Beszéljünk arról, amikor Ungváry Rudolf Hitlerhez hasonlította Orbán Viktort, a Magyar Narancs olyan címlappal jelent meg, amelyen a miniszterelnöknek szögesdrótból kerekítettek kefebajszot, a Népszava azt latolgatta, hogy bizonyos mondatokat Orbán vagy a Führer mondott-e, az ellenzéki EP-képviselők Sztálinhoz és Hitlerhez hasonlították magyarország kormányfőjét, Guy Verhofstadt az 1933-as felhatalmazási törvénnyel állította párhuzamba a márciusi koronavírus-törvényt, Márki-Zay Péter Hitlert látta meg Orbánban, Kőszeg Ferenc felgyújtott Parlamentet vizionált Budapestre, Kuncze Gábor Hiter-beszédhez mérte Orbán Viktor szónoklatát, vagy az Alfahír arról értekezett, hogy a Fidesz ellenségképző propagandájának alapjait Hitler írta meg.

Mégis, egyetlen alkalommal sem hallhattuk a hasonlatok után, hogy aki így nyilatkozik meg, az takarodjon a közéletből, de addig is hallgasson, mondjon le, mondassák le, tüntessék el, hátráljanak ki mögüle, soha többet ne szólaljon meg, meggyalázza a történelmet, semmibe veszi a szenvedést és hasonlókat.

Orbán Viktort, a magyar jobboldalt, a konzervativizmust, a reakciót, tehát mindenkit, aki jobbra áll Trockijtól, őszintén, tiszta szívvel, teljes hévvel, lelkesen lehet hitlerezni, nácizni. Ilyenkor ugyanis nem sértünk meg senkit, nem relativizálunk semmit. Mondhatni, ez a dolgok természetes menete. Amikor azonban egy jobboldali közszereplő él hasonló érvrendszerrel, ott bizony fogaknak csikorgatása következik.

Semmilyen gerinc sem maradt a baloldalon, például a fenti hasonlatok után nyilvánvalóan egyetlen ember sincs ott, aki azt mondaná, hé, meg hó, egy kicsit hátrébb az agarakkal, hát nekünk az az időszak, amikor nincs egy ízes reductio ad hitlerum, érvénytelenül telik el, mint színművészetisnek a féléve. Ezek ilyenek, ne legyünk ezredszerre is meglepődve.

Értik: nem telik el két hónap sem egy olyan választás után, amikor zökkenőmentesen, magától értetődően Gejgőkétől a DK-ig, Kandeláber Pétertől a reszketeg hangú LMP-ig mindenki beleáll Bíró László támogatásába, aki vegytiszta, ocsmány antiszemitizmust és rasszizmust köpködött bele a világba, mint valami részeg, gyűlölettől izzadó házmester, és ezek most azt harsogják a világ felé, hogy tűrhetetlen, ami Magyarországon uralkodik.

hirdetés

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója beszél az Édes Anna/Kosztolányi – Trianon 100 címû idõszaki kiállítás megnyitóján a fővárosi Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) 2020. szeptember 21-én. MTI/Balogh Zoltán

Addig, amíg ti álltok be egy náci mögé, és ezt mindenkinek meg is magyarázzátok, hallgass a nevetek ilyen kérdésben is. Szerencs óta ugyanis a világon semmilyen alapotok nem maradt a vélt erkölcsi fölényetek hangoztatására.

Mindent feladtatok a hatalom lehetőségéért, senkit sem volt túlzás ezért elárulni, a lovak alá dobni, most meg azt hiszitek, hogy az Új Múlt Kft. mindenkinél sikeres melót végzett a vörös villanással.

Nem szabad belekezdeni egy újabb defenzívába! Erről beszélek, erről beszélünk hosszú ideje: az ő logikájuk nem a mi logikánk, az ő felhorgadásaikra nekünk óriási ívben tenni kell. Újra és újra próbálják eljátszani a ‘93-as SZDSZ-t, hátha akad még valaki, akit ezzel a sarokba lehet parancsolni a már megszokott kukoricán térdelésre. Majd jön megint a barna eső és nyitni kell az esernyőket, igaz? Unalmasak vagytok. Eljárt felettetek az idő, aztán most utolsó kapálózásotokban még igyekeztek kihozni valamit a semmiből.

Azon már nem lehet változtatni, hogy kvalitásos szaremberekből áll az ellenzék, azon viszont folyamatosan, hogy megértsünk egy igen egyszerű leckét: nem az számít, hogy ízlésünknek megfelelt vagy sem Demeter Szilárd írása. A baloldal minden egyes alkalommal embereket akar levadászni, karaktergyilkosságokat végrehajtani, és amikor úgy érzi, hogy a napi betevőt megszerezte, akkor a következő oldalra lapoz.

Irreleváns a mostani szituáció, ugyanis 1990 óta mindig ugyanígy jártak el, és 2010-zel bezárólag igen-igen kevés alkalommal lépett a jobboldal, mert mindig azzal áltatta magát a többség, hogy én nem vagyok ilyen, nem vagyok olyan, értem biztos nem jönnek el.

Mindenkiért eljönnek, ha hagyjuk és mindenkivel leszámolnak, ha tudnak. Jelenleg nem létezik fontosabb lecke – azon kívül persze, hogy mindig mi üssünk utoljára, és lehetőleg elsőre is.

A baloldal monomániásan folyamatosan abban hisz, hogy ők mondhatják el mindenkiről a tutit. Gyakorlatilag évszázadok óta vindikálják maguknak a jogot, hogy meghatározhassák, ki és miről beszélhet, meddig mehet el, esetleg milyen hasonlatokat, párhuzamokat alkalmazhat. Ha ezt hagyjuk, úgy mégis miben bízunk? És nagyon helyesen kevésbé hagyjuk, minekutána egyre határozottabban és okosabban felismerjük, hogy nekik teljesen mindegy, mit mondunk, el akarnak pusztítani minket és minden mást is, ami számunkra erény vagy érték. A hisztéria soha nem kisebb, mint az azt megelőző vagy a következő, legyen szó egy alapítványi formában működő egyetemről, a szovjet mintát maga mögött hagyó Akadémiáról, az Alaptörvényről, biológiai tényszerűségekről, politikai sikerekről vagy történelmi hasonlatokról.

Mindig és azonnal a plafonig rúgják a labdát, aztán érdeklődéssel szemlélik, mit lépünk rá. Pedig annyira egyszerű a megoldás: soha, semmilyen gesztust sem szabad nekik tenni. Aki az elpusztításodra tör, azzal nem egyezel meg részletkérdésekben, hanem konzekvensen, állandóan, kivételezések nélkül mindig nemet mondasz neki, felméred a lövészárkokat és mindahányszor eldobod a gránátot. Ez nem ízlésvita, hanem a bőrünkre hirdetett fejvadászat.

És nyilván az csak járulékos haszon, ha látod, ahogy a gyűlölettől és keseredettségtől görcsbe rándultan aszik össze az arcuk. Hát még akkor, ha olyanok bukkannak fel a felejtés ködéből, mint Bajnai Gordon, aki legalább, végre-valahára eljutott odáig, hogy valamiért elkezdi szégyellni magát, vagy Vámos Miklós, aki pár hónappal ezelőtt egy interjúban még arról értekezett, hogy a honfoglalóknál a magyar nyelv az csak amolyan konyhanyelv volt és különben is, ennyi keveredés és évszázad után aki ma azt mondja magáról, hogy magyar, az nem normális, mert ilyen nincs.

És ezek az elemek akarnak minket a jól bejáratott mantra szerint valamire kényszeríteni. Elmennek a fenébe.

Trombitás Kristóf