A számtan rasszizmusa

„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”
(George Orwell, 1984)

 

Világunk egyre gyorsul. Míg a Monty Python genderes jeleneteinek mainstream valósággá válásához még bő három évtizedre volt szükség, a „ne akarják rámerőszakolni, hogy 2+2=4” témában 2017-ben elkészült vicces kisfilm abszurd mondatainak oktatáspolitikai tézisekké nyilvánításához már elegendő volt bő három esztendő. Először is tehát a magam szerény eszközeivel óva intenék mindenkit attól, hogy újabb meghökkentőnek szánt disztópiák megfilmesítésébe kezdjen, hisz nem kizárt, a nyugati világ valamely pontján három hónapon belül élesben is kipróbálnák az ötletet.

De talán érdemes közelebbről megvizsgálni az aktuális jelenséget, a Seattle-közeli Oregon állam Oktatási Minisztériumának matematikatanárok számára kínált érzékenyítő tanfolyamát és kézikönyvét, melyek szerint a toxikus fehér felsőbbrendűség át- meg áthatja a matekórákat. Ennek egyértelmű jele állítólag, ha a tanár kerek perec helytelennek minősít egy választ, vagy – Isten bocsássa meg neki – megkér egy diákot, hogy mutassa meg a füzetét. Az efféle eljárásmódok ugyanis (jeles szakemberek szerint) állandósítják a társadalomban a paternalizmust, a perfekcionizmust és (horribile dictu) az objektivitást.

Most ezen ugye röhögünk, de emlékezzünk csak vissza, micsoda felhördülés volt a minap itt, a mi kis Kárpát-medencénkben is amiatt, hogy a nemzeti alaptantervben elvárásként szerepel az intézményeken belüli alá- és fölérendeltség fogalmának ismerete és az illemszabályok betartása – az oregoni agybaj csírái tehát már mifelénk is megjelentek, indokolt az éber figyelem.

Maga az antirasszista matematikai kiskáté persze több szempontból is önmaga paródiája. Amennyiben ugyanis nem létezik az életben objektíve „helyes” és „helytelen”, és ezért ha a diák szerint 2+2=5, akkor érdeklődve, mindenre nyitottan, kellő időt rászánva meg kell tőle érdeklődni, szerinte miért öt, mert hátha neki van igaza – ha tehát a matematika igazságait is megkérdőjelezzük, akkor értelemszerűen semmi másról se mondhatjuk ki, hogy eredendően rossz. Ergo a perfekcionizmusról se, de még a fehér felsőbbrendűségről se, hisz innentől kezdve ezek is csupán egy ugyanolyan létjogosultsággal rendelkező másfajta világlátás kifejeződései. Ciki.

Aztán itt van az objektív értékeléstől való rettegés. Érthető persze, hogy aki az interszekcionális áldozati státuszaival kíván bónuszpontokat szerezni az életben, annak fáj az ilyesmi (kvótaleszbikusként tényleg könnyebb bekerülni egy olajipari multi vezetőségébe, mint a ranglétrán kapaszkodva), de hosszú távon azért elég sok pofontól menekül meg az, aki bátran szembenéz a valósággal, ideértve saját gyenge pontjait. Az oregoni kézikönyv azonban

kategorikusan ellenzi az olyan tanulópárok kialakítását, ahol egy jobb matekos segít egy gyengébbet, merthogy ez az olyan hatalmi struktúrákat erősíti, ahol valaki vagy jó, vagy nem.

Ami elég fura elképzelés, hisz a tanulópár lényege épp a gyengébb fél felzárkózása volna, plusz még ráadásul az erősebbik fél érzékenyítése a gyengébbek nehézségei iránt. A szerzők mindenesetre ehelyett azt javasolják, legyen a matekórán (életkortól függetlenül) sok-sok tánc, zene és felelgetős ének – ami tényleg klassz, csak lehet, hogy abban pedig a kis szemüveges kappanhangú matekzseni ügyetlenebb. És akkor megint ugyanott vagyunk.

De érdekes maga ez a „fehér felsőbbrendűség” is a számtannal kapcsolatban. Kíváncsiságból megtekintettem a Harvard Egyetem Matematika Tanszékének névjegyzékét – csak Yangból négyet számoltam meg, de például Wangból is akad rögtön három: míg az Egyesült Államok lakosságának csupán 5,4%-a ázsiai származású, a Harvard matekszakijainak bő egyharmada húzott szemű vagy indiai. Fajlagosan tehát a fehérek kifejezetten el vannak nyomva – minimum méltánytalan az ő nyakukba varrni a kis George Floydok esetlegesen rosszabb iskolai matekjegyeit (melyeket egyébként eleve arab számokkal írnak be a naplóba).

Az ugyanakkor mindenképp érdeme a módszertani útmutatónak, hogy bizsergető retró-fílinggel ajándékozza meg kelet-közép-európai olvasóját: határozottan rámutat például arra, hogy pénznemekről, vásárlásról véletlenül se legyen szó a szöveges feladatokban, az ugyanis elősegítheti a bűzös „kapitalista és imperialista életforma és világlátás” fenntartását. Amivel persze visszaérünk a kiindulópontra: ha a 2+2=4 nem tekinthető az egyetlen helyes válasznak, akkor különös, milyen jogon tartja az oregoni minisztérium a kontraszelektált balos woke kultúrát az egyetlen üdvözítő társadalmi berendezkedésnek.

Miközben a távolban néhány száz millió kínai diák – matekfeladatait oldogatva – szorgosan készül a kapitalista világgazdaság további meghódítására.

 

Francesca Rivafinoli

A szerző további cikkeit IDE kattintva olvashatja el

 

Kiemelt képünk forrása: Pixabay