Nem mind arany, ami fénylik – de ami nem fénylik, az tuti nem az

A Facebook hirdetési algoritmusa kiváló táptalajt biztosít a békés felhasználók szórakoztatásához – nőiparfüm-reklámoktól kezdve a kapucnis dunnákig megkapok én itt mindent, pedig se didergő nőnek, se büdösnek nem éreztem magam eddig –, és a világjárvánnyal együtt megjelenő, mindenre (is) megtanító online kurzusokból is bőségesen lehet mazsolázgatni. De mégis miért fizetnék azért több száz dollárt, hogy valaki a 30 milliós felszerelésén megmutogassa, hogyan kell operatőrként filmet rögzíteni, vagy hogy elmagyarázza nekem, miért volt elvesztegetett idő az a 20 év és az a több tízezer óra, amíg kitanultam a zenészszakmát?

Mert hát a Facebookon a nem is egyszerűen Stephen Ridleyként, hanem rögtön Mr. Stephen Ridleyként bemutatkozó tünékeny tünemény nem ígér kevesebbet a feltörekvő zenészpalánták számára, mint hogy a kurzusa 60, azaz hatvan perce alatt olyan összefüggésekre világít rá, amelyekre eddig senki ember fia nem volt hajlandó, ezzel egycsapásra megtanítva a szerencsétlen járókelőt a zenészlét csínjára-bínjára. Sőt Ridley úr a klasszikus zenei „lobbi” évszázadokon át, pusztán önös érdekekből fenntartott átverését „az magas művészetről” – miszerint az egész csak iskolákban eltöltött hosszú évek alatt, kitartó munkával sajátítható el –, áldozatosan, egy személyben, mint az igazság fényének egyedüli hordozója, lebontani igyekszik, hiszen nem több mindezen tudást megérteni, csupán egy órácska – a többi meg lehúzás.

Azon túl, hogy – a témában személyesen is érintve – igazán őszintén elmondhatom, hogy bizony a zenében, mint egyébként minden másban is, szükség van a beletolt munkaórákra, nem értem, miért van egyáltalán piaca egy ilyen személynek, kurzusnak, bárminek. Persze bárki számára világos lehet, hogy képtelenség 10-20 év tapasztalatát egy órába sűríteni, de

elhiszem azt is, hogy a zongora mellé lassított felvételben vetődő, majd a húrokon vonagló, flipcharton hangjegyeket mutogató „szakértő” egy remekül megvágott videóval képes lehet megvezetni egy laikust,

hisz az ember szívesen hiszi el azt, amit igazán szeretne, még ha azt tények nem is feltétlenül támasztják alá. 

Ezekkel a „titkos tudást” rejtő anyagokkal kapcsolatban alapvetően felmerül a probléma: miért akarják azt a fals üzenetet sulykolni, hogy a tudás és tapasztalat rövid úton, könnyedén megszerezhető? Nem eléggé rágja még kortárs társadalmunkat az easy money rákfenéje? A gyors és könnyű meggazdagodás illúziójába ringatott, egyre szélesedő népréteg a fotelből okoskodva szidja halomra a világot, miközben a saját gyerekeinek is (már ha vannak, ugyebár) egy gyökeréig hamis attitűdöt ad tovább.

Bár az utóbbi időben felmerült a hard work vs. smart work kérdéskör is, mely párosból az okosan szervezett munka is látszólag az „azonos díjazás kevesebb munkával” malmára hajtaná a vizet, de még ezzel kapcsolatban sem vitatják el, hogy ahhoz, hogy valaki „okosan” tudja végezni a munkáját, mélységeiben kell ismernie a szakmát, ami viszont kőkemény munkát igényel.

Nyilván nem a könnyű pénzen meggazdagodott maffiózókkal vagy épp a tévképzettől elcsábult, legatyásodott szerencsejátékosokkal kell riogatni a népet minden ostoba felugró reklám kapcsán, de azért jó ha az eszünkbe jut:

ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor valószínűleg nem is igaz.

 

Varga Gergő Zoltán

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com

Iratkozzon fel hírlevelünkre