Magányos férfi áll az erdő szélén. Háta mögött a késő nyári napok nyálkás, koszos-zöldes melankóliája néz vissza a kamera objektívjába, körülötte pedig apránként ismerjük fel egy harcos, vidéki élet sziluettjeit: a sárral borított, pocsolyákkal telített földet, meg az unottan álldogáló hátas borzas sörényét, amint ráérősen megbúvik a háttérben. Aztán egy barnássárga színű, megállapíthatatlan fajtájú ebet, ami heves, párzó mozdulatokat végez, mire az avatatlan szem már keresné is az alatta helyet foglaló kutyát – de ahogy a Tarr-féle kameranyitással kiderül, itt bizony nincsen semmiféle másik kutya a sárga blöki alatt. Nincs más semmi, csak egyetlen vágyakozó eb, aki tudja, hogy az erdő szélén, ily közel a magyar pusztához nem könnyű szukát találni – hát egymaga is belevág a feladatba. Vagy talán csak vakarózik, a bolhákat próbálná levakarni magáról. Meglehet, csupán amolyan félkóbor egyed ő – de mi látjuk rajta az elkeseredettséggel vegyes élni vágyást.
Hohó, ám rögtön egy plot twist! Ott van egy másik kutya is, talán tacskó lehet, szálkásszőrű. Ismerhetik egymást, cimborák, mert látszólag nem zavarják a másik köreit. Meglehet, ez az ő kis falkájuk. És ahogy telik az idő, egyre többet és többet befogadunk abból a képből, amit a kamera juttat el hozzánk. Szinte érezzük az agyagos illatot, a tűlevelű fák gyantás aromáját, a gumicsizmák talpainak redői közé ragadt, megszáradt sár fanyarságát.
Ott van egy anya is – avagy tán nem is anya, mindenesetre gyermekkel van. Kezeiben vödör, alatta a gyermek kétségbeesetten próbálkozik, hogy figyelmét elnyerje, a vödört megszerezze és ha lehet, felderítse, mi lakozhat benne.
És ott áll a kép középpontjában egy férfi is. Csodálatos a művészi vízió, hiszen bár ő, a férfi áll mindennek a középpontjában, eddig fel sem tűnt, hogy beszélt. Bátorságról, talán? Nem tudom. Engem, mint gondolom másokat is, elvitt az a lírai lendület, amit a kamerának, a színtér berendezésének, és a tudatos, illetve tudattalan résztvevőknek köszönhetünk.
Azt hiszem, ez az, amit joggal nevezhetünk – mindenfajta pejoratív él nélkül! – hatásvadászatnak. Ami Kusturicának volt a Macska-jaj, az nekünk a névtelen rendező és az ő pár másodperces életképe. Letaglózó az ereje.
Ott ez a férfi – és a cselekmény hirtelen hullámvasút módjára vesz lendületet. Eddig csupán a tetőpont felé tartottunk, bár magunk sem voltunk vele tisztában. Mint a vidámparkban, mikor a kocsikat lassan, nagyon lassan húzza fel a motorikus szerkezet a hullám tetejére, majd apránként indulunk meg, hogy aztán elsőre óriásinak tűnő lendületet vegyen a testünk, és elfelejtsük a körülöttünk létező világot. A férfi azt mondja, tessék, erre meg, ki tudja miért, de a vödör lesz a vízió főszereplője, ami eddig az anya kezében pihent. Lendül az eszköz, szinte megáll egy pillanatra a levegőben, úgy csap ki belőle a víz, az életadó víz.
A rendező – ki egyszersmind az operatőr is – érzi, hogy itt kiszakad valami mélység, a felépített, kissé statikus képnek örökre vége, tőle is hallhatunk egy apró pisszenést, minimális köpetet.
És ahogy a víz lecsorog a férfin, aki egyenesen, megtisztulva áll ott, a gyermek felsikolt, a rendező pedig démoni kacajt hallat. A csúcsponthoz érkeztünk. Nem akarok nagy szavakat használni, de azt hiszem, itt és most megértettem, mi volt a szándéka az alkotóknak. A nevetés a társadalom lesajnáló, gúnyos röhögése, a gyermek sírása pedig a Szakértelem, amely érzi, hogy tort ül rajta a lesajnáló plebs, amely csak Barabásokból állhat. És ott áll némán – egy-két tarlósozástól leszámítva – a Szakértő, aki tudja, hogy nem való ennek a világnak, de tűri a megaláztatást, mert ez a sorsa.
A ló korábban felkapott feje ismét eltűnik egy zöld lavórban – mély dolog a lavór színe is bizonnyal, de eddig nem sikerült megfejtenem –, ez már a társadalom érdektelenségét mutatja a Szakértő kudarcát követően, amikor a gúnyt átveszi a szürke semmitmondás.
És elsötétül a kép.
****
Falus Ferenc alkotta meg a 2010-es évek talán legletaglózóbb szociográfiáját. És most kiderül, hogy a baloldal járványügyi szakértőjének, aki az ATV stúdiójában is maszkban nyilatkozik – csak hogy még véletlenül se értsünk meg egyetlen szót se a mondataiból –, aki hű társa Hadházynak, amennyiben gazdaságos, olcsón megfizethető Sub Zerókat akarunk látni 12-es karikánál, hírműsorokban – és aki tavasszal is elmondta, hogy Orbán nyilvánvalóan felkészületlen, hogy a második hullámot vizionálja október-novemberre, hiszen ezt senki sem tudhatja, aki már márciusban összeomlást várt, szóval ez a figura
10 éve nem rendelkezik orvosi engedéllyel.
Hát számít ez, emberek? Talán azt gondoljátok, hogy a Szakértelem – főleg egészségügyi értelemben – papírokhoz, engedélyekhez meg egyebekhez kötött? Mi lesz a következő, majd Lengyel Lászlót és Kéri Lászlót akarjátok felelősségre vonni azért, mert újszerű politikai tanácsaik utoljára 1993-ban voltak, azóta ugyanazokat díszítettek fel más jelzőkkel, egyébként balos stúdiókban és lapokban hápognak? Talán majd azt is felemlegetnétek, hogy használhatatlan ötletekkel látják el az ellenzéki erőket, mert a barna eső óta maximum hátrafelé haladtak?
Milyen tisztelete ez a Szakértelemnek?!
Ezeken lovagoltok? Amit a vaksi szemetekkel láttok? A süket fületekkel hallotok? A tompa agyatokkal gondoltok? Azt hiszitek, fölértek a nagy célok igazságaihoz?! Aki bennük nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki bennük nem bízik, az a fényes jövőben sem bízik. És aki a boldog, fényes jövőben nem bízik, az áruló.
A Szakértőket nem papírok teszik azzá, amik, hanem baloldali status quók. És akit ők elfogadnak, az úgy válik Szakértővé, mint ahogy Aphrodité született: kagylóhéjon, a habokból materializálódnak. Slussz.
Ne kételkedjünk bennük, mindenkit erre kérek. Főleg akkor ne, ha mint minden balos Szakértőnek, így Falusnak is prófétai módon válnak valóra a mondatai, azokból váteszi módon építkezhet az ellenzék és főleg ilyen csodálatos, dadaista remekművekkel ajándékoznak meg minket.
Trombitás Kristóf
A szerző további írásai ide kattintva olvashatók
Kiemelt képünk forrása: Falus Ferenc Youtube-csatornája, illetve Facebook-oldala