Lackfi: Szeretem felkelteni a figyelmet

Lackfi János

Lackfi János József Attila- és a Prima Primissima-díjas író-költővel, műfordítóval beszélgettünk megtérésről, Istenképről, sztereotípiákról és új kötetéről, a #jóéjtpuszi-ról.

Kezdetektől fogva ezt a pályát szerette volna választani? A szülei – akik mindketten író-költő-műfordítók – hogyan viszonyultak a döntéséhez?

– Operaházi tenoristának készültem, nagyon tetszett az a poros, aranyozásos, színpadi-hősies, nagyon-szerelmes, nagyon-gonosz világ. Ennek szüleim is örültek volna, a maguk szakmájának ugyanis látták minden árnyoldalát, intrikáját. A zenei világ szabadabbnak tűnt a szemükben. De első fiatalkori verseimet édesanyámnak mutattam meg, mert ő rengeteg pályakezdővel foglalkozott már. Azt mondta, nem rosszak, csinálhatom. Nyilván féltettek, de nem tiltottak el a pályától. Sok mindent hoztam otthonról, kerítést festettünk, paradicsomot termesztettünk, tyúkokat neveltünk, apámmal cselgáncsedzést tartottunk, s közben írtunk-olvastunk, mert az is értelmes emberi tevékenység.

Nagyon termékeny alkotó, talán picit munkamániás is. Hogyan lehet ezt a sokféle elfoglaltságot, írást, tanítást, fordítást, szerkesztést, felolvasást stb. a családi élettel összeegyeztetni? Hatgyermekes édesapa és most már négyunokás nagypapa. Sosem érzett lelkifurdalást, hogy a sok munka a családi élet rovására mehet?

– Dehogynem, folyamatosan. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, folyton tüzet oltok, mint minden tevékeny apa. Viszont igyekszem, hogy a sokféle terepen lelki békességem legyen, odategyem magam, mikor családi jelenlétre van szükség, és akkor is, amikor dolgozom. Nyilván nem mindig sikerül, nem vagyok csodaapa. És az élet is mindig hozza a helyzeteket. Most például feleségem metszette az almafát, és kezében egy hetven centis ágvágó ollóval lezuhant négy méter magasból, a létráról. Az angyalok vigyáztak rá, nem halt meg, nem bénult le. De beroppant egy csigolyája, a regenerálódás három hónap, főleg ágyban, járkálni csak gyógyfűzővel lehet, keveset. Most jó, hogy itthon dolgozom, akkor szállok ki belőle, amikor akarok, ha főzni, mosni, mosogatni kell. És sok áldás is jön ebből az áldatlan helyzetből, összerántja a családot.

– A család az ön állandó ötletgyára – nyilatkozta. Sosem volt ebből konfliktus, hogy kiadta a bensőséges, a személyes családi pillanatokat?

– Nehéz kérdés. Lányaim kamaszkorukban nagyon nem szerették, hogy egy-egy hiszti, egy ovis szerelem vagy a fiúvécé-lányvécé-dilemma széles közönség elé került. Később megbékéltek vele. Feleségem is mérsékelten lelkes a szerelmes versektől, melyeken, ugye, sok-sokezer ember törölgeti a könnyeit. Ez afféle szakmai ártalom. A hajóskapitány lehet, hogy elsüllyed, a katona talán elesik, a pilóta lezuhan… Én meg nyilvánossá teszek csak ránk tartozó dolgokat. Persze próbálok egyeztetni, alkalmazkodni, és ők is rugalmasabbak, de hát ez kifejezetten kényes kérdés.

Lackfi János

A kép készítője: Molnár Mihály

Mindig a határait feszegeti akár társadalomkritikáról, akár gyerekversről, akár a klasszikus művek átdolgozásáról, vagy istenes költészetről van szó. Miért? Szereti a polgárpukkasztást, a meghökkentőt?

– Ez is benne lehet, szeretem felkelteni a figyelmet. De remélem, nem önmagáért való a provokáció, hiszen arra szolgál, hogy új szemmel, friss tekintettel lássuk a valóságot. Ha ugyanis belepunnyadunk a dolgainkba, akkor nem biztos, hogy tudjuk még, minek élünk… De ha rákérdezek, Jézus gördeszkázna vajon a gyerekekkel, Suzukit, Jaguárt vagy öreg Bogarat vezetne, csinálna-e lábszelfit a Galileai-tóval, feljelentené-e őt a kenyérszaporítás miatt a pékek szakszervezete – ahogy ezt tettem #jóéjtpuszi című, nemrég megjelent könyvemben – akkor elkezdjük egy kicsit közelebbről látni őt, saját bőrünkön érezni az őt és kortársait foglalkoztató kérdéseket.

A járvány kitörésekor versbe szedte a járványt. Kiírta magából az esetleges félelemeket, aggályokat, humorral reflektált a bezártságra, a karantén-helyzetre. Tavaly 165 élő felolvasást tartott, amelyet „karanténszínháznak” keresztelt el. Azt javasolta, hogy oltakozzunk irodalommal. Kötelessége egy költőnek, írónak, hogy tartsa a lelket az emberekben?

– Nem gondolom, hogy ez minden írónak kötelessége lenne. Hallottam olyan holland költőről, aki az első karantén-korszakban kitette telefonszámát a Facebookra, hogy aki egyedül érzi magát, azzal szívesen elbeszélget. Ez a kolléga alighanem ugyanazt érezte, mint én. Megszólított a járvány, reagálnom kellett. Csak hogy az emberek tudják, nincsenek egyedül. És Ljubjanától Székelydájáig, Csömörtől Sydney-ig, Firenzétől Bécsig, Delhitől Nyíregyházáig rengetegen nézték, minden videó több-tízezres elérést mutatott. Ráadásul számos levelet kaptam, melyben azt írták, nem tudják, hogy tartottak volna ki a napi két élő felolvasás nélkül. Pedig csak annyi történt, hogy egy vadidegen pasas mesélt, verset, prózát olvasott, megosztotta érzéseit. Nos, úgy látszik, tényleg élőzés volt ez, ha életet adott. Néha elfelejtjük, hogy az irodalom csakugyan elsősegély, tűzlétra, szívműtét. Nagyon megrendítő erről megbizonyosodni.

Kell egy alkotónak foglalkoznia a társadalmat érintő napi, akár politikai aktualitásokkal? Ha például a keresztény értékeket támadják, vagy az Isten által nő és férfi szövetségének teremtett házasságot, esetleg a régi nagy irodalmi alkotásokat kérdőjelezik meg, beszáll egy-egy vitába?

– Ezek a nyilvános viták mindig rettentő átpolitizáltak, sokszor elmennek a lényeg mellett, heccelik az embereket, hogy köpdössenek, okádjanak egymásra. Ilyenkor nincs esély finomabb érvelésre, töprengésre, személyes megfontolásokra. Profin felépített retorikák működnek, és semmi helye a kérdezésnek. Velünk vagy, vagy ellenünk? Durr egy pofon! Épp ezért, ha lehet, a napi politikából kimaradok, és művekkel mondom el a véleményemet, hogy lehessen hozzá viszonyulni, azt értelmezni, továbbgondolni. Nem a hecckampányok döntik majd el sorskérdéseinket, hanem az, ahogyan élünk nap nap után. A barikádon nincs foganatja az értelmes szónak.

Előszeretettel használja a közösségi médiát, jelentős követőtáborral rendelkezik, vagy 100 ezer ember figyeli a posztjait. Ez a dicsőségen túl, elképesztő felelősség is! Inspirálja, ha aktív a viszonya a közönségével?

– Párbeszéd terepének tekintem az irodalmat. Kiteszek egy nagyapás írást, és biztatom az embereket, osszák meg saját elnyűhetetlen ópapáikat. Nagyokat mosolygok az anekdotákon. Vagy felpakolok egy párkapcsolati-ütközős szöveget, melyben egy rendmániás és rendetlen társa feszül egymásnak, és megkérdezem, ők hogyan élik meg ezt az ellentétet. Vagy épp az Ómagyar Mária-siralomra írt átiratom kapcsán faggatom őket a magyar nyelvről. Sokan jelezték, hogy élőhely az oldalam, a kevés netes tér egyike, ahol kommenteket olvasni is élvezet. Volt már, hogy hasznosítottam egy-egy olvasó sztoriját, de mindig engedélyt kértem rá. Téma amúgy rengeteg jön szembe mindenfelől, csak győzzem megírni.

Az író folyamatosan újrahasznosít – hangzott el egyszer öntől. A megírás mikéntje az izgalmas. Rendszeresen frissíti, újra gondolja a klasszikus irodalmi alkotásokat. Ön szerint ez az út, hogy a fiatalok visszacsábuljanak az irodalomhoz?

– Ha nem beszélünk el a fejük felett, akkor érdekli őket a vers, a próza. Vecsei H. Miklósék megcsinálták a POKET-projektet: metró-lejáratoknál, nagyobb budapesti tereken automatából lehet zsebkönyvet venni, és nagyon sikeres a dolog. Csupa tízes-húszas éveiben járó srác a célközönség, a zsebekben itt is, ott is bújik egy-egy könyv. Londonban, a Globe-színház shopjában láttam, hogyan érdemes ezt csinálni. Shakespeare-sztorik bőrkötésben, bibliapapíron, képregényben, meséskönyvben, tíz oldalon, száz oldalon, kicsiknek, nagyoknak, illusztrálva, öregbetűvel, mindenhogy. Ha egy sztori jó, újra kell mesélni. Még egy jó viccet is tovább mondunk, hogy ne tennénk meg ezt a Kincskeresővel vagy az Egri csillagokkal? Sőt, Jeremiás prófétának azt mondja az Úr: „szájammá teszlek”. A bibliai sztorikat is kutyakötelességünk újramesélni minden nemzedéknek. Új és új stílusban. Ez nem kiüti a nyeregből az eredetit, hanem ráirányítja a figyelmet.

Lackfi János

A kép készítője: Molnár Mihály

– Ön nem vallásos családból jött, mikor történt a fordulat, hogyan találkozott Istennel? Egyszer azt nyilatkozta, ha előbb lett volna ilyen intenzív Istenélménye, más minősége lett volna a mindennapoknak.

– Itt kicsit összecsúszott két dolog. Először is nem kaptam vallásos nevelést, de a jegyesoktatásomon nagyon komolyan átéreztem, megismertem a hitet, az esküvőmön voltam elsőáldozó, és mint frissensült keresztény ember, álltam bele a házasságunkba. Eszméletlenül sokat adott a katolikusságom, az egyházi év szerkezete, fiammal ministráltunk, zsolozsmáztunk, idehaza esti imáztunk naponta. Ráhagyatkoztunk a Gondviselésre, és gyógyulások történtek, millió forintok potyogtak az égből mindig akkor, amikor a kötél szakadt. Persze azt hittem, keresztény embert már nem fenyegeti a megtérés veszélye. Erre bumm, beütött a második, immár karizmatikus megtérésem. Katolikus vagyok továbbra is, csak szenvedélyesebb. Olyan ez, mint az udvarlás és a berobbanó, nagy szerelem közti különbség. Nem ugyanaz a kettő. Egyre mélyebben merülök Isten titkaiba, és rettentően élvezem. Próbálok áldásként járni az emberek között. Nem lettem űrlény, botladozó kis valaki vagyok, de mivel Isten mellbelőtt egy vállról indítós rakétával, folyton lángolok, és igyekszem adni tovább a tüzet.

Milyen az ön Istene?

– Mindig attól félünk, Isten leszűkíti a világot, pedig millió fa közül csak azt az egy halálosat nem ajánlja. S ha eszünk is róla, mindig újra visszafogad a teljességbe. Szóval nem halt meg, él, feltárja titkait, ma is gyógyít, életeket alakít át, baleseteket akadályoz meg, vigasztal, frissít, táncoltat, felemel. És szereti, ha őszinték vagyunk vele, feltárjuk az ellentmondásos érzéseinket, haragunkat, neki bármit el lehet mondani. Nem valami pedáns tanítónéni, aki illemet követel. Eszméletlen útjai, jelei, üzenetei vannak, többezer éves SMS-ekkel küldi nagyon-mai erejét. Persze sokat kell vele lenni, hogy jól megértsem őt, de ha elég szerelmes vagyok, akkor ez tiszta gyönyörűség.

Az Istenes versei meglehetősen provokatívak. Egyszerre van jelen bennük irónia, számonkérés, feszültség, de ugyan úgy a meghitt, mély, bensőséges viszony is. Végső soron ez egy misszió az ön részéről, hogy megpróbálja közelebb hozni, megfoghatóbbá tenni Istent az emberek számára?

– Saját Isten-élményeimet próbálom megosztani elsősorban. Talán csak a túl-kegyes hangütéstől tér el az enyém, de hát ezek nem is liturgikus szövegek. Jézusnál kevés provokatívabb figurát hordott hátán a föld. Azt mondta és élte, a gazdagok pénze nem ér semmit, a hamis tanítók hiába kábítanak, a forradalmároknak sincs igazuk, a hatalmasoknak semmi hatalma, a szomorúak és üldözöttek boldogok, a megvetettekkel szóba lehet állni, a leprásokat meg lehet érinteni. Meg is kapta érte a magáét. Mégis örökre megnyerte a meccset. Megtisztelő lenne, ha bármi provokatívabbat tudnék mondani nála, de nincs sok esélyem.

– A #jóéjtpuszi nem az első kötete, amely a hittel és Istennel foglalkozik. Miben hoz újat? Miért ezt a címet kapta?

– Esténként teszem ki ezeket a bejegyzéseket a Facebook-oldalamra, immár harmadik éve. Nem számítottam ekkora sikerre, tízezrekhez, esetenként százezrekhez is eljut egy-egy ilyen bejegyzés. A három ciklus talán el is mondja, mi érdekel engem leginkább. A „ja, nem” azokat az írásokat hozza, melyekben a mi naiv vagy önző Isten-képünk ütközik az Úr valódi szándékával. Mindig jön egy „ja, nem”, ami után feltárul a valódi Istenarc. A „hámozott szív” az Istennel megélhető intimitásról beszél, a „Pláza-struccok” meg az idők jeleiről, arról, mi köze egy ókori világnak a mi csippantókártyás, automata-ajtós, home-office-os, okostelós, génsebészetes, összeesküvéselméletes korunkhoz. Robbantani szeretnék, de nyugi, csak szklerotikus, megkövült, elhalt koloncokat, amelyek elzárnak minket az Élettől!

-“Nem ismerek senkit, aki ilyen elegánsan és ennyi szeretettel tudna páros lábbal beleszállni a vallásos sztereotípiáinkba, melyek elválasztanak minket az élő Istentől.” Írta a kötetről Bolyki László. Mesélne ezekről a sztereotípiákról?

– Például nagyon vágyunk egy szansájn-heppinesz-Istenre, csakhogy ott az a fránya kereszthalál. Vagy igen jól jönne egy olyan Úr, aki nem ver bottal, de vascsővel elintézi az ellenségeinket, viszont ő megbocsát nekik. Vagy ha már nekünk megbocsátott, legalább azoknak ne, akik túl későn térnek meg, hiszen akkor mi is mennyi cuki bűnben fetrenghettünk volna! Különben is, ez meg az a kommunista, fasiszta, liberális, nacionalista vámos ne kerüljön már velem egy mennyországba! Kérünk külön páholyt! Vagy úgy hisszük, Isten mindent megbocsát, de a mi mocskunkhoz már ő sem elég erős. Pedig hatékonyabb, mint a mosóporreklám, elbánik a legmakacsabb foltokkal is… Jobban megbocsát nekünk, mint mi magunknak. Meg örülne, ha nem ítélkeznénk. Ha nem klikkesednénk. Ha nem hűlnénk ki. Ha nem csőlátnánk. A jó hír, hogy mindezekből szeretettel, gyengéden ki tud húzni bennünket. Ha engedjük. Mert tényleg szabadító.

Kisfaludy Nóra

Lackfi János: Igyekszem Jézus vállára dőlve élni

„Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” – 10+1 reményt adó versrészlet

A kiemelt kép készítője: Molnár Mihály

Iratkozzon fel hírlevelünkre!