A 34. Eucharisztikus Világkongresszus egyik főszervezője, Bangha Béla jezsuita atya himnusszá lett éneke a karácsonyra, Isten Fiának megtestesülésére is utalást tesz. Amikor a „gyönyörű szép, titokzatos éj” varázslatában állunk, ne felejtsük el, hogy a „hópehely ostya, csöpp búzakenyér” oltáron megjelenő valóságában ma is részesedhetünk minden szentmisében. Az ünnep a díszes fenyőfák árnyékában összekapcsolódik a találkozással a jelenben és a vágyakozással, hogy Krisztus újra eljön.
Sokszor képesek vagyunk egy-egy nagy ünnepünkön elfelejteni, hogy Isten aktív, és ő ma is meg akar bennünket szólítani. Akadnak olyan keresztények, akik a megváltói tettet megjelenítő szentmise valóságát emlékezéssé egyszerűsítik. Ezzel elveszítik a felismerést, amely megadatott a hittel figyelő, a jászol körül tolongó pásztoroknak. Ők látták, amit az angyalok előre jeleztek számukra: megtalálták a pólyába takart, jászolba fektetett kisdedet. Ma semmivel sincs nehezebb – sem pedig könnyebb feladatunk.
A pásztorok felismerése ezen a szinten semmiben nem különbözik attól, mint amikor a pap által kimondott szavakra a kenyérből Jézus Krisztus teste lesz. Ámen! – feleljük rá, mert hiszünk a Mester szavainak, aki megígérte, hogy soha nem hagy el bennünket – és aki azt mondta, az a kenyér, lényegét tekintve, mennyei eledel: a testté lett Ige!
Bangha Béla atya eucharisztikus himnuszának dalszövege emiatt szól a betlehemi kisded születéséről. A Karácsony csodája több mint puszta nosztalgia. Jézus Krisztus otthonra akar lelni mindannyiunk szívében, hiszen Isten épp arra vágyik, amit a bűn miatt az Édenben az első emberpár elveszített: a kapcsolatra.
hirdetésAmikor a szentmisében Jézus szavait halljuk a pap szájából – „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” –, akkor egyáltalán nem arról van szó, hogy mi, emberek kezdjünk el őrá emlékezni; hogy el ne felejtsük őt és megváltói tettét. Az eredeti héber kifejezés nem erről szól.
„Annak az emlékezésnek, amelyről itt szó van, az alanya Isten” – mutat rá Székely János püspök, aki szerint Jézus utolsó vacsorai szavaival arra adott utasítást, hogy „azt, ami általa megvalósult, az új szövetséget Isten és ember között, újra tegyék jelenvalóvá, és ezáltal emlékeztessék Istent arra, hogy Ígértetét beteljesítse – és küldje el a dicsőséges Megváltót a Földre.” (Székely János: Az Újszövetség teológiája, Szent Jeroos Katolikus Bibliatársulat, 2008)
Tehát a karácsonyi szentmisének is eszkatologikus távlata van; itt a remény és a vágyakozás kap hangot, amely jól érzékelhető az arám nyelvű őskeresztyén imádságban: „Marana Tha”, ami annyit jelent, „Urunk, jöjj!”
„Egykor értünk testet öltött, kisgyermekként jött közénk, a keresztfán vére ömlött váltságunknak béreként. Most az oltár Golgotáján újra itt a drága vér, áldozat az Isten Bárány, Krisztus teste, a kenyér” – fogalmaz Bangha Béla jezsuita a „Győzelemről énekeljen” kezdetű ének szövegében. Összekapcsolódik tehát minden mindennel: a megtestesülés a megváltással.
A pólyából véres gyolcs lesz, a kisdedből a kereszten értünk halt, de a halálból dicsőségesen feltámadott Megváltó. A Betlehemben – a „kenyér házában” – született gyermek az utolsó vacsorán önmagát adja nekünk eledelül. Étellé válik: kezdetben az állatok tányérjában, a jászolban, azután pedig az oltáron, ahol az ő testévé lényegül át a kenyér a mi táplálásunkra.
Karácsonykor ne csak nosztalgiázzunk, hanem fedezzük fel őt a „hópehely ostyában” – és találkozzunk az élő Jézussal! Ő önmagával ajándékoz meg bennünket.
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
