Toxic masculinity: lovagi ideál a XXI. században

A lovagi ideál túlmutat a hadakozáson, a fegyverforgatáson, hiszen nemcsak erőt, bátorságot és egyéb „hadi erényeket” jelent, hanem a hűség, a keresztény morál, erkölcsösség, valamint az udvariasság és a kifinomult viselkedés határozott igenlését is.

Nekem még szerencsém volt, mivel úgy tudtam felnőni, ahogyan azt az egészséges fiúgyermekek természetes irányultságai megkövetelik; játszottam játékkatonákkal, botokkal csatákat vívtunk a barátainkkal, olyan meséket hallottam, melyekben a nemes lelkű hős kiemelkedő kvalitásai révén legyőzi a gonoszt, és nem csábul el. Noha a lovagkor már régen véget ért, mégis a lovagi ideál az, ami a mai napig meghatározza a férfiasság alaperényeit. Pontosabban a 21. századig így volt – akkortól ugyanis a „haladó gondolkodású világjobbítók” egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a férfiasság lerombolására (gondolhatunk itt akár a kortárs divatdiktátorok munkáira).

Az általános iskola végén aztán már nálunk is megjelent a „jaj, nehogy konfrontálódjatok, fiúk, inkább üljetek le, aztán beszéljetek az érzéseitekről” liberális doktrína, amely megfosztja a fiút a férfivá válástól. A küzdelem akarása – ez a férfiúi természetből fakadó, primordiális irányultság az, mely a természetes hierarchiát, az önismeretet, a kitartást és az önfegyelmet megérleli a gyermekekben. Az, hogy az igazadért, a becsületedért, a barátaidért, vagy a gyengébbek védelmében harcba szállsz a másikkal, ekkor kristályosodik ki. Később, a kamaszkorban erre alapul majd mindaz a szellemi fejlődés, amely artikulálja az alapvető férfias életirányultságokat – hogyan bánj udvariasan hölgyekkel, mikor van szükség a határozott, erőteljes fellépésre stb.

Ám mi történik? „Mérgező férfiasság” felkiáltással mindezen értékeket elvitatják a férfiaktól, mondván, nem ettől lesznek a fiúkból férfiak. A nemek és nemi szerepek felcserélése nemcsak az anyagi javakért rohanó, szent anyai kötelességét megtagadó torz „férfinő” megalkotásával, hanem a pipogya, érzékeny, szolgalelkű, fizikálisan is teljesen hasznavehetetlen „férfikép” népszerűsítése révén is zajlik.

A filmekben és sorozatokban már sok éve megjelent az „érzékeny”, sírós férfi típusa, amely a klasszikus férfiúi erényeknek persze teljesen híján van. A baloldal – mint mindig – végletekben gondolkodik: ha a férfi nem sírós, ha nem az érzelmeinek játékszere, akkor bizony csakis a „tipikus” nőfogdosó, tahó bunkó lehet, aki ráadásul még szükségtelenül erőszakos is.

Nos, elárulok valamit – éppen a keresztény lovagi ideál az, ami a fentebb említett „tahó férfi” helyett igazi férfit teremt. A lovagi ideál eltűnése egybeesik a kereszténység eltűnésével. Ez a keresztény lovagi ideál volt az, amely „megszelidítette” a középkor fegyverforgatóit. 

 

A lovagi erények születése

Az alapokért egészen a 10. századig kell visszamennünk. 910-ben III. Jámbor Vilmos aquitániai herceg megalapítja a Cluny kolostort. Az itt megújuló és felvirágzó szerzetesi életforma nagyban köszönhető az első két apát, Breno és Odo munkásságának. Nekünk most Odo a fontosabb, aki komoly kapcsolatokat épített ki nemesi házakkal. Sok nemesi ifjú lép be ekkoriban harmadrendi szerzetesnek, hogy felmenőikért imádkozzanak. Ez a keresztény szellemiség később a harctérre is elkíséri őket, és ebből alakul ki a Miles Christi – Krisztus katonája fogalom. Az újonnan létrejött hadakozó rend nagy hangsúlyt fektet az olyan keresztény erényekre, mint az igazságosság és az irgalom, tagjai kerülik a fölösleges vérontást, hűséggel és becsülettel tartoznak uralkodójuk, illetve a választott nő felé. Mindazon lovagok és nemesek, akik fölösleges belső háborúskodásokkal töltötték idejüket, most Krisztus keresztje alatt egyesültek – és a kereszténység védelmét szolgálták (pl. a mórok betöréseinek visszaverése az Ibériai-félszigeten).

Megjelennek a harcos és lovag szentek: sárkányölő Szent György kultusza; a 13. századi nagy francia uralkodó, Szent Lajos tisztelete; idősebb Szent Jakab apostol lovagi ábrázolása; valamint hazánk nagyja, Szent László, akit az egész világon a lovagi erények védőszentjeként tisztelnek. Egyre inkább elterjed a felfogás a lovagi és a szerzetesi életforma azonosságáról: Isten mint legfőbb hűbérúr, az imádság pedig mint a sátánnal folytatott harc jelenik meg.

Ugyanakkor a katolicizmus is átvett dolgokat a lovagi kultúrából, ilyen például az összetett kézzel való imádkozás, amely először a hűbéri eskü egyik eleme volt. Ám a lovagi ideál és a katolicizmus összefonódásának legjobb példája a szerzetes lovagrendek megjelenése, amely valósággal „kimaxolja” a Miles Christi ideálját.

Azonban a becsület és tisztesség ennél jóval profánabb módon is részét képezte a lovagi kultúrának. Johan Huizinga ikonikus művében, a „Középkor alkonyá”-ban rámutat, hogy a játék (pl. a lovagi torna), amely megkíván bizonyos magatartásformát, szabálykövetést és tisztességet, miként képezte részét a lovagi kultúrának – és terjedt tovább a társadalomba. Az alapvető keresztény erények áteredtek a katolicizmusból a lovagságba, a lovagságból pedig a társadalomba szivárogtak tovább. Ebből következik, hogy a középkor és a lovagság eltűnésével nem múlt el végleg a lovagi ideál, a társadalom ugyanis megőrizte – nemcsak történetek és művészi alkotások formájában terén, hanem például a polgári becsületkódexekben is. Az etikett, az ülésrend stb. a lovagi kultúrából ered, így maga a lovagság volt az, amely „civilizálta Európát” – az a lovagság, amelyet viszont a keresztény erények civilizáltak (az a kereszténység, amelyet a liberálisok tűzzel vassal üldöznek.)

Kereszténység nélkül tehát nincsen lovagi ideál, és lovagi ideál nélkül nincs „rendes férfi.” 

 

Chvála Márton

 

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia Commons

Iratkozzon fel hírlevelünkre!