Tegnap még csak a kólám, ma már a gyerekjáték is, holnap meg az óvoda? – LMBTQ mindenhol

Pörgetem az Instát, követek egy rakat baba-mama cuccokat készítő, árusító, forgalmazó, népszerűsítő oldalt, influenszert. Ebben semmi furcsa nincsen, van egy héthónapos kisfiam, már vannak kedvenc márkáim, jónak, környezettudatosnak, gyerekközpontúnak, kötődő nevelés-szemléletűnek, szépen és igényesen dolgozónak tartok nagyon sok brandet – és azt is jó látni, hogy milyen sokan gondolkodnak úgy, hogy hordozni szuper, a természetes anyagú játékok jobbak, a járókán túl is van élet, az üvegesnél ideálisabb a házi püré és a babádhoz igazítani az életedet nem bűn, még akkor sem, ha olykor fárasztó. Aztán egyszer csak megtorpan a hüvelykujjam a hírfolyamon: agresszívan világít a már jól ismert „a család az család” felirat az egyik márka posztján.

Mélyen hiszek abban, hogy a család fogalma nem hígítható fel valami olyan masszává, ami majd annak az edénynek az alakját veszi fel, amibe öntik.

A család évezredes, szent, sziklaszilárd, egyértelmű és örök.

Jelentése éppoly nyilvánvaló, mint az, hogy egy asztalra sem mondod, hogy kanapé, egy madárra sem, hogy hal – hiszen szembetűnő ismertetőjegyei jól megkülönböztetik minden mástól. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne ott feltétlen és példa nélküli a szeretet és a kapocs, ahol nem anya-apa-gyerek a felállás, csak pusztán azt, hogy az az életközösség nem illethető a család szóval. A „család az család” kampány mégis erről akar meggyőzni minket, sőt, a hozzá csatlakozók, benne résztvevők fellépése nem ritkán odáig fajul, hogy ha te nem úgy gondolod, mint ők, az elfogadás jegyében egy pillanat alatt ki is rekesztenek téged.

Az hagyján, hogy az RTL, az HBO, az IKEA csatlakozik mindehhez, szinte kijelenthető, hogy tőlük már megszoktuk – de azért az mégiscsak más, hogy célzottan babák, gyerekek számára játékokat, ételeket, ruhákat, eszközöket, bútorokat, textileket, készítményeket előállító márkák beállnak a sorba. Miért érzi ezt szükségesnek egy márka? Ezzel akarja szélesíteni a vásárlóközönségét? Nem hinném, az így is elég széles. Trendinek érzi? Fél, hogyha nem teszi, kimarad valamiből? Kevésbé lesz népszerű, kevésbé ajánlják más influenszerek, kevésbé tűnik menőnek, elfelejti majd valamelyik méltán hírhedt online portál megemlíteni a kampányban résztvevő márkákról szóló dicshimnusznak is beillő cikkében?

Ki az igazi gyerekmentő? HBO-ék lennének azok?!

És mit tegyen egy anya, aki egyáltalán nem ért egyet a „család az család” kampány üzenetével? Az, aki, azt gondolja, hogy a dolgok úgy vannak a helyükön, úgy kerekek és egészek, ha az anya nő, az apa pedig férfi? Nekem ez erős dilemma. Többet ne vásároljak náluk, mert akkor egy ilyen ideológiában hívő gyártót támogatok? Ha használom az eddig tőlük beszerzett eszközöket, és azt látja valaki más, vajon arra asszociál, hogy akkor ez az anya is úgy gondolja, hogy a „család az család”? Bízhatok-e ezek után a játékaikban, amikről azt állítják, hogy fejlesztő?

És mi van, ha megfordítom a dolgot. Vajon egy keresztény értékek mellett kiálló márka termékeit, egy olyan készítő árucikkeit, aki nyíltan vallja, hogy a család az szent, megvenne egy olyan anyuka, aki ezzel a gondolattal egyáltalán nem ért egyet, de közben a terméket kiválónak tartja? Vagy egyszerűen félredobná, elhitetve magával, hogy most, hogy már tudja, hogy milyen szellemiségű emberek állnak a produktum mögött, az igazából nem is olyan jó? Mi a felelős és tudatos döntés ebben a helyzetben, ahol egyrészt kötelességed van a gyermeked felé, másrészt kötelességed van az elveid felé?

Miért kell a hordozókendőnek, a pohártoronyépítőnek, a címkés szundikendőnek és még a finom illóolajnak is szivárványosnak lennie? Azok a szülők nem számítanak nekik, akik nem így gondolkodnak?

Pedig vagyunk páran, akkor is, ha elfelejtitek.

 

Nemesrévi-Hrozik Adél

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.

Miért fáj nőnek lenni?

Iratkozzon fel hírlevelünkre