Szintén zenész
A hatvanas években elindult, ám egy bizonyos ponton megrekedt és megbetegedett egyházi folyamatnak lehetünk a szemtanúi. Az örök értékek világi devalválódására az egyház azonnal igyekezett feleletet adni, amelynek maradandó lenyomatai a II. vatikáni zsinat dokumentumai. Ezeket az egyház a Szentlélek vezetésének fogadja el. Vannak azonban, akik ellenzik az abban foglaltakat, tévedésnek tartva a kijelölt új irányt.
A tradicionális nézet képviselői minden egyházi erodálódás okaként a zsinatot jelölik meg. Úgy tartják, hogy a századfordulón elindult, a modernizmussal szemben felállított egyházi védelmet rombolta földig. Vélekedéseikben egyetlen irányként a zsinat előtti állapotok visszaállítását tartják helyesnek.
Egyre-másra bukkannak fel az egyházzene – harcos, a tradicionális nézeteikkel szemben ellenvéleményt el nem tűrő – védelmezői, akiknek – és most tessék megkapaszkodni – a radikális, hagyományőrző nézeteik közé gond nélkül illeszkednek az olyan liberális állásfoglalások, mint mondjuk éppen a legutóbbi, az LMBTQ mesekönyv csont nélküli, „miért is ne” alapú elfogadása.
Vajon hogyan létezhetnek egyszerre a látszatra homlokegyenest egymásnak feszülő nézetek? Honnan ered az egy emberben fellelhető szimbiózisuk?
Hogyan fér meg egy csárdában a tradíció kompromisszummentes tisztelete és a liberalizmus beteges elhajlása?
A választ talán ott sejthetjük meg, ha igyekszünk megtalálni, ami a szélsőséges álláspontokban közös lehet. A liberalizmus úgy fogad el mindent, hogy eközben gondosan ügyel arra, hogy az abszolút értékek ne jelenhessenek meg. Nincsen abszolút Isten, nincsen abszolút igazság. Minden relatív, nincsen mihez igazodni, a cél is szem elől veszíthető. Ám, akik mégis elfogadják Isten felsőbbrendűségét, azokat kíméletlenül levadássza, nehogy fel kelljen bármit is adnia a „kivívott – istenmentes – szabadságából”.
A „tradicionális zsinatelőttiek” közül sokan a liberálisokhoz hasonló attitűddel hesegetik el a fejük felett lebegő egyházi hierarchiát. A II. vatikáni zsinat és a pápa téved, a papok képzetlenek és idióták, az egyház jelenlegi állapotához hű laikusok pedig végképp – mondják. Liturgikus forradalmukhoz mindent és mindenkit felhasználnak nemtelen eszközöket alkalmazva, ha kell. A jézusi, evangéliumi tanítástól emiatt már fényévnyi távolságokra járnak.
Az egyházhoz ragaszkodni akaró hűségük végül egyházellenes gőggel telíti meg őket.
Nem szabad csodálkoznunk ezek után az olyan – állítólag objektív – közvélemény-kutatásokon, amelyek eredménye azt mutatja, hogy a fiatalok nagyobbik része a régi rítushoz vonzódik. Hát persze, hogy vannak olyan fiatalok, akik vonzódnak a tekintélyt csorbító, forradalmi áramlatokhoz. (Egyébként valójában éppen ezzel ellentétes folyamatok mérhetők a fiatalok között, akik sokkal inkább elfogadják és bíznak az egyházi intézményekben, mint korábban. Sokan pedig azért életetik a hagyományosat, mert az kiemeli őket egy, csak a szentnek fenntartott környezetbe, és ez jó.)
Persze sajnos a „könnyűzene-pártiak” között is akadnak szép számmal olyanok, akik egyéni szabadosságuknak szabad folyást engedve, feleslegesnek értékelik az egyház iránti engedelmességet, hasonlóképpen – a Szentlélekre hivatkozva – relativizálják az abszolút értékeket és a szentet, egyfajta rosszul értelmezett felekezetköziség hamis kánaánját vizionálva.
Dobszay László követői ma is száműznék a könnyűzenét a liturgiából
Ami pedig most következik, pusztán csak egy „összeesküvés-elmélet”, amelynek lehet, hogy csekély alapja van. Inkább csak egy hipotézis a múltban indult, de a szemünk előtt zajló jellenségek okairól. Teszem ezt azzal a nem kis „rizikóval”, hogy a gondolatmenetem elolvasását követően esetleg valaki eképpen vélekedik majd: „Gável úr és a majom között annyi a különbség, hogy a majom egy okos állat, aki hülyéskedik, Gável úr pedig egy hülye állat, aki okoskodik.”
A Dobszay László tevékenységét és hatásait elemző írásomra a nagy zenetudós fia küldött egy tényeket tisztázó levelet, amelyet a Vasárnap.hu is nyilvánosan, eredeti formájában lehozott, a szerző engedélyével. Dobszay Benedek azt írja, hogy édesapja ki volt téve a kommunista megfigyeléseknek: „hivatalos és nem hivatalos egyházi fórumoktól legalább akkora ellenállással és ellenszenvvel találkozott mint (Sillye) Jenőék (akit sok dolog miatt egyébként nagyon tisztelek), az államhatalom folyamatosan megfigyelte őt, munkássága pedig nem csupán elzárt kutatás volt, hanem valódi terepmunka is (kórusokat és szolgálatokat vezetett a Rókus majd a Szent Család templomban), amelyet jól bizonyít, hogy amikor ma gregorián tételek magyarul felhangzanak bárhol, abban szinte mindig az ő munkásságának keze nyomát tapasztalhatjuk.”
Adódik a kérdés, hogy miért lehetett veszélyes és megfigyelendő a zenetudós által végzett tevékenység az államhatalom számára? Talán leginkább azért, mert a „hivatalos egyházi fórumok” az ÁEH felügyelete alatt és jóváhagyásával működtek. Nem lehetett üdvös, ha jön egy egyházzenész, aki azzal a szakmaileg tökéletesen alátámasztott szándékkal rukkol elő, hogy a liturgiának, és ezzel Istennek a minden hívő számára megtapasztalható szeretetét egészen a templomok padjáig vigye el. Félő lehetett, hogy megborítja az egyébként addig ellenőrizhető rendszert, és munkásságával esetleg aktivizálja a hívőket. Vagyis a kommunisták számára az egész ártalmas folyamatot indított volna el.
Ugyanígy ellenőrizendőnek számított a Szilas-, illetve pár évre rá a Sillye-jelenség. Az ok hasonló: egy, a fiatalokat az élő egyházhoz közelebb vonzó mozgalom elvonhatta a figyelmet a kommunista eszméktől, amelyekkel ki akartak mosni az ifjúság agyából és lelkélből mindent, ami szent. Sillye Jenő énekei az evangéliumot egészen a „farmerdzsekik alá, a szívekig” juttatta el, és az evangélium mindennapi megélésére buzdítottak. Az istenes, gitáros énekek erőt és kitartást adtak a keresztényi élet mindennapi felvállalásában.
Föltámadt, alleluja! – a hitvalló dal négy évtizede zengi a remény üzenetét
Jól látszik tehát, hogy az egyházi életet serkentő mozgolódásokat nem nézte jó szemmel a karhatalom – stílustól függetlenül. Mégis megjelenhettek – talán nem véletlenül – a zenetudós a liturgiában felbukkanó gitáros zenét degradáló véleményei az akkor egyetlen egyházi lapban, amely ugyanúgy ellenőrzött sajtótermékként létezhetett. A hatóságoknak egyszerű megoldás lehetett, ha a „gregorianista” üti a „gitarianistát”. Így számukra nagyjából semmi feladat nem maradt, mindössze életben tartani ezt a kialakult, egymásnak feszülő állapotot.
A korábban leosztott felállásokat mi pedig szépen megörököltük, mintha valakinek ma is érdeke lenne ez a felemás status quo.
Az annak idején megszólalási terepnek számító templomok színterein, mint egyetlen koncon marakodunk – vitatkozásainkat szakmai szempontokkal dúcolva alá. Ha valaki nem kavar bele a nagyjából leülepedett rendszerbe, az egyházzenészek nem bolygatják a könnyűzene kérdését, a „templomi gitárosok” pedig elvannak a hatvanas évek stílusában újra és újra megírt énekeikkel, és a havi egy szentmisével, ahol a helyi pap engedélyével kiélhetik lelki és előadói ambíciójukat. Nem érzik annak igényét, hogy fejlődjenek, és képzéseken vegyenek részt. Megszokták azt a helyzetet, amelybe belenőttek, és azt a legtermészetesebbnek fogadják el.
A fiatalok (és az idősek) azonban lassan nem lépnek be a templomainkba. Ha mégis, akkor sem énekelnek. Nem dicsőítik Istent, mert szépen lassan és módszeresen „bevarrták a szájukat”. Csak fogyasztanak. Gregorián vagy gitárzene? Mindegy nekik, mi szól. A szájuk után pedig lassan a fülük is becsukódik.
A süket-néma egyháznak azonban hamar gyógyulásra lenne szüksége. Észre kellene tudnunk venni, hogy egy oldalon állunk. „Dobszaisták” és „sillyeisták”, akik ugyanarra a Szentlélekre hallgatunk, aki elindította a II. vatikáni zsinatot is, hogy friss levegőt áramoltasson az egyházba, amely ezáltal képes megfelelni a gyorsan változó és elértéktelenedő világ kihívásaira és cselvetéseire.
Nem maradhatunk süketek és szólnunk kell! Közösen emeljük fel a szavunkat az igazság nevében, a sátáni erők cselvetéseivel szemben!
Együtt kell lelepleznünk azokat, akik csak látszólag állnak az egyház és az emberi élet örök igazsága mellett, de valójában báránybőrbe bújt farkasok, akik sokszor éppen Isten szavával csalnak bennünket az újpogányság kelepcéjébe! Szidják a pápát, a püspököket, a papokat, és nem mellesleg beteges, ám tetszetősnek beállított, liberális tanokat hangoztatnak…
A jelenlegi egyházzenei szakadásoknak tehát semmilyen létjogosultságuk sincs. Az Isten szavára figyelő tradicionális kántor és a templom falain kívül is evangelizálni tudó gitáros egy oldalon áll. Szintén zenész!
Bár valljuk be, ez már nem is csak a zenéről szól…
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
Kiemelt kép: Ifj. Sapszon Ferenc Liszt és Kossuth díjas karnagy egyházzenész (j) és Gável Gellért Szendrey Karper László díjas gitárművész (b) az általuk közösen komponált Mise Gitáron misekompozíció bemutatója előtt a Mátyás templomban 2014-ben. Fotó: Tóth Róbert Ádám
