1957. március 27. – a párizsi Nemzetek Színháza évadnyitója. Évekkel később a Nemzetközi Színházi Intézet közgyűlésén határozat születik arról, hogy ez a nap lesz a színházi világnap. Írásunk címében három név szerepel. A huszadik század első fele nagy magyar színészének, a katolikus egyház egyik legjelesebb püspökének és a színháztörténet, drámairodalom halhatatlanjának a neve. Mi kapcsolja őket össze? – erre keressük a választ az idei színházi világnapon.
1920 tavaszán az egyik keresztény napilap körkérdést intézett jeles közéleti személyiségekhez: „Kit tart Ön ma, 1920-ban, a legnagyobb magyarnak? – kérdeztük. Kiben sugárzik leghatalmasabban a külföld felé és mifelénk a magyarság bűvös ereje? Kicsoda ebben a végzetes korszakban jelképes vezetőnk, küldött emberünk?” (Új Nemzedék, 1920. április 4., 5. o.)
A válaszadók többsége (köztük Bangha Béla jezsuita szerzetes, Hegedűs Gyula, a Vígszínház művésze, Jászai Mari, a Nemzeti Színház tagja, Molnár Ferenc író, Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök, Szabó Dezső, a magyar írók szövetségének elnöke) konkrét nevet nem mondott, csak körülírta, milyennek képzelné kora legnagyobb magyarját.
Ódry Árpád Antonius szerepében. Megjelent az Élet című katolikus lapban 1922. július 9.
Egyesek – rövid indoklással – a frissen kormányzóvá választott Horthy Miklóst, mások gróf Apponyi Albertet nevezték meg. A nyilatkozók között egyetlen ember volt, aki mindössze egy szóval válaszolt: „Prohászka!”
Ódry Árpád, a Nemzeti Színház tagja nem indokolta meg tömör válaszát.
A színházi világnapon érdemes elgondolkodni azon, hogy a napi politikától magát mindig távol tartó, katolikus Ódry Árpád (akit 1936-ban Witz Béla, a későbbi érseki helynök temetett) miért épp Székesfehérvár nagy püspökére voksolt.
hirdetésTudjuk, a kommün bukása után a nagy tekintélyű Prohászka Ottokár püspök szavára figyelt az ország, aki több nyilatkozatában is felemelte szavát az önkényeskedések, az egyéni bosszúk ellen, s önvizsgálatra, a társadalmi béke megteremtésére szólított fel.
A papsághoz és a hívekhez címzett szózatában például ezt írta:
„Ne hányjuk egymás szemére a mulasztásokat s bűnöket, hanem bánjuk-szánjuk nyomorúságunkat s szomorú letörésünket; (…) fogjunk kezet egymással, hogy az igazság s a keresztény Magyarország alapján kifejthessük a népjólét s a szabad s művelt élet áldásait. (…)
Ennek a bolsevizmust legyőző magyar nemzeti iránynak mindenképpen tartózkodnia kell erőszaktól, durvaságtól s elnyomástól. (….) Mi zsiványokat s haramiákat nem utánozhatunk, azok példáját nem követhetjük. (…) Az igazságszolgáltatásnak természetesen nem vágjuk útját, vegye el mindenki, amit megérdemelt; de ismétlem, igazságot s nem népdühöt akarunk! Mi szemet-szemért, fogat-fogért nem követelünk; mi kínzókamrákat föl nem állítunk senki kedvéért s akasztófát akasztófáért bolsevista stílusban nem plántálunk.”
(Fejérmegyei Napló 1919. augusztus 17., 1. o.)
Néhány héttel később a püspök a szociális kérdésről fejtette ki gondolatait. Ebben írta:
„Senkiét el nem venni, mindenkinek a magáét megadni – ez a jövő Magyarország boldogulásának föltétele. Reakcióról tehát, mely elnyomást, véres viszonzást s üldözést jelent, – mely kínzókamrákért kínzókamrákkal, vörös terror helyett fehér terrorral fenyeget, köztünk még szó se essék. A proletárdiktatúra emberségből kivetkőzött gonosztevőinek dicsőségére köztünk senki sem áhítozik.”
(Fejérmegyei Napló 1919. szeptember 30., 1. o.)
A szociális kérdést mindig napirenden tartó Prohászka Ottokárban – a frissen megválasztott nemzetgyűlési képviselőben – Ódry Árpád tehát azt az embert láthatta és tisztelhette, aki a forradalmak viharos hónapjai után a társadalmi béke megteremtésén fáradozik.
Vélhetően azonban más, merőben „szakmai” szempont is magyarázhatja Ódry tömör válaszát.
Prohászka püspök ritkán nyilatkozott meg színházi ügyben. Az első világháború kirobbanása előtt néhány hónappal Fehér Színház néven mozgalom indult egy új, keresztény szellemiségű színház alapítására. A Fehér Színház Egyesület zeneakadémiai estjén – 1914. január 11-én – Prohászka püspök mondott beszédet, amelyben többek között azt fejtegette: szeretné, ha a színház a nemzeti szellem terjesztője lenne, nem pedig a „dekadens nemzetközi lemondásé”. (Kecskeméti Napló 1914. január 16., 1. o.) Ezt a beszédet szinte az összes napilap ismertette, feltételezhető tehát, hogy Ódry is ismerte.
Az utóbbi hónapokban többször is hivatkoztak a sajtóban Ódry 1934-es beszédére, amely a színiakadémia tanévzáróján hangzott el, s amelyben az akadémia igazgatója ugyancsak a nemzeti színjátszás mellett tette le voksát.
Ennél azonban érdekesebb egy másik Prohászka-nyilatkozat, amely bizonyosan nem kerülte el Ódry Árpád figyelmét. A korszak egyik vezető színházi lapjának az újságírója 1917 őszén az épp Budapesten tartózkodó püspököt faggatta arról, mi a véleménye a színházról. Ezt a mára már elfeledett cikket teljes terjedelmében közöljük:
„Székesfehérvár nagy püspöke hatalmas szavú orátora és bölcse a mi időnknek. Nincs a magyarság életének, szellemi és társadalmi fejlődésünknek olyan kérdése, amely felé ne nyílnék ki szeretettel az ő nagy lelke. Prohászka Ottokár most a püspöki konferencia alkalmából Budapesten időzött, felkerestük hát tegnap és megkértük, mondja el a Magyar Színpad számára, hogy mi a véleménye a színházról.
– A színházakról beszéljek? – mondotta a püspök. – Mit mondjak róluk?…. Az én életem olyan messze volt tőlük mindig, hogy igaz valóságukban soha meg sem ismerhettem őket…. Azokban a kis vidéki városokban, ahol én nevelkedtem, abban az időben, a hatvanas-hetvenes években, nem volt színház. Csak néha járt arra egy-egy vándortrupp, de hát azok bizony nagyon gyöngécskék voltak és közelebb álltak a komédiához, mint a színészethez. Azután Rómába kerültem, ahol két (sic!) évig éltem. Ott nagy volt a szigorúság; nem lehetett színházba járni. Onnan Esztergomba jöttem, de az odavaló színház akkoriban inkább csak szín volt, mint ház. Nekem bizony nincs meg az a színházi iskolázottságom, mint a többi embernek. Nekem csak érzéseim vannak a színházról, tapasztalataim nincsenek. Hogy milyen a színház, azt talán nem tudom pontosan, de hogy milyennek kellene lennie: azt érzem!
– Azt hiszem, hogy a színház célja is csak az lehet, ami minden művészeté: az élet igaz tartalmának feltárása. A szépség, a jóság, az igazság nem hideg és kemény fogalmak, amelyeket untig ismerünk, hanem eleven valóságok, amelyeknek egyre új meg új kifejezési formákat lehet és kell találni!
A művészetben megnyilatkozó konkrét valóságok elénk állítása: a színpad ereje és diadala!
– Mindig és újra olvasom Shakespeare-t, az örökké eleven, emberi igazságok költőjét, de a germán szellem tépelődő bölcselkedése mellett mindig érzem, hogy Shakespeare az igazi színpad, mert övé a konkrét valóság!…. Bölcsesség mind a kettő és a filozófusok ne botránkozzanak, hogy ők a tarka színpadról szólanak az emberekhez, mert régi igazság, hogy a bölcsesség az utcán kiabál! Az angol költőóriást azért is szeretem, mert mindig érzem benne a színészt, a színházi embert, és azt hiszem, nem tévedek, ha azt gondolom, abban van az ő legfőbb ereje, hogy kétoldalú művész: költő és színész egyszerre. Nem véletlen ez, hogy neki és Moliére-nek, e két színpadi nagyságnak el nem múló ereje és dicsősége két pilléren nyugszik: az egyik a maguk költői tehetsége, a másik pedig a színpad, amelyen éltek és amelyet ismertek.
– A mai magyar drámairodalmat figyelemmel kísérem, amennyire csak tehetem nagy elfoglaltságom és más irányú olvasmányaim mellett. Sok panaszt olvasok és hallok arról, hogy az írók a szenzációt, a reklámot, az üzletet hajszolják! Én mindenesetre sajnálom ezeket az írókat, de örömmel látom, hogy van több olyan írónk is, akinek magasabb és szebb a célja: az igazi művészet, amely felfelé tör. De ha a vád igaz is sokakkal szemben, azért mégse bántsák az írókat. Ezen a bajon sem erkölcsi prédikációval, sem irodalmi kritikával nem lehet segíteni, csak a közönség nevelésével. Igaz, hogy talán épp a színház feladata lenne a közönséget szépre és jóra nevelni, de ez inkább csak óhaj. A valóság az, hogy a közönség ízlése kényszeríti a színházakat és az írókat arra, hogy azt írják és azt adják elő, amit a közönség a színházban látni akar. Mi legyünk jobbak, mi éljünk szebben és nemesebben, a közönség erkölcse és ízlése legyen tisztább: akkor majd a darabok is mind jók, nemesek és tiszták lesznek. Mert nincs író, aki a közönség ellenére erkölcstelent és csúfat írjon, ha tudni fogja, hogy ez nem kell senkinek. Higgyék el, ha ma Shakespeare itt megjelenne, ő is csak olyat írhatna és adhatna, ami a ma emberének kell.
Természetes, hogy én elítélem a színpadon az erkölcstelenséget, aminthogy elítélem a ponyvairodalmat – de az erkölcs olyan leghatalmasabb szigorú parancs, hogy mindenkinek abban kell élnie, nemcsak a színházaknak. A magyar íróknak és a színházaknak azt kívánom, hogy a közönségük minél hamarább legyen tiszta, nemes ízlésű megértője a művészetük szépségének és igazságának.”
(Prohászka püspök a színházról. Magyar Színpad 1917. november 8., 1. o.)
Érdemes fölfigyelni arra, mit mond Székesfehérvár püspöke az angol drámaíróról. (Talán azt sem fölösleges megjegyezni, hogy Prohászka egyik leghíresebb nemzetgyűlési beszédét – 1920 őszén – Shakespeare szavaival zárta: Brutus szavait idézte a Julius Caesarból.) Shakespeare iránti „rajongása” bizonyára nem kerülte el Ódry Árpád figyelmét, aki majd a 20-as években játssza el a Nemzeti színpadán nagy Shakespaere-szerepeit (például Prospero, Hamlet, III. Richárd, Othello).
S hogy miként vélekedett a nagy angol íróról Ódry? Szerencsénkre erre könnyű a válasz. Néhány hónappal a püspök halála után, 1928. február 26-án, Ódry Árpád előadást tartott a Kisfaludy Társaság Shakespeare-bizottságának a matinéján. (Ódry ez év elején kapta meg a társaság Greguss-díját – a III. Richárdért.) A szöveg nem sokkal később Tormay Cecile folyóiratában, a Napkeletben is megjelent. Addigi pályájára visszatekintve a nagy színész ezt mondta:
„Húsz évet azzal töltsek el, hogy félek Shakespeare-től? (….) Úgy járkáltam Shakespeare körül, mint Raszkolnyikov a bűne körül. Kerülni akartam, de egyre jobban szerettem volna megismerni. Az olvasása megfélemlített. Színházban féltem, hogy valaki jobban játssza, mint ahogy én elképzeltem. Mikor elsőnek megtanultam a ’lét’-monológot, máris éreztem, hogy Shakespeare-ben sohasem egy emberről van szó, hanem ’az’ emberről. Ez éppen a félelmetes, sötét mélység. Sötétben legjobb behunyt szemmel járni. Mert akkor belülről vezeti az embert valami.”
(Ódry Árpád: A színész és a szerep. Napkelet, 1928. március 15., 430. o.)
Előadása végén Ódry így fogalmazott:
„Igen szép eredményeket, boldog színházi esték örömét találhatja a múltjában egy színész, ha pályája végéről visszatekint. Nagy emléket állíthat magának a köztudatban. Utána jövő generációk lelkébe vésheti a képzelete erejét. Világíthatja az utat a jövőnek, szóval megalkothatja a maga számára a színészhalhatatlanságot akkor is, ha sohasem játszott Shakespeare-t, mint ahogy igen sokan vannak előttünk és köztünk ilyen színészek. De a mámor teljességét, a mindenségbe való lendülés gyönyörűségét, az élőszó diadalát nem ismerhette meg a legmagasabb fokon Shakespeare nélkül.”
(I.m. 433. o.)
Látjuk; Prohászka Ottokár püspök és Ódry Árpád, a Nemzeti Színház örökös tagja is az angol drámaírót tekintette a „csúcsnak”. Azt is tudjuk, hogy Ódry kora legnagyobb magyarjaként tekintett Székesfehérvár püspökére. Hogy Prohászka miként vélekedett Ódryról – erre vonatkozóan semmilyen adattal nem rendelkezünk.
Szalay László
A szerző további írásait ide kattintva olvashatják.
