A katolikus újságírás mártírja

A belvárosi ferences templom Kossuth Lajos utcai falára 2009-ben került fel egy bronzból készült emléktábla. Középen egy arc, fölötte egy idézet, alatta három évszám: a halálos ítélet, a születés és a kivégzés dátuma. Az emléktábla alkotója Melocco Miklós, akinek édesapját, a kiváló katolikus újságírót hetven évvel ezelőtt végezték ki.

Az egyházi gimnáziumban érettségizett, jogi doktorátust szerzett, több nyelvet beszélő, nagy műveltségű Melocco János 1945 előtt az MTI külföldi tudósítójaként dolgozott Rómában, Berlinben (fia, a jeles szobrászművész Rómában született), a háború után pedig 1947 és 1950 között az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa, olvasószerkesztője volt. 1950 őszén letartóztatták és koncepciós perben kémkedés vádjával halálra ítélték. A halálos ítéletet 1951. február 22-én hajtották végre.

A kommunizmus évtizedeiben nevét és munkásságát alapvetően hallgatás övezte, bár neve olykor fölbukkant az Új Ember hasábjain. Fél évszázaddal ezelőtt a lap egyik cikkében a szerkesztőségi munkatársak „törzsgárdájában” említették: „Melocco János (tördelő szerkesztő), meghalt 1950-ben”. (Új Ember 1970. november 1., 3. o.) Nem is az eufemisztikus – „meghalt” – megfogalmazás a meglepő, hanem halálának téves dátuma. Másfél évtizeddel később egy hosszabb írásban Ujlaki Andorról szólva a cikk szerzője így fogalmazott: „Melocco János kiválása után Ujlaki 1950-től a tördelő szerkesztői beosztást is átvette.” (Új Ember 1985. november 3., 4. o.) Melocco János „kiválása”….

Újabb öt év elteltével az Új Ember karácsonyi száma közölte Melocco Miklós megrázó emlékezését édesapjáról. Cikke végén olvassuk:

„Nem mint apámra gondolok rá; fiatalabb volt, mint én most, hanem egy megölt fiatalemberre mint remekműre. Istent, hazát és szabadságot kiabál utolsó útján, aki aligha boldogan halt volna meg az eszméért, hiszen felakasztották.”
(Új Ember 1990. 52. sz., 2. o.)

Nyugodt szívvel állítható: Melocco János ma is példa arra, hogyan viselkedjék az elkötelezetten keresztény újságíró, amikor az Egyház pergőtűz alatt áll. Köztudott, hogy amikor Melocco az Új Ember munkatársa volt, a katolikus Egyházat folyamatosan támadták – baloldalról. A katolikus hetilap pedig igyekezett a támadásokra higgadt hangnemben, de határozottan és keményen felelni. Melocco „hitvédő” cikkei a lap legfontosabb írásai közé tartoztak.

Néhány példa, rövid idézet elegendő ennek bizonyítására.

1947 májusában ankétot tartottak a sajtóerkölcsről Újpesten. Ezen a rendezvényen egy szociáldemokrata hírlapíró azt fejtegette, hogy nincs olyan erkölcsi szabály, amely mindenkire érvényes; a kommunista felszólaló pedig azt mondta, a sajtó akkor erkölcsös, ha a nép érdekében ír.

Melocco az idézett felszólalásokra így adta meg a választ:

„Az anyagelvűség e dogmatikus és tömören kifejezett elvével szemben a kereszténységnek van abszolút mércéje: az abszolút Isten, és így a tétel a mi fogalmazásunkban akként változik, hogy az igaz és a jó abszolút, de a gyakorlati életben a véges ember cselekszik és ítél, tehát nem mindig helyesen ismeri fel az abszolútumot. Azt mi is elismerjük, hogy az erkölcsileg jó és a nép érdeke között egyenes arányosság áll fenn, de mi inkább megfordítjuk a tételt, és azt mondjuk, hogy ami erkölcsileg jó, az áll a nép érdekében még akkor is, ha ezzel pillanatnyilag ellentétesnek vagy közömbösnek látszik. Nem a gyakorlatból vezetjük le tehát az elvet, hanem az elvből építjük ki a gyakorlatot, mert csak így juthatunk el tárgyilagos, a pillanattól független ítéletekhez.”
(Melocco János: A sajtó erkölcse. Új Ember 1947. május 25., 7. o.)

És még egy fontos, a mai sajtó állapotát tekintve különösen aktuális mondat Melocco írásából:

„Nem elég nem hazudni, mert erkölcsbe ütköző az is, ha az igazat elhallgatjuk.”

Egy évvel később a filmszakszervezet főtitkára Keresztes hadjárat címmel írt cikkében azon kesergett, hogy két új magyar filmben is „főszerepet” kapott a kereszt. Melocco nyílt levélben válaszolt, sorai épp az 1919-es kommün kikiáltásának évfordulóján jelentek meg:

„Ön attól fél, hogy ezzel ismét elkezdődik egy olyan korszak, amelynek a végén a nyilaskereszt áll. (….) Hogy a kereszt nem előfutára a nyilaskeresztnek, az már unos-untig bizonyított és közismert tétel. Hiszen ha az lett volna, akkor nyilván nem kellett volna kereken kétezer esztendőnek eltelnie, hogy felmagasztalja maga helyett a horogkeresztet, sem Magyarországon ezer esztendőnek, hogy a kereszt szárai megnyilasodjanak. (….) Éppen az volt a legjobb előkészítése a nyilaskeresztnek, hogy a keresztet igyekeztek kiirtani a lelkekből és így vált érthetővé, hogy a kereszt helyén maradt űrt sok lélek más, szinte vallásos áhítattal >>tisztelt<< szimbólummal igyekezett betölteni. (….)

Nem azok zavarják az ország békéjét, akik a keresztet odarajzolják a magyar életet ábrázoló kép, szobor, film, plakát, regény, sőt törvénykönyv lapjaira, hanem olyanok, akik esetleg onnan ki akarják radírozni.

Ön mint a filmszakszervezet főtitkára, aggódik a kereszt jelenléte miatt. Ne aggódjék. Amíg a kereszt ott van, addig nem lesz hiba. A baj akkor kezdődik, amikor a keresztet leverik a falról. (…) Nemcsak a magyar falunak, de az egész magyar életnek ezer éve integráns része a kereszt. Ezt nem lehet kitörölni, akár filmről, akár másról van szó. És ha valaki miatta aggódik, ezzel csak azt árulja el, hogy nincs tisztában a nép lelkével. Ön sincs tisztában vele.”
(Aki nem szíveli a keresztet. Új Ember 1948. március 21., 6.o.)

Mindszenty József bíboros már az ÁVH fogságában volt, amikor a katolikus újságíróként indult, majd szélsőbaloldalra sodródott tehetséges újságíró, Katona Jenő, az általa szerkesztett Politika című hetilap hasábjain durva támadást intézett az Egyház ellen. Melocco János higgadt cikkben, tényszerűen cáfolta Katona hamis állításait, s írását ezekkel a szavakkal zárta:

„Mi nem emberekkel, mi eszmékkel és felfogásokkal vitatkozunk; nem emberek egyéni esendőségét és gyengéit, mi magát a hibát támadjuk. Higgye el Katona Jenő, neki is jobb, ha valódi keresztény szeretettel fordul azok felé is, akikkel nem ért egyet, már csak azért is, mert az igazságot harag és gyűlölet nélkül is, sőt csak így lehet megismerni.

Ha úgy érzi, igaza van, akkor nincs szükség rá, hogy bántani akarjon; az igazság fájdalomokozás nélkül is igazság marad. Magával a bántással pedig a tévedést nem lehet igazsággá változtatni.”

(Sem éltében, sem holtában. Új Ember 1949. január 23., 4. o.)

Amikor a Mindszenty bíboros meghirdette Boldogasszony Éve lezárult, Melocco János gyönyörű vezércikkben összegezte az eltelt év hozadékát. Végignézve Szűz Mária tiszteletének ezeréves hazai múltját, ezekkel a szavakkal fejezte be cikkét:

„…az Édesanya gondoskodása nem hiábavaló most sem. Mert megértette ez a nemzet, hogy innen kapja a legnagyobb erőt a hitben, de a nemzet nagy múltja iránti hűségben való rendíthetetlen kitartáshoz is, bármilyen csábító vagy fenyegető veszedelemmel szemben. Az Útmutató Csillag ott ragyog a magyar égbolton, olyan fényességben, hogy még a legsötétebb felhőkön keresztül is jelzi az egyetlen utat, amely ezer éve vezeti a nemzetet és vezetni fogja ezentúl is a szebb, az igazán jobb jövő felé.”
(Útmutató csillag. Új Ember 1948.szeptember 26., 1. o.)

A cikk megjelenése után három hónappal Mindszenty József hercegprímást letartóztatták.

Van egy nevezetes fénykép, 1947. február 22-én, szombaton készült. Mindszenty bíboros ezen a napon ellátogatott az Új Ember szerkesztőségébe, megáldotta a szerkesztőségi szobákat. A képen Mindszenty József és a prímási titkár, Zakar András között, a háttérben áll egy fiatal férfi: Melocco János. A hercegprímás akkor rövid beszédében ezt mondta: „Régebben kiterjedt sajtószervezettel rendelkezett a magyar katolicizmus. Ezúttal közvéleményünk csak az Új Emberre számíthat, s arra, mint egyetlen szellemi erődre támaszkodhat küzdelmeiben.” (Új Ember 1947. március 2., 2. o.)

Beszédes fénykép: Mindszenty Józsefet életfogytiglani, Zakar Andrást hatévi fegyházra ítélték, a „szellemi erőd” egyik jelesét megölték.

Azt az embert ölték meg, aki halála előtt két évvel ezt a vallomást tette egyik írásában:

„Ne érjen semmi meglepetésként, rendezzétek a lelketek ügyét és cselekedjetek a lelkiismeretetek szava szerint. Akkor nyugodtan várhatjátok a jövendőt. És imádkozzatok, mert meghallgatást nyertek.”
(Béljósok és jósok. Új Ember 1949. január 16., 4. o.)

Melocco János soha nem támadta ellenfelét, soha nem személyeskedett. Amikor vitázott, nem a személlyel, hanem annak téves, hamis, hazug és nagyon sokszor gyalázkodó állításaival-rágalmaival hadakozott. Ebben viszont kérlelhetetlen volt, meg nem alkuvó. Igazi hitvédőként gyakorolta az újságírást egy nemzet- és egyházellenes korszakban. Nemcsak megtanulta, hanem tollával a gyakorlatba is átültette a jézusi intelmet: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.”

 

Szalay László

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók

 

Harmincnyolc napon át vallatták, kínozták Mindszentyt, mielőtt elítélték

 

Kiemelt képünk forrása: Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége

Iratkozzon fel hírlevelünkre!