Pár hónapja született meg a kisfiam, és újdonsült anyukaként én is ugyanazokkal a sablonos helyzetekkel találtam szembe magamat, amikről a várandósság alatt már annyit olvastam a különböző kismamablogokon és -csoportokban. Nem mondom, hogy nem zavaró, de természetesen kibírható huszonkettedjére is válaszolni ugyanazokra az érdeklődő kérdésekre („És van elég tejed, tudod szoptatni?”, „Átalussza az éjszakákat?”, „Milyen a napirendetek?”, „Hány órakor szoktatok fürdetni?” – a sor lényegében a végtelenségig folytatható), hiszen tegyük a kezünket a szívünkre: mi is ilyesmiket kérdeztünk azelőtt, hogy gyakorló szülőkké váltunk volna. De mindezeken túl van egy kedvenc kérdésem, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, és az így hangzik: jó baba?
„És milyen baba, jó, rossz?” – már fel sem tudom idézni, hogy a csekélyke három hónap alatt, amióta napvilágot látott a kisfiam, hányszor hallottam ezt a kérdést. Ilyenkor legszívesebben csak visszakérdeznék, némi éllel a hangomban: milyen szempontból jó vagy rossz? Hogy szokott-e nyűgös lenni? Hogy sír-e, amikor valami baja van? Hogy nehéz-e elaltatni? Hogy 22, 74, 178, vagy éppen 411 nappal a világrajövetele után még nem játszik el csöndben egyedül másfél órán át?
Úgy mégis: mi alapján méri az utca embere, a társasház szomszédnénije, a rokonság távoli tagja, hogy egy baba jó vagy rossz?!
Aztán rájöttem, hogy a válasz ismét az egóban keresendő. Kézenfekvő, ugyanakkor végtelenül szomorú: jó egy baba akkor, ha nem okoz gondot a szüleinek, és rossz akkor, ha a korábbi életünket nem tudjuk ugyanúgy, ugyanabban a kényelemben és megszokott kerékvágásban élni, ahogy előtte. Rossz a baba, ha képtelen alkalmazkodni a felnőttek világához. Rossz, ha kimeríti a szüleit. Rossz, ha miatta a felnőtt egó, a fogyasztásra és kényelemre épült óráink csorbát szenvednek. Rossz, ha miatta nincs idő hetek óta egy jó forró fürdőre, egy bevásárlásra, egy megszakítás nélküli filmnézésre. Rossz, ha miatta csak fél kézzel tudsz vacsorázni, és az ebéded általában valami olyan kaja, amit csak betolsz a mikróba. Rossz baba, mert miatta le kell adnod az énközpontú, énfókuszú igényeidből.
És innen már szinte egyértelmű, hogy a XXI. századi mainstream liberális narratíva miért tud annyira gyerekellenes lenni, hogy képes önmagát komolyan véve kijelenteni: a gyermek ökológiai lábnyom, terhelés a környezet számára, inkább ne is szülessen. Persze, hiszen ha gyermek születik, rá kell figyelni önmagunk helyet. Háttérbe szorul az individuum egy másik individuum miatt, ez pedig manapság ugyebár nem nagyon járja – arról nem is beszélve, hogy valószínűleg visszaesik az egyén pénzben mérhető fogyasztása (se mozi, se színház stb.), ezáltal pedig még a globális gazdaságot sem pörgeti, aki szül. Gondolom, néhányan még úgy is érzik, hogy valamiféle joguk (szabadidőhöz?, nyugalomhoz?, önmegvalósításhoz?) sérül gyerekszületéskor.
Eközben pedig mennyire nonszensz, hogy mi, felnőttek várjuk el egy apró lénytől – aki még csak ismerkedik a világgal, és szó szerint alig lát tovább az orránál, szavakat meg még pláne nem mond –, hogy alkalmazkodjon hozzánk. Holott mi, a babánál idősebbek rendelkezünk az alkalmazkodás képességével.
hirdetésHa képesek vagyunk üzletek nyitva tartásához, közlekedési eszközök menetrendjéhez, munkahelyi helyzetekhez, ilyen-olyan kollégákhoz alkalmazkodni, akkor miért éljük meg olyan nehezen, hogy a babánkhoz alkalmazkodjunk? Pedig ennél mi sem természetesebb. Illetve semmi nem volt természetesebb ennél azelőtt, hogy az egó és az énkultusz mindent elkezdett uralni.
Ebbe nőttünk bele, ez vesz minket körül, minden rólam szól, a reklámok, a kávém, az avokádós pirítósom és a ruhám is rólam szól – az élet öncélúvá vált. Ilyen szellemi keretek között sajnos teljesen releváns az „és milyen baba, jó, rossz?” kérdés.
Sokat gondolkodtam, hogy mit válaszoljak erre a kérdésre. Lendüljek ellentámadásba, mondjak hosszas litániát, kitérve arra is például, hogy „hahó, hogy a bánatba lenne képes egyedül elaludni pár hónaposan, egy felnőttnek is jobb, ha amellett hajtja álomra a fejét, akit szeret”, vagy „persze, hogy sír, ha valami gondja van, nem tud még beszélni”, vagy „naná, hogy vannak nyűgösebb napok, te nem szoktál bal lábbal kelni, és egész nap megmagyarázhatatlanul mufurc lenni”? Aztán arra gondoltam, legyen elég annyi válasznak:
nekem ő a tökéletes baba. Nem jó, nem rossz, hanem tökéletes. A nyűglődéseivel, a hasfájásával, a sírásaival, a nemalvásaival együtt. A mosolyával, a gőgicsélésével – és azzal, hogy napról napra valami újabb képességét mutatja meg.
És nem, a tökéletes nem jelenti azt, hogy könnyű vagy felhőtlen vagy rózsaszín ködös vagy mézesmázas. A tökéletes annyit jelent, hogy nem tudnál mást elképzelni helyette, mert ő egyetlen és megismételhetetlen. A tökéletes azt jelenti, hogy boldog vagy, miközben fáradt, kimerült, és olykor ideges is. Mert a kényelmet nem szabad összekeverni a boldogsággal.
Akkor sem, ha ma a csapból is az folyik, hogy a kényelmes élet a boldog élet. Mert ez szemfényvesztés, és csupán az anyagiakról, a matériáról, ha úgy tetszik, a testről szól. A boldogság pedig valójában a lélekről.
Nemesrévi-Hrozik Adél
