Merjünk kiállni a hitünkért, akkor is, ha ezt nem mindenki nézi jó szemmel!

Haramza Kristóf

Haramza Kristóf író-publicistával beszélgettünk családi indíttatásról, hitelességről, fiatalokat érintő társadalmi problémákról, kardforgatásról és első kötetéről, a Tanúságtevőkről.

– A korodbeli fiatalok 24 évesen szórakozni járnak, lézengenek, keresik önmagukat, nálad az ellentettje érezhető.  Pontosan tudod, hogy mit akarsz, az interjúk, írások mögül egy kiforrott személyiség bölcsessége köszön vissza. Honnan ez a tudatosság?  

– Mindennek a kiindulópontja a család, amely fontos szerepet tölt be az életemben. Édesapám Haramza László, a Magyar Állami Operaház magánénekese, operaénekes, édesanyám pedig tanítónő Pécsen, a Szent Mór Iskolaközpontban. Ők mindenben támogattak. Édesapám nevelési elve az volt, hogy mindhárom gyermekénél felmérte, miben erősek, és abba az irányba terelte őket. Bátyámat a történelmi hagyományőrző vonal felé, nővéremet – mivel kiváló hangja volt – az éneklés felé, engem pedig, mert szerettem olvasni, az irodalom felé irányított. Rengeteg könyvet kaptam tőle és kialakított egy olyan családi hagyományt, amelyet magunk között csak „asztali beszélgetéseknek” hívunk, és amely meghatározta a későbbi gondolkodásomat. Szokás volt nálunk, hogy étkezések előtt, vagy után valaki felhozott egy regény-, vers-, vagy újságcikk részletet és arról elkezdtünk diskurálni. Ezekbe a beszélgetésekbe, érvelésekbe engedte, sőt ösztönözte, hogy már egészen kicsi koromba beszálljak, s bár akkor még nem mindent értettem, és néha unatkoztam is közben, ma már tudom, hogy mekkora hasznát veszem ennek a tudásnak. Már látom, hogy miért volt olyan fontos, hogy hitről, irodalomról, a társadalmat érintő nagy dilemmákról beszélgessünk. Egy értékrendet, egy látásmódot adott, amit aztán továbbvittem az esztergomi ferencesek közé, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre is.

– Mikor tudatosult benned, hogy írással szeretnél foglalkozni?

– Mindmáig rajongok a könyvekért. Egészen kicsiként kezdtem el olvasni, nagy kedvencem volt Jules Verne csodálatos világa. Az ő képisége, a sejtelmessége egészen magával ragadott. Nemcsak akkor olvastam, amikor jókedvem volt, hanem akkor is, amikor sérelem ért. Amolyan remete módjára éltem, a könyveim világába temetkezve. A szüleimtől kapott kis füzetkékbe pedig mindent lejegyzeteltem, amit a körülötte lévő világból egy 8-10 éves gyermek csak felfoghat. Általában kiszemeltem azokat a figurákat a környezetemből, a településről, akik különlegesek voltak a számomra, például a szomszéd sváb idős nénit, vagy a messzebb lakó tejesembert. Amit hallottam, vagy átéltem, azt próbáltam papírra vetni. Az első kis alkotásomat 9 évesen írtam, „Háborús élet” címmel. Emlékszem, hogy a szüleimnek ajándékba szánt füzet szélét a testvéremmel még meg is égettük, hogy régi dokumentumnak tűnjön. Később, a Ferences Gimnáziumban, egy jó cimborámmal – ugyanilyen vonalas füzetekbe – már eposzokat, drámákat írtunk, melyekben saját tanárainkat tettük meg főszereplőnek, heroikus tulajdonságokkal ruházva fel őket. Nálam valahogy a fikció és a valóság mindig kéz a kézben járt, kicsi koromtól az egyetemig. Ott már el kellett dönteni, hogy mi legyen belőlem, és arra gondoltam, hogy az írást jó lenne elmélyíteni. Tapasztaltam, hogy az állandó információ-áradatban, sok az álhír és a rossz hír. Ezzel szembeszállva, egy kis jót szerettem volna a köztudatba csepegtetni.

– Az, hogy nyitott voltál a diskurzusra, fogékony a társadalom problémáira abban az otthoni beszélgetéseknek, vitáknak biztosan szerepe van. Mást is hasznosítottál ebből a családi hagyományból?

– A beszélgetés, mint műfaj folyamatosan végigkísérte az életemet, és állandóan jelen van most is, amikor interjúkat készítek a Keresztény Élet című hetilapba, a csíkszeredai Krisztus Világába, vagy amikor a Magyar Nemzetben és a Magyar Naplóban publikálok. A 2020 decemberében megjelent első könyvem, a Tanúságtevők is beszélgetések füzére. Ebben tizenegy, számomra fontos és meghatározó személyiséget kérdeztem a hivatásáról, a hitéről és arról a küldetéstudatról, ami ezeknél az embereknél egyedülálló.

– Alázattal nyúlsz a témáidhoz, alázatosan közeledsz a beszélgetőtársaidhoz. Sokszor beszélsz róluk, mint a mestereidről, akikből merítettél, akiktől tanultál. Fontos a mai világban, hogy legyenek példaképeink, akikre fel tudunk nézni?

– Nélkülözhetetlenek. Szükség van olyan emberekre az életünkben, akik kicsit előrébb látnak, és akiknek a tanácsát meg lehet fontolni. Egyikünk sem születik úgy, hogy kiforrott véleménye van. Sokszor halljuk a mai világban, hogy „majd a fiatal egyedül megcsinálja, megoldja, nem kell neki a segítség!” Ez nem így van. Mindenkinek szüksége van azokra a támpontokra, amik alapján aztán elindulhat egy pályán. Legyen ez szülői, vagy szakmabeli segítség, tanács. Olyan személyiségekre, mint a sportolóknál az edző, aki felkészít, „felgyúr” az igazán nagy küzdelmekre. Nélkülük ugyanis nehéz lenne tovább haladni…

– Nemcsak kiváló tollforgató vagy, hanem jó kardforgató is. Az egész családodra jellemző a harcművészet szeretete és művelése, rendszeresen felléptek együtt, több generáció a különböző nyári várjátékokon. Honnan jött ez a vonzódás a középkori rituálékhoz?

– Szüleim korábban gyakran ellátogattak a visegrádi palotajátékokra, mint nézők, és olyankor magukkal vitték a bátyámat is, aki akkor még egészen pici gyermek volt. Testvéremnek, Haramza Márknak ez az esemény életre szóló élményt jelentett. Márk régész-történészként végzett a Pázmányon és az azt megelőző, gimnáziumi évei alatt is vívni tanult. Ezt a tudást adta át nekem, így én már 10-11 évesen elkezdtem kitanulni a kardforgatás mesterségét. Teltek az esztendők, a fakardokat lassan felváltották a fémből készített harci eszközök. Közben eljutottunk a siklósi várjátékokra és a visegrádi palotajátékokra, ahol már évek óta rendszeres fellépők vagyunk. Tavaly óta édesapám is részt vesz a produkcióban, verses rigmusokban énekli meg a két fivér harcát, neki pedig bátyám kisfia, Mihály segédkezik, így immáron 3 generáció szerepel egy „színpadon”. Az előadás során különféle technikákat, majd – a több menetből álló –, gyors és lendületes párbajokat mutatjuk be. A gyalogos bajvívás mellett fivérem lovas közelharcosként is fellép, szablyával, karddal, kopjával és lándzsával. Nővérem, Klára pedig tűzlovasként tüzet forgat, lóháton… S ha már a hagyományok tovább adásánál tartunk, érdekesség, hogy a családunk mindhárom férfitagja a ferenceseknél végzett.

Haramza Kristóf, Haramza László

Haramza Kristóf, Haramza László, Haramza Márk és kisfia – A három generáció – A kép készítője: Józsa Margit

– Magyar-etika szakra jártál a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Miért pont az etikát választottad? Hozzáadott valamit az újságírói munkádhoz?

– Az etika szakon logikát is tanultunk. E kettő együtt megtanított egyfajta rendszerben gondolkodni, a világgal kapcsolatos érzéseimnek, tapasztalataimnak egy átlátható struktúrát adott. Az etika valójában egy lépcső a vallás felé, a hit felé. Az alapvető emberi értékekkel foglalkozik, mint a jóság, a jó és a rossz közti különbség, azzal, hogy mit jelentenek az erények általában. Az etikai dilemmák szerves részét képezik nemcsak az irodalomnak, hanem a hétköznapi életünknek is. Nap, mint nap töprengünk rajtuk. Ha ezekről a dilemmákról írunk, ha utat mutatunk beszélgetéseken keresztül, példaképek gondolataival, akkor talán ezekkel az írásokkal hasznos útravalót adhatunk az olvasóknak.

– Mesélnél a hit szerepéről és Isten jelenlétéről az életedben, és a munkáidban?

– Egészen kis koromtól kezdve részt veszünk Esztergomban a húsvéti lelkigyakorlatokon. A családok ilyenkor összegyűlnek, hogy találkozzanak egymással és legfőképp az Istennel. Együtt imádkoznak a szent három napban. Ez az esemény évről évre egyre többet ad nekem. Sajnos idén nem tudott megvalósulni, ennek a hiányát érezzük mindnyájan. A Tanúságtevők című kötetem egyik szereplője, Kocsis Fülöp érsek atya azt mondja, hogy merjünk Istenről beszélni. Ez egy fontos üzenete a könyvnek, hogy merjünk kiállni a hitünkért, merjük felvállalni, akkor is, ha ezt nem mindenki nézi jó szemmel. Van egy szertartásom, amit az írás előtt igyekszek mindig betartani: elmondok egy rövid imát, a szentlélekhez. Kérem, hogy segítsen, hogy minden, amit helyesnek vélek, meg tudjon jelenni tisztán az írásomban és tükrözze a valóságot. Hiszek abban, hogy a Jóisten mindig jelen van és végigkísér minket az alkotás folyamatában.

– Markáns véleményed van fiatalságot érintő társadalmi és szociális problémákról, amelyekről úgy nyilatkoztál egyszer, hogy kötelességed megírni, rámutatni. A Tanúságtevőkben többek között ezekről a kérdésekről is faggatod a beszélgetőpartnereidet. Milyen problémákkal küzdenek a fiatalok?

 – A kötet kapcsán elsősorban a fiatalokat érintő problémákkal foglalkoztam, de ezek a témák valójában mindenkit érintenek. Az internet, a számítógépes technológiák fejlődése, minden pozitívumukkal együtt, számos kérdést vetnek fel. Töménytelen mennyiségű információ ér minket, amit ép ésszel nem is lehet feldolgozni. Az embereket beszippantja ez az online világ, állandóan a telefonjukat, vagy a monitort nézik, közben megszűnnek a személyes kapcsolataik, bezárkóznak, már nem nyílnak meg egymás felé, nem mernek az érzéseikről beszélni. A gépek „hatalomra törése” magával hozza az olvasási kultúra visszaesését és a közösségi lét megszűnését. Ez az elmagányosodási folyamat a jelenlegi helyzetben még inkább fokozódott. A bezártság érzete miatt az emberek még kevesebbet tudnak a szeretteikkel lenni, s ezáltal egyre elviselhetetlenebbé válik az egyedüllét. A magány végső állomása, ha az ember a függőségbe menekül, bizonyos pótlékokhoz nyúl. A könyv kínál az embereknek egy másik alternatívát: a hitet. A fő üzenete az, hogy abból a személytelen elmagányosodott világból van út kifelé, és ez maga az Isten.

– A Tanúságtevők 2020 decemberében jelent meg. Tizenegy kiemelkedő személy élettörténete, akik hitükről és szakmai elhivatottságukról tesznek tanúbizonyságot. Hogyan ismerted meg ezeket a példaképeket?

– Édesapám az „opera nagyköveteként” részt vett az Operaház ismeretterjesztő előadás-sorozataiban, amelynek az volt a lényege, hogy magán- és operaénekesek bejárják Magyarország iskoláit, és előadásokat tartanak többek között a klasszikus zene kialakulásáról, jellemzőiről, valamint az opera műfajáról. Útjaiban én is elkísértem őt, és amíg előadásokat tartott, én körülnéztem az adott városban, hogy milyen nevezetességeket látogathatnék meg, és milyen kulturális, vagy művészeti értelemben kiemelkedő személyekkel készíthetnék interjúkat. Ezeken a magyarországi barangolásokon ismerkedtem meg számos interjúalanyommal. Később határon túlra is mentünk, így megfordultunk Nagyváradon, Kolozsváron, Szabadkán és Kassán is. A kötetben nagyjából fele-fele arányban szerepelnek a határon innen, és határon túlról bemutatott példaképek. Az egyházi oldalról megszólal Barsi Balázs atya – ferences szerzetes, Bíró László püspök atya, Böcskei László, nagyváradi püspök, Kocsis Fülöp érsek atya és Sárközi Sándor csíkszeredai piarista szerzetes. Világi oldalról pedig izgalmas beszélgetéseket tartalmaz a könyv dr. Ungár Dénes érsebész főorvossal; Medveczky Ádám karnagy úrral; Szabó Ottó kassai festőművésszel; Miocs Józseffel, a szabadkai Paulinum (papi szeminárium és gimnázium – a szerk.) rektorával; Bogdán Zsolt erdélyi színművésszel és Szilágyi Aladár nagyváradi író, művészettörténésszel. Az imént felsorolt példaképek közül ki kell emelnem Szilágyi Aladárt, akit személyes mesteremnek tartok. Sokat jelentenek a vele készített beszélgetések, mind szakmai, mind emberi szempontból. A találkozásaink gyümölcse egy irodalmi anekdotagyűjtemény is lett, „Igazabb a valóságnál” címmel, amelyben olyan történetek olvashatók – többek között Juhász Gyuláról, Ady Endréről és Krúdy Gyuláról –, amiket kevesen ismerhetnek. A gyűjtemény az Agria folyóiratban jelent meg.

– Mit gondolsz: egy keresztény írónak kötelessége megszólalni, ha a keresztény értékeket támadják?

– Habár én híve vagyok az árnyaltságnak, írásaimmal pedig nem szeretek direkt támadni, vagy kritizálni, ám azt hiszem, itt van annak az ideje, amikor az embernek ki kell állnia a számára fontos értékek mellett. Ahogy fentebb is említettem és ahogy Kocsis Fülöp atya fogalmaz: merjük vállalni a hitünket, még akkor is, ha ezt nem mindenki nézi jó szemmel!

Kisfaludy Nóra

Haramza László: a mai ember a zaj áldozata

A kiemelt kép készítője: Kerekes Fotó

Iratkozzon fel hírlevelünkre!