Kinek mit jelent a karácsony? Most elmondjuk

Karácsony alkalmából úgy gondoltuk, meglepjük Olvasókat egy kis személyes tartalommal. A szerkesztőség tagjai közül néhányan összeszedtük karácsonyi gondolatainkat, hogy Önökkel együtt élhessük meg az ünnepet. Fogadják szeretettel!

Gyöngy-Pethő Krisztina

A férjemmel töltött első közös karácsony élménye örökre beivódott lelkem legkisebb szegletébe is. Az első közös ünnep, melyet férjként és feleségként éltünk meg, vagyis egy közös, új családként. Már nincsenek több ezer km-es távok, már nincs időeltolódás, hanem ott és akkor összeért az ünnepre szív és lélek, örök egységet alkotva. Az új élmények izgalma, a hagyományteremtés varázslatossága és az otthonról hozott értékek beemelése a mi, közös ünnepünkbe már hetekkel korábban foglalkoztatott bennünket. Szenteste pedig csodás egységbe forrva alakította ki meghitt ünnepünket. 

Amikor saját kis családi karácsonyfánkon felgyúltak a fények, lelkemben visszaköszönt az otthon zenéje is. Pár pillanatra képzeletben útra keltem a magas Kárpátok-ölelte kis városom utcájába, ahol a zord szelek ellenére mindig meghitt szeretet övez. Utam során szüleim kezét lélekben megfogva templomomba indultam, ahol átéltem újra azt a misztériumot, amikor gyermek formájában Isten a leggyengédebb szeretetével lépett be az Őt kereső ember szívébe. Ez az új és régi ötvözete, úgy hiszem, idén és minden karácsonykor visszaköszön majd bennem, kiteljesítve a család egységét, mely időn és határokon átível. 

 

Gável András

Karácsony ünnepe Jézus Krisztus földi születésnapja. A Biblia ugyanezt más szavakkal mondja: az Ige testté lett. Vagyis a próféták által megjövendölt ígéret több a puszta szónál. Hús-vér valóság lett.

Nagyjából ötszáz éve állítunk karácsonyfát. Az egymás megajándékozása sem túl nagy múltra tekint vissza. Szép lassan a reflektorfény lekerült az Ünnepeltről olyannyira, hogy már alibinek sem használjuk többé a „Jézuskát”. Marad tehát a „fényünnep”.

Ezért néhány éve családommal úgy döntöttünk – a felismerés nem a mi érdemünk –, hogy szembe megyünk az aktuális emberközpontú trendekkel, és a karácsonyi jövés-menés ajándékokért lihegő forgatagában istenközpontúan éljük meg az isteni születés csodáját.

Valljuk be, ez nem könnyű! A gyerekeinket még az egyházi iskolákban is földönkívülieknek nézik, amikor a téli szünet után megvallják a többiek és az osztályfőnök közösségteremtő unszolására, hogy az ő számukra Jézus az ajándék. És nekünk szülőknek sem egyszerű nemet mondani a munkahelyen, nagy összefogásban megrendezett cipősdoboz akciókra, mert hamar a homlokunkra tetkózzák, hogy „szívtelen”.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem ajándékozunk. Advent elején elhatározzuk, hogy melyik területen szeretnénk változást elérni az életünkben, ahová engedjük, hogy a Megváltó megszülethessen. Mi ezt a csekélységét adjuk a jászolban fekvő kisdednek, aki ezalatt mindent ad nekünk.

És még valami: a Messiás Betlehemben született. A város neve azt jelenti: a kenyér háza. A bepólyált újszülöttet jászolba, az állatok tányérjába fektetik. Jézus valóban a mennyből alászállott élő kenyér. Az éjféli mise nagy ajándéka, hogy a szívünkre ölelhetjük a köztünk megjelent élő Jézust, aki „hópehely ostya, csöpp búzakenyér”.

 

Vágvölgyi Gergely

Számomra nincs készület Fekete István csodás novellája, a Roráte nélkül. Minden évben legalább egyszer elolvasom, belehelyezkedek. Az utóbbi évek adventjeinek gyönyörű mozzanatai az esti családi imák, amibe már a kislányunkat is bevonjuk. 

A karácsony nekem mindig megerősödést, töltekezést jelentett, ennek pedig kiemelt eseményei a szentmisék, imák. Karácsony a remény ragyogása, Isten szeretetének megnyilatkozása és alkalom arra, hogy lélekben megújuljunk. Nem a külsőségek, hanem a betlehemi jászol egyszerűsége miatt, amelyhez ragaszkodni ma az egyetlen, amit felelősen tehetünk. A jászol egyszerűsége, Betlehem üzenete jelenti ma a megmaradást. Ebből meríthetünk erőt: ha visszatalálunk „jászolának trónusához”.

 

Johannes Thezeroth

Karácsonykor sejtettem meg, hogy az étkezés milyen végtelenül összetett dolog, már ha tényleg jól csinálják. Rögtön a készülődés: Fény utcai piac, igencsak hosszú sorok, apám grandiőz lehelete, visszafele lefullad az autó, szentségelés, otthon minden a fagyasztóba (nem fér be). Ilyenkor boltoljuk a fenyőt is, persze a legnagyobbat; ha nem sikerül rá a csúcsdísz, bevihetem a szobámba. Aztán anyám leteszi elém a galéria alatt a halászlevet, és míg gőzölög, elmagyarázza nekem, melyik az ikra, a máj, meg persze a tej, mintha egy képeskönyvet lapozgatnánk, csak kanállal. Mindig másnapra érnek össze az ízek úgy istenigazából, szóval éjszaka. Később felbukkannak a rokonok és ismerősök, szépen helyet foglalnak nálunk, és ők is esznek. Csilláék tavaly szétmentek, de most együtt vannak, szóval ameddig újra szét nem mennek, eljönnek, bár őszintén el kell mondanom, a mosolyuk valahogy nem maximálisan szerves. Van diótortánk is. Hát, valami ilyesmi.  

 

Kincses Krisztina

A színes-szagos-fényes karácsony pusztán gyermeki emlék, melyre vágyakozva gondolok. A fogyasztói társadalom drogként belénk fecskendezett giccses üzleti ünnepe az emberi lélekre hatástalan. Ünnepi díszbe öltöztetni a lelket és megérkezni a legnehezebb feladat. Miközben körülöttünk minden pompázik, nekünk egészen le kell csupaszítani magunkat, odabent. Egyáltalán nem biztos, hogy sikerül, kierőszakolni nem lehet. Ha le tudsz borulni üres kezeiddel: akkor megérzed a karácsonyi csodát. Egy-egy pillanat az egész – csak te és Ő. Kis hópehelycsodák.

 

Martin Kornél

Nálunk annak idején, mikor mindkét szülőm élt még, a karácsony esti menü volt kirobbanthatatlanul ugyanaz. De amúgy jó! Ennek pedig csak egyik része volt annyira nem szokványos. Ez pedig a borleves volt, amelynek számomra az is érdekességet adott, hogy soha máskor, bármelyik egyéb napján az esztendőnek nem készített a mamám, csak karácsony este. Ezt allegorizálták a bögrék is, amelyből ittuk, ezek olyan szép barnás-fehér mázas kerámia bögrék voltak, melyeket más napon nem vettünk elő szinte soha, mindössze aznap. A borlevesre.

Ami az élményeket illeti, nálam az volt kicsit atipikus, hogy nem csak a családi körben töltöttem általában a Karácsony estéket, a gimitől kezdve. Volt akkoriban egy legjobb barátom, a Petyor, akinek a szüleivel is nagyon jóban voltam, és hozzájuk mentem át, amikor már itthon „mindenen becsülettel túl voltunk”. Onnan pedig vele együtt mentünk az éjféli misére, mert az én szüleim nem nagyon menetek. Ez a hagyomány mai napig megvan/ illetve reneszánszát éli – hála Istennek, teszem hozzá, mivel saját családom nincsen (még), ezért nagyon örülök, hogy az utóbbi években a tesóméknál kezdjük a karácsonyozást, és Balázs barátomék kis családi fészkében fejezhetem be.

 

Maurer Fruzsina

Számomra a karácsony egy olyan lelki töltekezésről szól, amire az év többi részén ritkán kerül sor. Néhány nap – aki ügyesen oldja meg, akár az egész két ünnep közti időszak – a megnyugvásról, a pihenésről, az egymásba feledkezésről szól. Hogy együtt vagyunk, hogy nem rohanunk, nem hagyjuk, hogy berántson minket a rohanó világ. Egyszerűen kiszállunk a mókuskerékből, és csak befelé figyelünk. Mit is jelentett az advent? Mivel gazdagodtunk? Mit is hozott el nekünk a karácsony? Ebből a szempontból az éjféli mise a karácsony legmeghatározóbb (és legmeghatóbb) pillanata. Ott valami történik. Éjjel, az előző és a következő nap határán egyensúlyozva egy pillanatra megáll az idő, és az egész világ csak Jézusra figyel. És ahogy felhangzik az Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel dallama… Ez egy olyan pillanat, amiért érdemes élni.

 

Dallos Bence

Karácsony kapcsán Wass Albert Angyalka című története jut eszembe, ami erősen megmaradt bennem. 🙂 Aki teheti, olvassa el!

 

Hujbert István

„Egy már-már mindent magával sodró, szennyes áradatban kell a mai embernek valahogy mégis megállni a talpán, amely ellen már csak úgy tud védekezni, ha megpróbál fölébe emelkedni” – mondta egyik előadásában Molnár V. József, a Kárpát-medencei népek hagyományaival foglalkozó néplélek- és néprajzkutatónk. E szellemi felemelkedésre bizony igen nagy szüksége van hívőnek és útonlévőnek egyaránt, s erre az év folyamán vissza nem térő alkalmat adhat a napforduló zsigereinkbe írt ősi ünnepe, az európai keresztény kultúrkörben a Megváltó eljövetelére való várakozás és a Kis Jézus világra jöttére emlékező karácsony. 

Ezeken az ünnepi napokon, ha akarjuk, ha nem, valami ősi varázsütésszerűen megérinti a szíveket, s olyan emlékeink is visszatérnek, amelyek tán sosem történtek meg velünk, de mégis valamiképpen jóval igazabbnak tűnnek, mint a „szennyes áradat” valósága. 

Bálint Sándor, jeles néprajztudósunk megemlít a számos karácsonyi hagyomány között egy igen figyelemre méltót, amely történetesen a karácsonyi morzsákhoz kötődik. A morzsa a néphitben az ünnep kozmikus telítettségét jelzi, a gondoskodás hívő környezetben való jelenlétét hordozza, ezért a régiségben minden asztali hulladékhoz számos szokás is kapcsolódott. 

Saját emlékként is megőrződött e szokás, kisgyerekként nagyanyánk váci Hattyú utcai sparheltjében sokszor megcsodálhattuk a pedánsan összeszedett karácsonyi morzsák roppanó fényét anélkül, hogy váci öregjeink és persze mi magunk is bármit tudtunk volna a néprajzi gyűjtésekről, e tett szakrális-babonás szellemi hátteréről. 

Nem tudtuk, de valójában mégis tudtuk, hogy mi ég szikrákat pattogtatva ott a lángok között: az elmúlt esztendőben összegyűlt szívtelenségeink szikráztak el azért, hogy az ember gyerekének karácsonykor újra esélye legyen összerendeződni, újra emlékezni, újjászületni, az elhamvadó karácsonyi morzsákban rácsodálkozni egy valami nálunk jóval nagyobb ránk gyakorolt erejére. 

Persze nem a babonás hitek elvesztését siratja az ember ebben az ünnepfosztott, eszmeháborodott, shopping-globál-multi-kultiban, hanem csak magyarságunk nemzedékről nemzedékre átörökített tudását, bölcsességét, dalokba, mesékbe, szokásokba oltott világlátását, életről szóló hitvallását látjuk fenyegetettségben az Új Világrend csiribiri-talmi szennyáradásában. 

Az erdélyi születésű Páskándi Géza is ilyesféle aggodalmáról beszél egy mára szinte teljesen elfeledett darabjában, a Vigécben, arról a gyötrelmesen megélt elemi élményéről szól hitvitázó drámáink élességével és a székely viccek akasztófa humorával, hogy valami nagyon fontos már-már tényleg veszni látszik. 

E komor hangulatú bohózat középpontjában egy család áll, korosodó házaspár és egyszerű leányuk. Köznapi életüket egy jövevény, egy kereskedelmi utazó, egy háztartási gépekkel házaló vigéc zavarja meg. Ez a törpe, zsugorított Mefisztó a kütyük és ketyerék birtoklásával beköszöntő jobb élet reményéért cserébe nem kér anyagiakat, hanem csak azt az árat szabja meg, hogy sorban felejtsék el anyanyelvük, történelmük és kultúrájuk egy-egy szavát, jelentését, gyakorlatát. 

Tegyük szívünkre a kezünk, ugye mindannyian így vagy úgy, jól ismerjük e Vigécet, a Nagy Plagizátort, Isten Majmát, aki mindennap, minden percben kész alkut kötni velünk, s a megkötött üzlet ára pedig nem csekélyebb, mint legigazibb valónk, a Lelkünk? 

Kívánom hát, hogy az idei karácsony ünnepe alkalmat adjon most újra mindannyiunknak, hogy a Vigéc Valóvilág-mátrixát hátrahagyva egy kicsit magunkba nézzünk, a szennyes áradat fölé emelkedve valós vagy képzeletbeli sparheltjeinkben meglássuk megint gyermekkorunk karácsonyi morzsáinak roppanó fényét.