Puskát kellett volna hozni, Vincent? Frászt

Amerikának, és az amerikai popkultúrának köszönhetően a hadsereg és a fegyvertartás infantilis és romantikus tévképzetek rabja lett – és örülnek neki.

Megvan a kép, ahogy a kereskedelmi csatornákon lehozott 82. amerikai akciófilm kockáin, az amcsi sereg katonái a világ abszolút megmentőiként tetszelegnek? A játszótéren fegyverropogást szimulálva kergetik egymást a gyerekek, az akciófilmek költségvetése többszörösen megtérül, a Call of Duty háborús számítógépesjáték-szériának évről évre több tízmilliós követőtábora van, Amerikában pedig katonának, sőt tengerészgyalogosnak menni tulajdonképpen egyet jelent magával az Olümposzra való felemelkedéssel.

Keresztényként alapvetően nehéz elhelyezni az életben egy olyan jelenséget – jelesül a katonaságot – amely kifejezetten erre kifejlesztett eszközökkel azért dolgozik, hogy a másik ember életét jelentős sebességgel megrövidítse. A kereszténység ugyan aláírja az emberi élet, a rábízottak jogos védelmét – ilyen formán a haza védelmét –, legszélsőségesebb és elkerülhetetlen esetekben a másik élet kioltását, de szörnyű felelősségnek és tehernek érzem én ezt a honvédők vállán. Lehet, hogy egy katona mellére mindenféle plecsniket tűznek azért, mert végzett egy csapat, általuk „rosszfiúknak” nevezett – ugyanúgy istenképmásságra és üdvösségre teremtett – emberrel, de ki mondja meg, hogy kell ennek a súlyát egy egész életen át hordozni? Hogy kell ezzel a hátunk mögött az Isten előtt megállni?

A hősök ünneplése maximum az a fajta főhajtás lehet, amely azoknak jár, akik a lehető legembertelenebb körülményekbe térdig belegázolva olyan kereszteket vesznek vállukra, amelyek cipelésére az ember önmagában soha nem volt alkalmas, hisz nem erre lett teremtve. Kevésbé ünneplendő az a fajta süketeléssel teli éljenzés és népszerűsítés, ahogy az a filmeken, játékokban és a popkultúra egyéb elemeiben a mai napig jelen van, és amely végső soron nem szolgál másra, mint hogy újabb és újabb, mesterségesen naivitásban tartott kopaszokat toborozzanak a seregbe. Hogy divattá emeljék a katonalétet. Hogy elhitessék, teljesen normális dolog még egy alapvetően keresztény nép életében is kiképeztetni fiatalokat arra, hogy gondolkodás és kérdés nélkül, minél hatékonyabban pusztítsanak. Hogy dicsőség legyen az afgán sivatagban meghalni, vagy onnan hazajőve élethosszig PTSD-ben szenvedni; hogy dicsőség legyen nácikat, sárgákat, vietkongokat, komcsikat a közel-keleti népeket halomra lőni, vadászni; hogy ezen kulturális beidegződés és finomhangolás következtében tömegek lázadjanak fel azonnal, ha előkerül a polgári fegyvertartás kérdésköre, még akkor is, ha épp ez tesz lehetővé minden évben – európai szemmel felfoghatatlanul – valami egészen brutális tömegmészárlást.

Jó, hát persze, nálunk is előfordulnak terroristák, örülünk is a kerítésnek, de azért nekünk messze nem kell tartanunk iskolai lövöldözésektől, meg olyan hasadt elméjű emberek ámokfutásától, akik épp azért tudták megritkítani a helyi társadalmat, mert találtak némi tűzerőt a pincében.

Elvégre, ha hadi tudósítók felvételeit vetítenék minden érdeklődőnek, aki a katonaság irányába kacsintgat, aligha töltenék fel a laktanyákat. Bár az is igaz, hogy azon kevesen, akik egy reális felkészítést követően jelentkeznének, azok valóban hivatásként videlnék viselnék el – a tágabb közösségért – ennek az életformának a nehézségeit. Biztos, hogy rengeteg olyan katona dolgozik a világban, aki valóban élete odaszánásával akar a népéért tenni, de kizártnak tartom, hogy a nagy többségük – ott a Közel-Keleten, vagy akárhol a világban, nyelve a port egy tűzharc közepén – ne kérdezte volna magától: mit keresek én itt?

De a háború- meg a fegyverlobbi mindig is a nagy számokra támaszkodott. Csak úgy éri meg.

Az amerikai fegyvertartás problematikája a 18. század végéig nyúlik vissza, a divat-katonaság meg egészen újkeletű, azért el kell ismerni: zseniális húzás volt a fegyverlobbi részéről, hogy az amerikai piacon kint tartanak 270 millió lőfegyvert. 100 civilre nagyjából 89 fegyver jut. Ez éves szinten olyan 10 ezer fegyveres gyilkossághoz vezet, a lőtt sebek egészségügyi ellátása pedig éves szinten már 2010-ben is fél milliárd dollárjába került az amerikai adófizetőknek.

Terrorizmus ide vagy oda, személy szerint nagyon örülök annak, hogy Európában nem támogatott a szabad fegyverviselés, hogy nálunk a katonák megbecsült szervek, de mégsem ők a követendő példa. Annak, hogy nálunk nem attól lesz valaki büszke hazafi, mert egy másik kontinensen – egyébként ki tudja, a legfelső szálak milyen valódi motivációja által kiváltott – parancsra élhetetlenné tette többszázezer ember lakóhelyét. 

Szerzőnk további írásait itt olvashatják.

Kiemelt képünk forrása a The Movie Beat.

Iratkozzon fel hírlevelünkre