Szigorúbb abortusztörvényre van szükségünk!

Nemrég olvastam Szakács Árpád legutóbbi cikkét, amit a magyar kultúra napjára írt – mindenkinek ajánlom –, és azonnal feltűnt benne egy Csurka István-idézet, ami remekül megfogta Szakács mondanivalójának velejét, illetve ama téma lényegét is, amiről én fogok beszélni. Rögtön utána is néztem, mert rémlett, hogy én ezt már olvastam valahol. Csakhamar kiderült, hogy Csurka egy 1986-os publicisztikájából való a mondat. És tényleg csak nagyon röviden, de mindenképpen jegyezzük meg: Csurka István a 20. század második felének egyik legjobb drámaírója volt – aki pályafutása csúcsművével, a Ki lesz a bálanyával igen vastagon beírta magát úgy en bloc a nem éppen gyenge magyar drámairodalom élmezőnyébe, micsoda belépő –, és kizárólag azért nem játsszák ma, mert politikailag nem megfelelő a színházaknak (van itt valami jogvita is az örökösökkel, de ez már nagyon messzire vezetne).

Azonban talán kevesebben sejtik vagy tudják, hogy a ’80-as évek végétől kezdve ezt a színvonalat hozta a publicisztika műfajában is.

Sodró, lendületes prózája olyan erőteljesen, ízesen magyar minőség, amire Csurka előtt csak Szabó Dezső mutatott példát a műfajban. Nem véletlen, hogy egy ősellenség, TGM is inkább csak dicsérni tudta nekrológjában, semmint szidalmazni. Jussunk el azért végre addig a mondatig, amivel az egész felvetésemet kezdtem: „Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent.” Írta ezt 35 évvel ezelőtt, a lassan szétmálló, elrothadó kádárizmus mindennapjaiban. Ízlelgessük ezt a kijelentést: együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent. Ma sem kevésbé igaz ez a mondat. A kultúrára, a politikai folyamatokra, a metapolitikai döntésekre, etc. Jó, jussunk el a lényegig is: az abortuszig. Ehhez a fojtogató, gyilkos gyakorlathoz, ami legálisan a bolsevizmus hozta politikai sátánizmussal léphetett be a mindennapok világába – hiszen Szovjet-Oroszország volt az első ország, ahol bevezették az abortuszt –, aztán a Ratkó-korszak lejárta után millió és millió gyermeket gyilkoltak meg édesanyja testében. Itthon, nálunk – Magyarországon.

Amíg Nyugat-Európában már a csirkeembriókra is tekintettel vannak – és ez helyes, egyetlen állatnak se okozzunk felesleges szenvedést– , addig a világ legvédtelenebb teremtményei, a méhben fejlődő gyermekek szabadon meggyilkolhatóak a világ számos országában – egészen a fogantatásuktól számított 12. hétig…

Azok a szervezetek, amelyek egyébként harcosan halálbüntetés-ellenesek – hiszen ezt a büntetést a legsúlyosabb gonosztetteket megvalósítókra róják, őket meg, ugye, védeni kell –, teljes mellszélességgel támogatják az intézményesített gyilkosságokat. Mert csak. A női önrendelkezés – te Úristen, milyen mélységesen lenézik ezek az erők a nőket, amennyiben azt gondolják, az önmegvalósításuk netovábbja, ha ölhetnek – fontosabb, mint az élet védelme. Ha valaki felelőtlenül, fittyet hányva az egykor volt társadalmi elvárásokra, azt csinálja, amit a felnőttek csinálnak, hát teljes nyugalommal használhatja utólagos fogamzásgátlásként az abortuszt. Ha éppen nem fér bele a pénzügyi keretbe egy gyerek, azzal a lelkiismerettel lehet elvenni az életét, ahogy régen az újszülött macskákkal tették – amit mára, szintén helyesen, törvény tilt.

És nem, kedves mindenki, nem a kivételekből kell kiindulni, majd tanulságként ráhúzni azt az általánosságra. Elsöprő részben nem azért történnek abortuszok a világon, mert erőszakból fogant volna a gyermek, vagy életveszélyes egészségügyi fenyegetést jelent az anyára. Döntő többségben azért történnek ezek a gyilkosságok, mert kamura elég bemondani, hogy nincs rájuk szükség.

Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent…

Itt érünk el Magyarországig, ahol nagyjából és egészében pontosan olyan abortusztörvény van hatályban, mint Nyugat-Európa számos országában. Nem merünk hozzáérni, ugyebár, mert vannak a világnak realitásai is. Például könnyen lehet, hogy amiként anno a vasárnapi boltzár, úgy az abortusztörvény szigorítása sem cseng egybe a magyar társadalom többségének véleményével. Jövőre pedig választások lesznek. Aztán láttuk, hogy mi történt Lengyelországban a téma kapcsán. Értik, Lengyelországban képesek voltak abnormális, százezres tömegeket az utcára vinni azért, mert az alkotmánybíróság értelmezett egy jogi szöveget. Mi lenne akkor itthon?

Tényleg, mi lenne itthon? Hát láttuk, hogy mi volt a médiatörvény, a Munka Törvénykönyvének megváltoztatása, vagy épp az SZFE kapcsán. Balhé.

Mindig balhé van, amikor olyan események történnek, amelyek sértik a baloldal elképzelt – és sok esetben, sajnos, valós – status quójának állandóságát. Ha van állandó szegmense egy jobboldali kormányzásnak a fejlett világban, akkor az a hisztériakeltés és a végletes fogalmakkal dobálózás az ellenzék részéről.

Állíthatjuk, hogy a hazug módon rabszolgatörvénynek hívott Munka Törvénykönyvének az átírása nem érinti a választópolgárok többségét? Nem állíthatjuk. Mégis meglépte a kormány, és helyesen tette. Manapság – szerencsére egyre csökkenő mértékben – úgyszintén számos választópolgárt érint az abortusz is. Napjainkban is naponta több tucatnyi gyilkosság történik, amihez asszisztál a jogrendünk. Ehhez miért nem lehet hozzányúlni? Ezt a harcot miért nem lehet felvállalni? Hiszen, mondom, maximum ugyanaz esne meg, mint minden alkalommal: hisztéria. És?

Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent. Nem akarom, hogy feladjuk magunkat, csak azért, mert vannak realitások. A 2010 óta tartó jobboldali kormányzás – a jogi és erkölcsi nemzetegyesítés és a családtámogatások mellett – legfenségesebb történése lenne, ha életbe léphetne egy szigorú, keresztényi etikán nyugvó abortusztörvény. Ami megtiltja a gyilkolást minden olyan esetben, mikor az indok csak annyi, hogy nem akarom.

Mutassunk világraszóló példát a politikai sátánistáknak, az újpogányoknak, gyilkosok buzdítóinak – és nyújtsunk reménységet a keresztényeknek, de ezen túlmutatóan mindenkinek, aki a természet törvényeit, a ius naturale-t mindenkoron fontosabbnak tartja az emberek törvényeinél, a ius gentiumnál. Mondjunk megálljt az abortuszoknak!

 

Trombitás Kristóf

Iratkozzon fel hírlevelünkre!