Vannak bizonyos elvek, amelyek igazságtartalmát nem szabad megkérdőjelezni. Mindegy, hogy egyre inkább félreértik-e, akkor sem! Tulajdonképpen ezek olyan „negatív dogmákká” válhatnak, amelyeknek a hátteréből olykor hiányzik a megvitatottság, s így könnyen ostobaságot vallhatunk általuk. Ám lehet az is, hogy megtörtént egy pontosítás, lehatárolás a témával kapcsolatban, de a köztudatba nem igen épültek be annak eredményei, csupán „érzésre” használják a közbeszédben a fogalmat. Ha azt mondom: „áldozathibáztatás”, a mai kor embere rögtön ugrik, pedig nagyon jó lenne átgondolnunk pár alapvető szempontot a témával kapcsolatban!
Az áldozathibáztatás fogalmát általában azzal kapcsolatban használjuk, amikor valakivel erőszakot követtek el, mégis az áldozat felelősségét firtatjuk a dolog megítélésénél. Leggyakrabban a nők ellen elkövetett erőszak esetében szokott ez előkerülni, pl. úgy, hogy a kihívó öltözködésével provokálta az erőszaktevőt.
Különösen érdekes ez olyan eseteknél, amikor a liberális indíttatású szociológusok, pszichológusok igyekeznek a bűnelkövetők felelősségét is csökkenteni: vö.: kölni csoportos erőszakolás.
Ugyanis, ez is egy olyan helyzet, amikor érdekek mentén, vagy éppen ideológiai alapon kerülnek önellentmondásba: az áldozat nem hibás, a tömegben bűnt elkövető felelőssége minimális… Szükségszerűen ki lesz a hibás? – Persze, hogy az állam, vagy annak erőszakszervei, akiknek az egymást kizáró, egymásnak ellentmondó elvek közepette is józanul kellett volna megvalósítani a lehetetlent.
Ki, minek az áldozata? A kutatásokból ismeretes, hogy általában az áldozatokból lesznek a bűnelkövetők. Nem abban az értelemben, hogy aki áldozat, az mindenképp erőszaktevő lesz! Közel sem! De abban igen, hogy a legtöbb bűnelkövető, valaha áldozat is volt.
A hétköznapokban nagyon összetett folyamatok állnak egy-egy bűneset mögött: léteznek pl. „áldozat szerepek”, amikor valaki úgy érzi magát megszokott, kvázi biztonságos helyzetben, ha ő áldozatként szerepel egy kapcsolatban.
hirdetésIlletve, vannak olyan helyzetek, amelyek egyértelmű és kiszámítható következményekkel járnak, mégis az egyén provokálja azok bekövetkeztét (vö.: UTE meccsen „hajrá fradit” kiáltani, vagy „anyázni” egy „kétajtósszekrénynek”). Bár ez utóbbi, nyilvánvaló provokáció is lehet, amelynek következményét várjuk, hogy aztán „feljogosultságot” nyerjünk általa, vagyis egyfajta önigazolást, legitimációt a saját cselekedeteink számára.
Érdemes, tehát az ártatlan áldozatok védelme érdekében kimondanunk: nem mindegy egy bűneset kapcsán, hogy milyen szerepet játszott benne az áldozat. Különösen akkor, amikor érdekei fűződnek a személynek ahhoz, hogy áldozatnak látszódjon (nem csak a politikában látunk erre számos példát). Éppen azért kell ezt megkülönböztetnünk, hogy az ártatlan áldozatokat ne lehessen hibáztatni.
– Van egy természetes vágyunk arra, hogy megtaláljuk az indokot egy áldozattá válás mögött, azért, hogy így utakat találjunk magunknak egy biztonságos élethez.
Az a hiedelem áll mögötte, hogy „ha én megértem, miért követte el vele szemben a bűnelkövető a tettét, hogy mit csinált, amivel provokálta, akkor én majd okosabb leszek, és nem kerülök ilyen helyzetbe”. A valóság ennél komplexebb: nem csak a tudattalanom dolgozhat azon, hogy áldozattá tegyen, de ok nélkül is lehetek rosszkor rossz helyen. A kiszolgáltatottság is benne van a hétköznapjainkban. Éppen ezért, amit fontos kialakítani magunkban, az önismereten túl, az az, hogy tudjunk segítséget kérni és elfogadni, ha veszélyben vagyunk, vagy áldozattá váltunk!
Molnár Miklós
A szerző további írásai itt érhetők el.
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
