Amerikában már tiltják az érzékenyítést, nálunk most kezdődik

Míg az USA-ban Donald Trump betiltotta a BLM által szorgalmazott, rasszista fehérekről szóló érzékenyítő tanfolyamokat, addig itthon éppen egészen új szintre lépett az LMBTQ-lobbi ilyen irányú mesterkedése. Jelesül kiadtak egy olyan mesekönyvet, amely teljesen nyíltan népszerűsíti a homoszexualitást és a transzneműséget. A mű a nagyobb gyerekkönyvesboltokban is kapható. Érzékenyítés – ízlelgessük picit ezt a szót, és gondolkodjunk el rajta, mi lenne, ha... ha végre olyan társadalmi csoportok szélesebb körű elfogadását propagálnánk, amelyek tagjai valóban rászorulnak a támogatásra?

Egy héttel ezelőtt felugrott elém egy hirdetés (a Facebook csodás algoritmusának köszönhetően), amely forró és szenvedélyes bulit ajánlott Budapest egyik legnépszerűbb szórakozóhelyén – nekem, a nyolc hónapos terhes kismamának. De nem akármilyen szöveggel ám! A beharangozóban nem átallották közölni, hogy nincs is annál izgalmasabb dolog, mint az egyéjszakás kaland, amely ugye akkor az igazán tuti, ha azonos nemű ismeretlenek között történik. Ha valaki még nem élt át ilyen csodát, akkor hajrá, erre való ez a kis tematikus bulicska, amely – ne aggódjunk – ezentúl rendszeresen megrendezésre kerül majd. Én ugye, mint amolyan férjezett, cisznemű, heteroszexuális nő, ne is álmodjak róla, hogy valaha is olyan forró és szenvedélyes éjszakát élhetek át, mint azok a pesti éjszakában egymás mellé keveredő párok, akik ellátogatnak “A” parkba. 

Hát, nem is tudom… az első reakcióm az volt, hogy ezt azért ki kéne kérni magunknak. Mindannyiunknak, akik jól működő heteroszexuális házasságban élünk. De aztán rájöttem, hogy a dolog ilyen formában szót sem érdemel, nekem bizony már mindegy, mit kamuznak egy hirdetésben, én nem dőlök be. Ellenben szegény gyerekek, akikkel próbálják elhitetni, hogy forró szenvedély csak egyéjszakás (meleg!) kalandban van igazán…!

Aki járt már a pesti éjszakában, és látott (közelről vagy távolról) amolyan mámoros, buliban ismerkedős egymásra találást, az bizonyára tudja, hogy mindez köszönőviszonyban sincs a hollywood-i klisékkel. És akkor a nemi betegségekről, kiábrándultságról és veszélyesebb esetekről, mint például egy magatehetetlen áldozat megerőszakolása, még szót sem ejtettünk…!

Ám egy tizenéves fiatal bizony könnyű prédája lehet egy ilyen remek reklámszlogennek. Új is, izgalmas is, trendi is… mint a meséken keresztül történő érzékenyítés.

Kedves olvasó, az a szomorú helyzet, hogy ma Magyarországon nem csupán a gyermekeink, de a fiataljaink is komoly átnevelő propaganda áldozataivá válnak, amelynek célja a totális nihil kialakítása a még formálható egyénekben.

Egyetemes emberi értékek? Erkölcs? Szeretet és megbecsülés? Ezek mind divatjamúlt fogalmak egy olyan kultúrában, ahol a legnagyobb sajtótermékek Isten nevét már csak kisbetűvel képesek leírni (még olyan szövegkörnyezetben is, hogy „miért engedi ezt az isten?”, ami aztán a totális képzavar), és a társadalom egyedül lehetséges üdvözülését abban látják, ha ész nélkül érzékenyítenek mindent és mindenkit… csak ez számomra nem igazán fér össze azzal, hogy mindent szabad és kell is!

Vegyük például ezt a mesekönyvet! A mű készítői kikezdhetetlen tematikát hoztak létre, hiszen ők más társadalmi csoportokkal szemben is érzékenyítenek: ott vannak ugye a roma, az örökbe fogadott, hallássérült és idős hősökről szóló mesék, ami dicséretes. Csakhogy. Számomra onnantól sántít ez a dolog, hogy

a liberális propaganda, amely felkarolta az LMBTQ-embereket, ugyanúgy kampányol az abortusz és az eutanázia mellett.

Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyfelől érzékenyítünk: fogadjuk el a beteg gyerekeket, a romákat, az időseket, de másfelől azért, ha lehet, ők inkább meg se szülessenek, ne legyenek terhére a társadalomnak, az önmegvalósító egyénnek. És ha egy fiatal lány a szabad szerelem propagálásának hatására egyéjszakás kalandba keveredett és teherbe esett, akkor természetesen szabadon elmehet majd abortuszra. De hol van ezek mögött az ember? Az az idős ember, aki becsülettel felnevelt minket, és akinek élete végéig fogni kellene a kezét, hogy békességben mehessen el? Vagy az a kisbaba, aki nem kérte ugyan, de már megfogant, él és érez, és akinek a létezését mégis egyetlen tollvonással el lehet venni? Van fogalmunk róla, ők mennyivel többen vannak, mint az LMBTQ-emberek? 

Vagy vegyünk néhány másik társadalmi csoportot: a vakokat, a Down-szindrómásokat, az autistákat, a mozgássérülteket! Akiknek mondjuk gondot okoz a tömegközlekedés, vagy a munkába állás, esetleg a hétköznapi élet megszervezése. Akik magányosak vagy meg nem értettséggel küzdenek… nők és férfiak, akik posztabortusz szindrómában, kismamák, akik szülés utáni depresszióban szenvednek a környezet érdektelensége miatt. Akiknek nincs otthona, napi betevője… vagy vegyünk a fiatalokat, akik végtelenül elhagyatottak a közösségi oldalakon fellelhető számtalan ismerős és lájk ellenére…

Kérdem én, nem ők vannak valódi gondban? Nem az ő megsegítésükre kellene a többségi társadalmat érzékenyíteni? Ha egy fiatalnak megtanítjuk, hogy adja át a helyet a villamoson egy idős embernek vagy egy kismamának, akkor jó eséllyel fogja többi embertársát is udvariasan kezelni. Ellenben ha jól összezavarjuk az értékrendjét, ha légüres térbe tesszük, ahol mindent szabad (és kell is), akkor csak magányos, önző katonákat képezünk ki, akiknek semmi sem lesz fontosabb, mint a saját boldogulásuk és a fogyasztás.

Kicsit olyan ez, mint a neveléssel: kellenek a korlátok, különben a legjobb szándékkal is csak kétségbeesett, agresszív zsarnokot nevelünk a gyermekünkből. Talán próbáljuk meg inkább a társadalmat is ebből a szemszögből érzékenyíteni…