Bakay Kornél: Volt, amikor félelemmel teli szívvel vártuk karácsonyt

Nyolcvan karácsonyt éltem meg, így mára számos karácsonyi emlék kavarog bennem. Az Úr eljövetelét azonban soha nem vártuk akkora szorongással, mint 1956 decemberében.

Akkoriban Kőszegen, a Rajnis utca 5. számú ház földszintjén laktunk, pontosabban fogalmazva: szétesett családunk egy része élt akkor Kőszegen. A nővérem Pesten kapott állást, édesapám pedig, börtönnél is rosszabb rabsága után, szintén Pesten próbált valamiféle megélhetéshez jutni. Testvérbátyám, aki a kőszegi gimnáziumban érettségizett, 1956 szeptemberétől a Szegedi Tudományegyetem hallgatója lett. 1956. október 22-én nyomban jelentkezett a MEFESZ-be, majd három nap múlva fegyveres szolgálatot is vállalt. A forradalom vérbe fojtása után őt is kitiltották Magyarország összes egyeteméről. A letartóztatás elől, Szegedről gyalog jött Kőszegre, ahol korábbi osztálytársai és barátai közül már sokan készülődtek elhagyni a hazájukat. Őt is erre buzdították, mondván, ha marad, meghurcolják őt is.

Ádvent második vasárnapján, kora hajnalban kopogtak az ablakunkon:  „Gyulus, mi indulunk. Jössz-e velünk?” – mondták bátyámnak. Édesanyánk átölelte Gyula bátyámat és csak annyit mondott neki: „Kisfiam, ez a hazád, ez az otthonod, és az öcsédre is vigyáznod kell!” Édesanyám szavai meghatották, itthon maradt, nem ment nyugatra a barátaival. Tudtuk, döntésével nagyon nehéz időszak veszik kezdetét. Kitaláltam, hogy ha keresik a pufajkások, akkor majd elbújtatjuk a lakáson belüli szeneskamrában.

1956-ban ádventi böjtünk maradéktalanul megvalósult, mert szó szerint alig volt ennivalója a családunknak. Az adventust különös formában kellett átélnünk. A sok disszidens miatt egyre többször razziáztak éjszaka az ávósok. Rettegve vártuk a karácsonyt. Gyula bátyámat minden éjjel bújtattuk, szorongásunk egyre mélyebb félelemmé vált mindannyiunkban. Testvérem ezt nem bírta nézni, ezért inkább elhagyta Kőszeget és ismét Szegeden próbálta meghúzni magát, mint rakodómunkás.

A szétszakadozott családunk így várta a szentestét. 1956. december 24-én estéjén, amikor a karácsonyfán meggyulladtak a gyertyák, pislákoló lángjukból nem tudtuk kiolvasni a jövőt. Nem tudtuk, kire mi vár. Csak reménykedtünk és bizakodtunk. Az isteni gondviselés révén nekem sikerült az álmomat valóra váltani, hét év múlva átvehettem a régész-diplomámat, de akkor még nem tudhattam, hogy rossz sejtéseim, valóssággá válik. Hamarosan elvesztettem édesapámat, bátyám pedig, aki az ’56 adventján az otthonmaradást, a családját, a hazáját választotta, a drámaian, és fiatalon hunyt el.

Amire megtanított a történelem és saját nyolcvan karácsonyom, az az, hogy az Úr eljövetelét minden körülmények között, mindig – most, a koronavírus-járvány idején különösen is – bizakodással kell várnunk. Tiszta szívből bízom benne, hogy ez mindannyiunknak sikerül!

Bakay Kornél
a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével (2013) és középkeresztjével (2020) kitüntetett
régész, őstörténész, tanár

 

Adventi üzenetsorozatunk:

Prokopp Mária: Gyújtsunk fényt a szívünkben

Szakály Sándor: Karácsonyok – egykoron

Kiemelt képünk forrása Fortapan.hu