A juhokkal újra hont lehet foglalni

Árpád vezér egykor a hatalmas, életet adó zöld legelők miatt érkezett mai hazánkba. Ám bő ezer év elteltével minderről szépen lassan lemondunk. Béres Sándor néprajzkutató, pásztor szerint Erdélyt abban az értelemben is elveszítjük, hogy kivonulunk a legelőkről. Böjte Csaba testvér csodálatos ötlete nyomán most azonban képzést indítanak a Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban élő gyerekeknek. Béres Sándor szerint ha lemondunk a havasok legelőinek használatáról, lemondunk a múltunkról is, és elszabotáljuk a jövőnket. A legelők most a végváraink, és ők végvári vitézeket nevelnek. Mert Erdély jövője nem a csatamezőn és nem a Facebookon dől el, hanem a kertekben, szántókon, legelőkön…

– A 21. század cybervilágában furcsa, ha egy fiatal fiú arra vágyik, hogy pásztor legyen. Hogyan kezdődött nálad mindez?

– Mindenki látott már juhokat legelni. Egyeseket ez megragad, másokat nem. A legtöbb ember továbbhalad, de akiből később juhász lesz, azt érzi, hogy benne szeretne lenni abban a képben, amit lát. Én is mindig ezt éreztem. A dánszentmiklósi óvodánk melletti udvaron két bárány legelt. Biztosan sokat emlegethettem őket otthon, mert apám egyszer csak hozott egyet. Hét év körüli lehettem. Bercinek neveztem el. Általában minden pásztornak van egy első báránya, amihez érzelmileg nagyon kötődik. Aztán eljön az idő, hogy le kell vágni. Ekkor dől el, hogy a gyerek eszik-e belőle, vagy egy életre lelki traumát szenved. Én az előbbi csoportba tartoztam, és eldöntöttem, hogy még több bárányt szeretnék.

– Vajon honnan oltódott beléd a vágy a pásztorélet iránt?

– Az emberben vannak öröklött hajlamok. Ha én meglátok egy kereskedelmi hajót, nem az fog el, mint egy átlag angolt, hogy legszívesebben azonnal felszállna rá, és meghódítaná a fél világot. Én akkor érzem magam jól, ha látok egy nagy gyepes végtelen síkságot. Amikor még az emberek jobban ki merték mondani, hogy ki milyen, akkor rengeteg külföldi szerző írt arról, hogy a magyarokat mennyire jellemzi az állatszeretet. A nagy uradalmakban a pásztorok és a lovászok jó része jellemzően mindig magyar volt.

Béres Sándor (Fotó: Kirch Zoltán)

– Szóval a genetikával magyarázod?

– Egy biztos: minden ősömnek köze volt az állatokhoz. De a genetikát nem biztos, hogy sejtszinten kell érteni. Létezik kulturális genetika is. Amikor a nagyapám mesélt a gyerekkoráról, mindig azt emelte ki, amikor legeltetett. Bármerre jártunk, engem a legelő állatok érdekeltek. Idegesített az, hogy én be vagyok zárva egy vasúti kocsiba, ők meg szabadon arra mennek, amerre akarnak.

A térre való vágy valószínűleg nem azonos minden emberben.

Nagyon idegesít, ha minden be van körülöttem kerítve. Andrásfalvy Berci bácsi talán erre gondolt, amikor azt írta, hogy a térben való mozgás pszichológiai igény. Az olyan fajta emberek, mint én, nem tudnak kibontakozni a kis terekben. Valószínűleg Erdélyben is azért érzem jól magam, mert itt az a szabály, hogy május elsejéig mindenki oda megy a legelőkön, ahová akar. Itt a térhasználatnak még van egy szabadabb formája. Magyarországon ez már nincs így, de tőlünk nyugatabbra még rosszabb a helyzet.

– Mi ennek az oka?

– A kerítés mindig az ember hiányát pótolja. Ha ugyanis kint lennénk a területen, nem jönne oda sem állat, sem ember. Sajnos eltávolodtunk már a tértől is. Túl sokat vagyunk a négy fal között.

– Elég nagy utat jártál be addig, amíg megkaptad az áhított teret.

– Már gyerekkoromban beszéltem arról, hogy én pásztor leszek, de ez nem tűnt reálisnak, nem is élt egy sem a környezetünkben. Csak a könyvekben láthattam őket, így kezdtem el történelemmel és néprajzzal foglalkozni, és el is végeztem az egyetemet. De sosem múlt el bennem ez a vágy. Az imprinting, vagyis a bevésődés elmélete azt mondja: minél fiatalabb korban találkozunk valamivel, annál jobban belénk ég. Az én első bárányommal is ez volt a helyzet. A néprajzi gyűjtések során a pásztorok ezt úgy fogalmazták meg: aki egyszer találkozik a pásztorkodás élményével, örökre megmarad benne, és aztán addig keresi, amíg meg nem találja.

Legeltetés a Csíki-havasokban (Fotó: Rakossy Zsigmond)

– Mikor kezdted el a pásztorkodást?

– Amikor végeztem Pécsett a történelem–néprajz szakot, kiderült, hogy az egyik iskolatársam édesapja juhokkal foglalkozik. Elmentem hozzá tanulni. Igazi bölcsészattitűddel érkeztem oda. Égnek állt a hajam, borostám volt, mindenféle színes ruha lógott rajtam… Hirtelen belecsöppentem az igazi rideg legeltetésbe. A juhászok egy része tényleg télen-nyáron kint él a juhokkal, lakókocsikban. Áznak-fáznak a birkákkal együtt, néha éjjel megtámadják őket a kóbor kutyák, és akár 40-50 juhot is lemészárolnak egy éjszaka alatt. Nem akarnak ők gyilkolni, de addig hajtják a juhokat, amíg elpusztulnak. Jöhetnek rablók is, akik feldobálnak a kocsikra jó néhány állatot, miközben körbehúznak egy nagy láncot a lakókocsin, hogy a juhász ne tudjon kijönni. Olyan világ ez, amit el se lehet képzelni a meleg szobából.

– Megváltoztatott az az időszak?

– Közben néha visszamentem az egyetemre, és akkor azt éreztem, hogy elszakadtam a valóságtól. Beszűkült a szókincsem is. Amikor órákat fázol a legelőn, egy idő után kiég az agyadból egy csomó minden, egyszerűen nem érdekel semmi. A juhászok azért tűnnek annyira másnak, mert nem sok dolog foglalkoztatja őket abból, amin egy átlag ember agyal. Én csak a peremén voltam ennek a világnak, de már éreztem, hogy ha van pár jó kutyám, botom, ruhám, mindenem van. Felfogadnak valahova, adnak enni, fizetnek, és ennyi az élet.

– Nem volt riasztó számodra, hogy ilyen emberré válhatsz?

– De. Ott is hagytam az egészet akkor emiatt. Persze nem csak ez az út van. Más emberré is válhatsz. Azt is mondhatod a gazdádnak, hogy jó, én itt maradok ezért a fizetésért, de akkor minden évben hadd vegyek a nyájból néhány anyabirkát. És akkor egy idő után saját nyájad lesz. Én akkor annak ellenére hagytam ott az a világot, hogy nagyon szerettem az akkori gazdámat. Ő is azért lett juhász annak idején, mert elege lett abból, hogy parancsolnak neki.

Ha juhásznak állsz, csak a juhok és az idő parancsol neked, senki más.

Mégis felébredt bennem az értelmiségi, és az is eszembe jutott, hogy hogyan nézek majd a tanárom, Andrásfalvy Bertalan szemébe.

– Visszamentél az egyetemre?

– Igen, de hogy a szabadság megmaradjon, lovagolni kezdtem, majd lovasíjász lettem. 2012-ben féléves lovas úton vettem részt. A Kárpát-medencében és Kazahsztánban tettünk meg több részletben 3000 kilométer lóháton. Azóta is megmaradt egyébként, hogy nem szeretem halmozni a tárgyakat. Úgy érzem, hogy korlátoznak a mozgásban. Ebből volt is bajom, főleg a hölgyekkel való kapcsolataimat illetően. Persze mára változtam ebben, mert sok minden kell az élethez, a tudatomban mégis az van, hogy milyen felesleges dolgok. Nekem újra kell tanulnom a fogyasztói rendszert.

– Biztosan kell?

– Muszáj szocializálódni. Nincs juhásztársadalom. Kevesen vagyunk ahhoz egy helyen, hogy szociális közösséget alkothassunk. És ezt az ágazatot is modernizálni kell. A mai típusú állattartás profitorientált, ami érthető, hisz a gazdák is szeretnének megélni, mi pedig elvárjuk a pásztortól, hogy egy romantikus cifraszűrös figura maradjon.

Ezen úgy tudnánk segíteni, ha felismertetnénk az emberekkel, hogy a pásztor mennyi hasznot hajt a világnak, mennyit köszönhetünk nekik.

Például azt, hogy még él pacsirta Magyarországon, vannak fecskék vagy nincs sok parlagfű. A juhok szája olyan, mint egy nagy véső. A növényzetet és ez által a környezetet folyamatosan szobrászkodod, ahogy tereled a nyájat. Valójában a legeltetés alakítja ki azt a közép-európai tájat, amibe mindannyian beleszerettünk. Németországban több nagyvárosban a hatalmas parkokat birkákkal legeltetik.

– Miért nem fűkaszát használnak?

– Mert az hangos és csúnya. Az életünkből sajnos „kiteleportáltuk” a hangulatot. Nincs az égvilágon semmi hangulata annak, amikor 30 férfi egymás után fűkaszával nyírja a füvet. És ma már a falvakban is jórészt csak a fűkaszák berregését halljuk.

Pedig a zene az ember örök lényege. És a világnak is van zenéje.

– A birka is zenél?

– Igen, ahogy rág. Ha több száz juh rág egyszerre, az nagyon meditatív, hát, ha még szépen szóló csengő is van a nyakukban, és néhány madár elkezd hozzá dalolni!

Béres Sándor (Fotó: Böjte Csaba)

– Sosem lehet ebbe beleunni?

– Nem, mert annyi minden történik közben. Az elején el sem tudtam képzelni, hogy mit fogok csinálni legeltetés közben. Az első egy hétben rengeteg üzenetet írtam, telefonáltam. Hatalmas telefonszámlám lett… Azt hittem, megőrülök. Aztán a következő héten kijött az én gazdám atyamestere, aki valamikor őt tanította legeltetni. Őt kértem meg, mondja már el, mivel lehet elütni az időt. Azt mondta, nézzem a birkákat. Rögtön meg is fordult, és elkezdte mutogatni, hogy annak fáj a lába, ennek tőgygyulladása van, az biztos férges.

Elmondta azt is, hogy ha megtanulod, mit kell nézni a birkákon, nem lesz elég a nap, hogy mind a 400 birkát leellenőrizd.

Aztán az évek során ezt megértettem. És ehhez bizony évek kellenek, ezt nem adják ingyen és hamar sem. Ráadásul számtalan történet is kapcsolódik már hozzájuk egy idő után. És utána már csak akkor fogsz unatkozni, ha be kell ülnöd egy orvosi váróterembe.

Itatás a hegyi pataknál (Fotó: Rakossy Zsigmond)

– Hogyan jöttél rá, hogy a Jóisten biztosan ezt az utat szánta neked?

– A Covid-járvány segített. A halál árnyékában mindenki okosabb lesz. Éppen a világjárvány előtt vettek fel muzeológusnak. Egy hölgyet próbáltam épp visszahódítani azzal, hogy elvállaltam egy rendes pesti munkát. Egy hét után azonban home office-ba kerültünk mi is. Azt éreztem, hogy végre itt a nagy lehetőség: vehetek juhokat! Nem mentem vissza többé a múzeumba…

– Most mi van velük?

– A legtöbbet eladtam vagy levágtam. Mikor tudtam, hogy Erdélybe jövök, elkezdtem leépíteni az állományt. Néhány maradt csak, és más vigyáz rájuk.

– Jórészt Böjte Csabánál élsz most Erdélyben, akivel nagyívű terveitek vannak. Pásztorképzést szeretnétek indítani fiataloknak. Hogyan találtatok egymásra?

– Csaba testvér a közösségi oldalán írta egyszer, hogy keres valakit, aki pedagógus és juhász egyben, ért a gyerekek nyelvén, de az állatokat is jól ismeri. Leírta azt is, hogy őt mennyire idegesíti, amikor az a rengeteg fű tönkremegy, mert nem legelik le az állatok. Én akármerre megyek, ugyanerre gondolok. Ez egy komoly közös gondolat! Ráadásul van bennem tanítói misszió is. Mégis egy teljes hónapot vártam, mire írtam neki. Azt gondoltam, ha ez csupán fellángolás bennem, úgyis elmúlik. Közben azt vettem észre, hogy lélekben már ide készülök, éreztem, hogy nem sokáig leszek már otthon. Bíztam benne, hogy engem választ majd. És így lett.

Szerintem az a magyarországi Nobel-díj, ha Böjte Csaba azt mondja valakinek: „Dolgozz velem!” Az övé a legnagyobb magyar multicég.

Annak a magyar típusú életszervezetnek, amiről mindig mindenki beszél, az ő rendszere a földi megvalósulása. És ezt egy papnak kell vezetni. Hatalmas gond, hogy kevés pap van ma a vezetők között.

Az oroszhegyi Tamási György Szeretet Háza Napközi Otthonban Csaba testvérrel és a nevelőkkel, Mihály Annával és Bálint Pál Edittel (Fotó: Böjte Csaba Facebook-oldala)

– A képzés tulajdonképp egy misszió is: a gyerekekért, az erdélyi földért, az állatokért és a tájért…

– Csaba testvér is nemzeti missziónak tartja. Végre kell hajtanunk egy új honfoglalást. És itt megint visszatérünk a kerítésproblémához: azért kerítik be az emberek a földjeiket, mert eljönnek onnan. Feladják. Egy lufiban élünk Magyarországon. Megpróbáljuk egy kerítéssel visszatartani fél Afrikát, miközben mindenkinek az a vágya, hogy ha csak lehet, bent üljön a házban. És ezt az óriási teret kiszolgáltatjuk valakiknek. Minden tér kiürül. A trianoni harc, a termőföldért való küzdelem véget ért. Az emberek nem akarnak dolgozni. Elhagyják a földeket.

– Kevesek akarnak már kétkezi munkát végezni.

– Igen, mert az fáradtságos. Erdély abból a szempontból is elveszett a magyar ember számára, hogy átadtuk a legeltetést. De ma már a románok sem akarnak pásztorkodni. Közülük is sokan elvándorolnak vagy beköltöznek a városokba. Kiürülnek ezek a területek. Éppen ezért most dől el, hogy kinek lesz értékes a Kárpát-medence. És ez nem etnikai, hanem érzelmi alapon dől majd el.

Annak lesz jövője, aki hajlandó visszamenni a gyökerekhez! Ez most egy történelmi esély számunkra.

Árpádék azért tudtak itt gyökeret verni, mert volt itt egy vákuum. Most megint van. A magyar tanyavilág is ilyen. Most döntünk arról is, hogy a kunsági tanyavilág Magyarország része lesz-e vagy átadjuk a hollandoknak. Erdélyben is kialakult egy ilyen vákuum. El lehet dönteni, hogy a havasok Székelyföld része lesz, vagy kiterjed ide a nagyszebeni román világ. A szabaddá vált életteret be kell lakni.

A „szaporodjatok és sokasodjatok” egy parancs. Juhokkal újra hont lehet foglalni!

A nemzet szaporodásához pedig tér kell. Nem az aszfalton fog elszaporodni a magyarság, Erdélyért pedig nem a csatamezőn és a Facebookon kell megküzdeni. Ne feledjük el: itt még lehet földet venni!

Vonuló nyáj a havasokban (Fotó: Rakossy Zsigmond)

– Mi mindent tanítotok majd a gyerekeknek?

– Oroszhegyen, a Szencsed nevű határrészen van egy ház, ahol első körben kirándulás, táborozás jelleggel kivisszük sorra a gyermekeket, hogy kiderítsük, kinek lenne kedve hosszabb időt eltölteni ott. A középiskolások lehetőséget kapnak arra, hogy nyári szünetben ott végezzék a szakmai gyakorlatot. Az általános iskolások pedig ott táborozhatnak. A rendszer fejlődésével a 18 év felettiek már ott maradhatnak egy-két év komoly szakmai gyakorlatra. A jószág szállást vált, telelni az egyik erre alkalmas otthon mellett fognak, és ősszel meg tavasszal költöznek. Lóháton tereljük majd őket. A képzés alapcélja a jószágszeretet kialakítása. Megtanulják a téli, nyári takarmányozást, a legeltetést, az állati termék manufakturális feldolgozását (sajtok, bőrkikészítés, gyapjúfeldolgozás, húsfeldolgozás). Megtanulják megvenni és eladni a jószágot, a termékeket.

A cél, hogy ne csak alkalmazottként, hanem akár önálló pásztorgazdaként is boldogulhassanak.

Emellett megtanulják a modern eszközök, drónok, villanykerítések, kaszálógépek kezelését és az internet adta lehetőségeket. Állategészségügyi képzést is kapnak, megtanulják a pásztorkutyák nevelését, tartását. Emellett kapnak képzést alapszinten a saját mentálhigiénéjük fenntartására is, a társadalomtól kissé elzártabb életformából adódó nehézségekkel való megküzdésre, főleg az énekkultúra, néphagyomány, kézművesség, hitélet és természetismeret révén.

– Mi csonka-Magyarországról hogyan segíthetjük ezt a szép missziót?

– Ha valaki szeretné, támogathatja a programot a Szent Ferenc Alapítványon keresztül. Ez hatalmas segítség lenne nekünk, ugyanis a kerítések elkészítése, a napelemrendszer kiépítése, a szaktantermek kialakítása és a tenyészállatok beszerzése komoly költség.

– Újra vissza kell állítani ennek a hivatásnak a becsületét is. Mondjuk ki: ez ma már sokak fejében egy lenézett szakma. Magad mesélted egy előadásodon, hogy hajléktalanokat szednek össze a városokból, és szaktudás nélkül viszik ki őket felügyelni az állatokat.

– Nagyon fontos a képzés során a pásztoröntudat kialakítása. Szeretnénk, hogy a gyerekek ráébredjenek: a pásztorok tartják fenn Európa legnagyobb antropogén ökológiai rendszerét, a legelőt és a legelőerdőt. Miattuk nincs bozóttűz, miattuk van annyi madár, fecske, miattuk van ürge, sas vagy megannyi virág. A Kárpát-medence legnagyobb kincse a zöld növényzet, Árpádék ezért jöttek ide. Ha ennek a használatáról lemondunk, lemondunk a múltunkról, és elszabotáljuk a jövőnket. A legelők most a végváraink, és mi végvári vitézeket nevelünk.

Mizsei Bernadett

Kiemelt képünkön: Béres Sándor (Fotó: Kirch Zoltán)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!