversenyre, nem voltak meg azok a technikai feltételek. Akkor próbálta ki a vadászkorong-lövészetet, és abban is egyre profibbá vált. Abban az időben is nagyon sokat találkoztunk, mert számos vadászkoronglövő-versenyen voltam jelen bíróként, és vagyok a mai napig.
Amellett, hogy ő maga is vadászversenyeken indult, a saját klubjában skeetedzőként tevékenykedett. Tanítványaival minden skeetversenyen megjelent.
Nagyon sokat beszélgettünk, nevetgéltük. Vasvári Erzsi szintén mint edző jelen volt, így hárman nosztalgiáztunk. Diánkával mindig nagyon jó volt emlékezni. Sokszor átöleltük egymást, és éreztük, hogy
tovább kell csinálnunk, nevelnünk kell az utánunk jövő generációt, hogy tovább élhessen a magyar koronglövészet. 
– Milyen pluszt ad egy barátsághoz a sport és a vele járó hihetetlenül sok közös munka, illetve a versenyek izgalma, a siker boldogsága?
– Rengeteg pluszt ad. A sok együttlét, a számtalan emlék összekovácsolja az embereket. A halála előtti utolsó információm az volt róla, hogy jól reagál a kezelésekre. Csütörtökön, amikor meghalt, de én még nem tudtam, egész nap a telefonomat lestem. Abban bíztam, hogy hazaengedték, és majd felhív, hogy milyen jól van, de sajnos nem ezt a hírt kaptam.
Álmodtam is vele, mikor még kórházban volt. Amikor tudtunk, találkoztunk, de az utóbbi időben ő is nagyon elfoglalt volt a tanítványai és az édesapjáról elnevezett lőtér miatt.
A Magyar Sportlövők Szövetségének alelnöke volt, vezetője a koronglövő szakágnak, és elnöke a korong edzőbizottságnak, ami szintén sok időt igényelt. Ha személyesen nem is tudtunk találkozni, telefonon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Utoljára a születésnapján, január végén beszéltem vele. Sajnos ezeket a pillanatokat nem adja már vissza senki… 
– Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen nagybetűs Barát, egy igaz sporttárs elvesztését?
– Még annyira a kezdetén vagyunk, hogy nem tudom. Az biztosan segít, ha sokat beszélgethetek róla olyanokkal, akik ismerték. Az édesanyját is felhívtam. Annyira jó volt hallani, hogy milyen erős. Rengeteget beszélgettünk. Éreztem rajta, hogy ha valami őt megnyugtatja, az az, hogy felhívják azok, akik ismerték a lányát.
– Mi mindenben lehet példakép Igaly Diána a mai fiataloknak, akár sportolók, akár nem?
– Elsősorban az akaraterő, ami példaként szolgálhat másoknak. Az az alázat, amit a sportja iránt tanúsított. A koncentrációs készség, a vidámság, a jókedv. Tényleg sosem mutatott kifelé szomorúságot. Mindenkihez volt egy-egy kedves szava, még az ismeretlenekhez is. Hálásak vagyunk neki azért a sok mindenért, amit a koronglövészetért tett – nemcsak a sportsikereivel, hanem az utánpótlás-neveléssel is. Csodálatos látni, hogyan tette rendbe, hogyan ápolta a lőteret. Még virágokat is ültetett. Nem lehet kiválasztani egy-egy tulajdonságát vagy cselekedetét, Diánka egyszerűen minden tettével példát mutatott… Végtelenül hálás vagyok, hogy részese lehettem Igaly Diána csodálatos pályafutásának!
Mizsei Bernadett
