Helykeresés nagycsütörtökön
Gyerekkoromban nagyon szerettem a verseket, a nagy klasszikusok mellett 14-15 éves koromban a kezembe akadt egy Dsida-kötetet, benne a Psalmus Hungaricusszal. Miután azt már oda-vissza tudtam, a többi költeménybe is beleolvastam, így a Nagycsütörtök címűbe is. Én akkoriban nem tudtam, mi az a nagycsütörtök, a hetvenes évek Magyarországán erről nyilvánosan nem esett szó, a családban pedig nem kaptam vallásos nevelést, nem jártunk templomba. A Dsida-versben a költő azt az élményét írja meg, hogy egy csatlakozásra várva hat órát ül nagycsütörtökön az erdélyi Kocsárd vasútállomásán, ahol rátör az elhagyatottság, a félelem.
Ezt még érteni is véltem, de a záró sorok – „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak…” – teljesen megzavartak. Kik ezek a fickók, hogy keveredtek a székelyföldi faluba?
Sosem voltam nagy zenerajong, ilyen irányú műveltségem kizárólag abból származott, ha a nővérem lemezt vagy magnót hallgatott. A nyolcvanas évek elején megkapta a Jézus Krisztus szupersztárt, ami valamiért annyira megtetszett nekem, hogy fölvettem magamnak magnókazettára, és szinte folyamatosan lejátszottam. Később az angol szövegkönyvet is megszereztem, legépeltem – nyelvtudás híján eleinte betűnként böngészve az idegen szavakat –, a végére már egész flottul haladtam. Ahogy fordítgatni próbáltam, igyekeztem megérteni a cselekményt (a filmet majd csak évekkel később mutatták be nálunk), hirtelen kitárult előttem a sztori. Persze, hallottam korábban is Jézusról, de a nagyhét története ekkor kezdett összeállni;
végre megértettem, hogy került Péter, János és Jakab a kocsárdi éjszakába. Tizenhat évesen, életem első regényét Jézusról írtam, még mindig hitetlenként, kizárólag a történelem Jézusára koncentrálva.
Feleségemet 23 évesen ismertem meg. Miután nyilvánvalóvá tette, hogy köztünk csak akkor lehet bármi, ha elfogadom és követem a katolikus hitet, ettől kezdve minden vasárnap ott ültem mellette a misén. Nem volt nehéz. Ennél sokkal többet is megtettem volna érte. Aztán, szinte észrevétlenül, kezdtem felfedezni a történelem Jézusa mellett a hit Jézusát is. A vallásalapító mellett a Megváltót. Ugyan a mai napig számomra a kereszténység elsősorban intellektuális és kevésbé érzelmi kérdés – én nem hiszek az Istenben, én tudom, hogy van –, azért az olyan pillanatok, mint a nagycsütörtök misztériuma, erősen hatnak rám.
Az általunk ismert világ kialakulására két magyarázat adható: teremtették vagy véletlenül lett. A két lehetőség közül nem vitás, melyik a logikusabb. Ha az értelméről akarunk gondolkodni, akkor is egyszerű a válasz. Ha véletlenül alakult ki (az univerzum épp úgy, mint benne az ember, illetve én magam), akkor nyilvánvalóan nincsen sem célja, sem értelme. A materialista filozófia tehát nem kínálhat értelmes választ a legfontosabb kérdésekre.
Amikor azt mondjuk, hogy a legnagyszerűbb alkotás az Isten képmására teremtett ember, akkor sokan azt felelik: olyan hatalmas a világegyetem, hogy abban biztosan lennie kell más értelmes lényeknek is. Nem tudom. De az biztos, hogy a nagyság relatív fogalom. Egyetlen gramm hidrogénben annyi atom van, hogy ha valaki az ősrobbanás óta másodpercenként egy hidrogént bedobott volna egy képzeletbeli zsákba, még mindig nem tartana egy grammnyinál.
Ha az utolsó vacsorán az apostolok egymás mellé egy sorba ülnek, mint Leonardo festményén, és Jézus helyét középen fixnek vesszük, a maradék 12 ember közel ötszázmillió változatban foglalhat helyet. Egy kisebb mise közönsége (70-80 ember) többféle variációban hagyhatja el a templomot, mint ahány atom összesen az egész világegyetemben létezik.
Nem is vagyunk annyira kicsik…
Ungváry Zsolt
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.
Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: MTI/Balogh Zoltán
