Az ő vérük tirajtatok

A tunéziai férfi, aki tegnap a legbrutálisabb módon végzett Nizzában három imádkozó katolikussal, szeptember végén lépett partra Lampedusa szigetén. Ebből a rövidke hírből azonnal levonható legalább három következtetés.

Az első: Ha az európai progresszió által veszélyes fasisztának tartott Matteo Salvini ezekben a hónapokban nem bírósági tárgyalásokra járkálna azon vád miatt, hogy belügyminiszterként feltartóztatni merészelt egy illegális migránsokkal teli hajót (tettének javasolt büntetési tétele: 15 év börtön plusz a politikai élettől való eltiltás), hanem jelenleg is tagja lenne az olasz kormánynak, és az ország máig is az általa bevezetett migrációügyi intézkedéseket alkalmazná, akkor ez a három derék nizzai katolikus minden valószínűség szerint most vasárnap is ott ülne a szentmisén. Élne ugyanis.

A második: Ha a jogállamiságért élő-haló uniós politikusok némileg kevesebbet foglalkoznának a CEU budapesti campusának sorsával és az állítólagos LMBTQ-fóbia szubtilis jeleinek vizsgálatával, és az így felszabaduló idejükben el-eltöprengenének azon, miként érvényesül Nyugat-Európa egyes országaiban a jogállamiság – különös tekintettel arra, hogy valóban senki, még a párizs-külsői csecsen klánfőnök sem áll-e a jog felett, és biztosan nem korlátozza-e a szólásszabadságot egyetlen önérzetes iraki diák sem az állampolgári ismeretek órán –, akkor azért körülbelül idén szeptemberre már eljuthattak volna arra a felismerésre, hogy

legalább egy szusszanásnyi időre csak le kéne zárni azokat a külső határokat.

Én értem, hogy Soros-terv, meg minden, de azért mégis. A nizzai sekrestyés például kétgyerekes apa volt, ma ünnepelte volna 55. születésnapját; a fiatalabb női áldozat egy negyvenes családanya.

De ha a katolikus életek nem számítanának, azért volt itt meleggyilkosság is októberben – igaz, hogy manapság egy sima késelésre már fel se kapja fejét a társadalom (immár a lefejezésnél van az ingerküszöb), de csak meg kell emlékeznünk arról is, hogy Drezdában egy homoszexuális férfit ölt meg egy börtönből frissen szabadult Abdullah, életveszélyesen megsebesítve a férfi élettársát is. Abdullah 2015-ben érkezett Szíriából, jó eséllyel plüssmacikkal várták őt is a pályaudvaron az LMBT-barát humanisták. Homoszexuális áldozata tehát vígan élne ma is, ha Európa vezetői a) 2015-ben osztották volna Orbán Viktor álláspontját, vagy legalább b) bátorkodnának megszüntetni azt az önszorgalomból hozott intézkedést, miszerint úgymond „nem biztonságos” országba még a visszaeső, közveszélyes bűnözőket sem szabad visszapaterolni, merthogy nekik is joguk van a biztonságos lakhelyhez (kérdés, ugyanez a jog mennyire biztosított manapság egy francia vagy német nagyváros bennszülött lakosának, különösen, ha zsidó, katolikus vagy esetleg homoszexuális az illető).

S végül a harmadik: Fellélegezhetünk, ez a férfi legalább nem a német egyházak által vásárolt migránsbeszállító hajóval érkezett Európába – az a hajó ugyanis Palermóban tett partra 353 embert valamivel korábban. Hogy azzal miféle tunéziaiak érkeztek, arról nincs hír, de bízzunk benne, hogy a lelkes migránsutaztató püspökök lassacskán legalább elrebegnek egy rövid fohászt azért, hogy kis védenceik némileg nyitottabbak legyenek az európai értékekre. A hajós projekt szellemi atyja, Bedford-Strohm evangélikus püspök mindenesetre sietve nyilatkozatot adott ki, melyben leszögezte, ez a mostani „értelmetlen bűntett” [lásd még: „elszigetelt eset”] nem fedheti el, hány és hány millió keresztény és muszlim él békésen egymás mellett, valamint hogy ezek után „még erősebben fogjuk sugározni a szeretet és a megbékélés üzenetét”.

Arnold J. Toynbee brit történész mondta egykoron, hogy „a civilizációkat nem mások pusztítják el, hanem öngyilkosok lesznek”,

és hát ez a püspöki hozzáállás is elég erős szuicid hajlamra utal. Én igazán békés és szelíd embernek tartom magam, sőt, de abban erősen kételkedem, hogy egy nizzai templomban fejeket levágó Aouissaoui Bahrain kapitulálna, ha kellően csillogó szemekkel mondanám neki, hogy písz, láv, hármoni. Pont tavaly ilyenkor jártam utoljára arrafele, volt is néhány interkulturális élményem – legyen annyi elég róluk, hogy miután túléltem őket, egy egész Te Deumot elmondtam hálából azért, hogy nem a napsütéses nizzai riviérára születtem.

Talán fel se tudjuk fogni ugyanis, micsoda mázlink van azzal, hogy se volt gyarmataink, se progresszív kormányunk.

 

Francesca Rivafinoli

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk: 

Lefejezés a nizzai templomban – ’sakkor mivan?!

Kiemelt képünk forrása: Twitter