A gyermekünk már a mennyből imádkozik a családunkért – a Burger család a Vasárnapnak

„Úgy éreztem, hogy egy nagy sereg élén állok” – osztotta meg fájdalmas, mégis hittel teli tapasztalatait Burger Zsófia Anna és férje, Burger Balázs, akik hároméves házasként veszítették el első gyermeküket a várandósság huszadik hetében. A dermedtség állapota erővé változott, amikor a meg nem született életekért ajánlották fel meghalt gyermekük apró testének világra hozatalát. A születés megváltoztatta az életüket; megtapasztalták, hogy Isten csak csodálatosat alkot, és az ő terve tökéletes. „Hármunk közül az egyikünk már célba ért, és odafentről imádkozik értünk” – vallja a családdá lett házaspár, akikkel a régi barátságunk okán tegeződve beszélgettünk a megtapasztalt istenélményükről.

– Köszönthetlek benneteket Burger családként?

– Igen, abszolút. Még ha nem is könnyű ezt kimondani.

– Hogyan lettetek családdá?

– A Jóistentől kaptunk egy nagy ajándékot, egy gyermeket, akire már két és fél éve nagyon vártunk – de akit Ő már el is hívott magához… Ez a várandósság huszadik hetében történt. Már a házasságkötésünk kezdetétől fogva nyitottak voltunk rá, hogy az Úr gyermekkel áldja meg a kapcsolatunkat. Idővel azonban rá kellett jönnünk, hogy nem egy adott séma szerint kapnak a párok gyermeket. Mi sem.

– Próbáltatok valamit tenni annak érdekében, hogy esetleg megtaláljátok az okát, miért kell ennyire hosszú időt várnotok az új életre?

– Igen. Érdekes viszont, hogy az alkalmazott módszerektől és önmegfigyelésektől függetlenül lepett meg bennünket az Isten a gyermekáldással. Akkor fogant a baba, amikor én biztosan tudtam, hogy abban a hónapban ez már nem lehetséges – talán csak a következőben. De az Úrnak más terve volt. Ezáltal megélhettük azt a jóságot, hogy Isten akkor ad gyermeket, amikor ő megfelelőnek látja, és az ő időzítése mindig tökéletes – azzal együtt, hogy meglephet bennünket. Megláttuk, hogy az áldáshoz nemcsak férfi és nő kell, hanem Isten is.

– Mit jelentett ez a hitetekben?

– Az egész egy csoda volt. Amikor megláttuk a várandóssági teszt csíkocskáit, alig mertünk hinni a szemünknek. Könnyeztünk örömünkben.

– Mit éreztetek, amikor a nem várt fordulat bekövetkezett?

– Már éppen elkezdtünk mindent intézni a bankban, meg ahol ilyenkor kell. És ugyanabban az időben tudtuk meg az orvosi vizsgálat során, a Gólyafészek Rendelőben, hogy már nem dobog a kicsi szív az én nagyobb szívem alatt. Ezt a tényt nagyon nehéz volt elfogadnunk. Teljesen lefagytunk a hirtelen jött hírtől. A doktornőtől nagyon sok emberséget és együttérzést kaptunk. A parkolóban átöleltük egymást, és csak folytak-folytak a könnyeink. Nem értettük, hogy mi történt. Megsemmisültünk. Véget ért az életünknek egy szakasza. Hiányt éreztünk: vártuk őt, fejlődött, és egyszer csak nem él. Csak a kis testét őrzi a testem.

– Honnan származott az erőtök ebben a nagy erőtlenségben?

– Úgy éreztem, hogy egy nagy sereg élén állok.

Amikor megosztottam a hírt másokkal, egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ezt az egészet akár fel is ajánlhatom Istennek. Ebben a történetben alapvetően két főszereplő van: az anya és a baba. A mi babánk már megérkezett az Úrhoz. Csak én, az édesanyja, illetve az ő kis teste maradt itt. Valahogy be kellett fejeznem ezt a történetet. A vetélés nem indult el magától. Tudtam, hogy vállalni kell a továbbiakat: el kell mennünk a kórházba, és meg kell szülnöm a gyermekem bennem lévő, halott testét. Ekkor

felajánlottam Istennek ezt a rám szabott keresztet.

Ez teljesen új megvilágításba helyezte az eseményeket, amelyeken végig kellett mennünk. Eszembe jutottak azok, akik az életemhez kapcsolódnak; az egyiküknek abortusza volt, egy másikuk a munkám miatt kérdezte meg tőlem, hogy merre felé kell elindulnia, ha el akarja vetetni a gyermekét. Mivel nem volt szoros kapcsolatunk, nem nyílt lehetőségem hatni rá, hogy változtassa meg a döntését. Mindezeket végiggondolva úgy döntöttem, hogy azt, amin végig kell mennem,

felajánlom Istennek a meg nem született életekért és az ő szüleikért.

– Ezzel az odaszánással mentél be a kórházba?

– Igen, és egyszerre erősnek éreztem magamat, minden gyengeségem ellenére. Egy csatába indultam ezek után, gyengén, mégis erősen. Egy valamelyest kielégítő fizikai állapotból kellett bemennem a kórházba szülni úgy, hogy

az én babám nem fog felsírni soha itt a földön.

És nem tarthatom majd őt a kezemben, amikor hazajövök onnan a megszokott környezetembe, az ismerőseim közé.

– Hogyan zajlott a „csata” a szülőszobán?

– Bekötötték az infúziót. Sokáig vártunk az összehúzódásokra. Ezalatt sokan jelezték, hogy imádkoznak értem. Valaki megkérdezte, hogy szeretnék-e „háttérimát”. Rájöttem, hogy persze, hiszen nagy szükségem van rá ebben a küzdelemben. Akit csak lehetett, értesítettem ezután, hogy imádkozzon velem és értem a felajánlott áldozatom megvalósulásáért. Ekkor már seregem is lett, nem egyedül indultam a harcba. Minden ima kegyelem formájában megérkezett hozzám, és emberfeletti erővel vitt végig a küzdelmen azokért, akikért ezt felajánlottam.

Az egésznek gyönyörű értelme lett.

– Hogy neveztétek el a kicsiteket?

– Izabella Klára. Amikor megtudtuk, hogy nem él a babánk, akkor döntöttük el, hogy így hívjuk, jóllehet a nemét még nem ismertük. A műtét után, a kórteremben kaptam egy üzenetet valakitől az Izabella név jelentéséről: az Úr felemelt. Ez teljesen szíven ütött. Az Úr ilyen kicsi dolgokban is megmutatta, hogy jelen van és mindent elrendez. Az Isten felemelte a kicsinket magához, és engem is felemelt ebben a küzdelemben. Azt mondják, egy gyermek születése megváltoztatja az ember életét. Ez velünk is éppen így történt. Egy hihetetlen nagy élménnyel gazdagodtunk:

Isten csak csodálatosat alkot, és az ő terve tökéletes.

– Láthattátok Izabellát?

– Először nagyon félelmetes volt a gondolat, hogy milyen is lesz ez a találkozás. Tartottam attól, hogy ez traumát fog bennünk okozni. De tudtuk, hogy látnunk kell azt, akit vártunk, hogy el tudjunk tőle búcsúzni. Amikor megszületett, a két szülésznő elvágta a köldökzsinórt, és csak nézték a kicsink halott testét. Nem mondtak semmit. Ez a dermedt pillanat azt sugallta, hogy valahol mélyen őket is megérinti Izabella születése. Aztán láthattuk az ő kis vonásait. Megtapasztalhattuk, hogy Isten csak tökéleteset alkot. Gyönyörű volt.

Mint a legnagyobb gondossággal elkészített kézimunka. A pici, arányos orra, a pici szája, a lábujjai, a fülecskéi. Tökéletes alkotás. Ebben a pillanatban vált teljessé a gyermekem története az életemben. 

– Erősebb lettél a küzdelmetek után?

– Soha nem voltam a szavak embere. Az abortuszban megoldást kereső ismerősömnek sem tudtam érvelni, és kiállni az élet védelme mellett. Isten azonban adta nekünk ezt a helyzetet, amelynek során nem a szavaimra számított, hanem azt várta, hogy a tetteimmel mellette döntsek, és a csatánk során az élet oldalára álljak. 

– Egy igazi családdá lettetek?

– Apává és anyává lettünk, és van egy gyermekünk, aki már a legjobb helyen van. Reméljük, hisszük, vágyjuk, hogy Istennél. Amikor az otthon töltött első éjszaka után felébredtem, éreztem, hogy

most már nemcsak ketten vagyunk, hanem hárman, és ő odafentről imádkozik értünk.

Talán még közelebb van hozzánk, mint ha fizikailag itt lenne mellettünk. Hármunk közül az egyikünk már célba ért. Ha pedig az Úr újabb áldással ajándékoz meg bennünket, akkor őt kistesónak hívjuk majd.

 

Gável András

 

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:

Yhtos: A keresztény könnyűzene többé nem választ szét, hanem összekapcsol

Lásd meg a fényt! – a vak énekes lenyűgöző dala a meg nem született életekért

Kiemelt képünket Gável András készítette

Iratkozzon fel hírlevelünkre!