Nyolcvan karácsonyt éltem meg, így mára számos karácsonyi emlék kavarog bennem. Az Úr eljövetelét azonban soha nem vártuk akkora szorongással, mint 1956 decemberében.
Akkoriban Kőszegen, a Rajnis utca 5. számú ház földszintjén laktunk, pontosabban fogalmazva: szétesett családunk egy része élt akkor Kőszegen. A nővérem Pesten kapott állást, édesapám pedig, börtönnél is rosszabb rabsága után, szintén Pesten próbált valamiféle megélhetéshez jutni. Testvérbátyám, aki a kőszegi gimnáziumban érettségizett, 1956 szeptemberétől a Szegedi Tudományegyetem hallgatója lett. 1956. október 22-én nyomban jelentkezett a MEFESZ-be, majd három nap múlva fegyveres szolgálatot is vállalt. A forradalom vérbe fojtása után őt is kitiltották Magyarország összes egyeteméről. A letartóztatás elől, Szegedről gyalog jött Kőszegre, ahol korábbi osztálytársai és barátai közül már sokan készülődtek elhagyni a hazájukat. Őt is erre buzdították, mondván, ha marad, meghurcolják őt is.
Ádvent második vasárnapján, kora hajnalban kopogtak az ablakunkon: „Gyulus, mi indulunk. Jössz-e velünk?” – mondták bátyámnak. Édesanyánk átölelte Gyula bátyámat és csak annyit mondott neki: „Kisfiam, ez a hazád, ez az otthonod, és az öcsédre is vigyáznod kell!” Édesanyám szavai meghatották, itthon maradt, nem ment nyugatra a barátaival. Tudtuk, döntésével nagyon nehéz időszak veszik kezdetét. Kitaláltam, hogy ha keresik a pufajkások, akkor majd elbújtatjuk a lakáson belüli szeneskamrában.
1956-ban ádventi böjtünk maradéktalanul megvalósult, mert szó szerint alig volt ennivalója a családunknak. Az adventust különös formában kellett átélnünk. A sok disszidens miatt egyre többször razziáztak éjszaka az ávósok. Rettegve vártuk a karácsonyt. Gyula bátyámat minden éjjel bújtattuk, szorongásunk egyre mélyebb félelemmé vált mindannyiunkban. Testvérem ezt nem bírta nézni, ezért inkább elhagyta Kőszeget és ismét Szegeden próbálta meghúzni magát, mint rakodómunkás.
A szétszakadozott családunk így várta a szentestét. 1956. december 24-én estéjén, amikor a karácsonyfán meggyulladtak a gyertyák, pislákoló lángjukból nem tudtuk kiolvasni a jövőt. Nem tudtuk, kire mi vár. Csak reménykedtünk és bizakodtunk. Az isteni gondviselés révén nekem sikerült az álmomat valóra váltani, hét év múlva átvehettem a régész-diplomámat, de akkor még nem tudhattam, hogy rossz sejtéseim, valóssággá válik. Hamarosan elvesztettem édesapámat, bátyám pedig, aki az ’56 adventján az otthonmaradást, a családját, a hazáját választotta, a drámaian, és fiatalon hunyt el.
hirdetésAmire megtanított a történelem és saját nyolcvan karácsonyom, az az, hogy az Úr eljövetelét minden körülmények között, mindig – most, a koronavírus-járvány idején különösen is – bizakodással kell várnunk. Tiszta szívből bízom benne, hogy ez mindannyiunknak sikerül!
Bakay Kornél
a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével (2013) és középkeresztjével (2020) kitüntetett
régész, őstörténész, tanár
Adventi üzenetsorozatunk:
Kiemelt képünk forrása Fortapan.hu
