Nincs bocsánatkérés, nincs visszavonulás, nincs visszakozás

Olvasom a 444-en, hogy immár Vidnyánszky Attila „saját” szervezete, a Magyar Teátrumi Társaság is részben a változtatási tervek ellen foglal állást. És különben is, már korábban nyilvánvaló lett, hogy „Fidesz-közeli” – avagy a kormányoldalt nem hangosan utáló – művészek sem állnak ki a Vidnyánszky-féle gondolatok mellett.

Nem tudom, hogy ebből mi az igazság – ami úgy kezdődik, hogy a 444 beidézi a HVG-t forrásnak, az tippre nem túl megbízható információs láncolat, de itt most nem is ez a lényeg.

Meg az sem, hogy (amint az a Soros-blog híradásából szintén kiderült) újabb világhírű művészek csatlakoztak az SZFE melletti kiálláshoz, és mondtak nyílt levélben köszönetet a Financial Times magyarországi tudósítójának, amiért hírt ad nekik a hazánkban történtekről (!) – illetve jelentették ki, hogy itt valójában csak közvagyont akarnak privatizálni, amiből a miniszterelnök közvetlen körei profitálhatnak (!!).

Hagyok erre időt.

Elsüthetném itt a régi, jól bevált fordulatomat, miszerint ebből is látszik, hogy természetesen nincs hálózat; megemlíthetném, hogy ezek a világszerte csodált emberek milyen meglepően pontos, egyébként a magyar baloldal mondataiból összerakott értékítélettel bírnak a hazai állapotokat illetően – meg hogy egy olyan sajtótermék tudósítójának mondanak nyílt színen köszönetet, amely egyébként megbízhatóan és állandóan hozza a fake news-okat hazánkról.

Szóval látom magam előtt a pillanatot, ahogy Cate Blanchett felháborodva olvassa a 444 angol nyelvű rovatában, hogy mik történnek Magyarországon. Mindegy.

Azt a kis megjegyzést fűzném még ehhez hozzá, hogy a tehetség bizony tényleg utat tör. Akkor is, ha ez a tehetség nem abban teljesedik ki, hogy, mondjuk, homoszexuális eszkimók koitálnak a hóban, miközben egy farkas szomorú vonyításra kél, a háttérben pedig asszonykórus siratja a világ ártatlanságának elvesztését. Ennek is van persze közönsége, csak nem valami széles.

Mert van ám egy olyan megmutatkozása is a tehetségnek, amikor azzal pénzt lehet keresni.

Bizony. Mármint olyan formában és módon, hogy azt nem az államtól kapod, hanem az emberek kíváncsiak arra, amit csinálsz, és ezért áldoznak is a saját vagyonukból.

Tudom, tudom, ez a hazai művészek egy részének felfoghatatlan, hiszen Mucsa arra van, hogy fizesse a kedvteléseiket, de ennél többhöz már nincs joga, kussoljon és kész.

Egy kis színest hadd vezessek itt elő. A minap megnéztem egy kiváló, ausztrál sci-fi-t, ami alapvetően inkább akciófilmként működött. Remek a sztori, leköt, nem újít meg semmit, de egy percig sem bánja az ember, hogy megnézte, és még körmönfont társadalmi üzeneteket sem akar megfogalmazni a háttérben. Az, ami: szórakoztató film. A címe Upgrade, nem tudom, egyáltalán Magyarországon mozis forgalmazásba került-e, de tudván a készítése körülményeiről, direkt megnéztem, mennyi volt a költségvetése. Nagyon meglepődtem, ugyanis 3 millió dollárból hoztak tető alá egy – még egyszer mondom – scifi-akció keveréket. Mindez egyedül az USA-ban 12 millió dollár bevétellel járt.

Mundruczó Kornél, aki nemrég Velencében állt ki nagyon karakán f.szagyerek módjára az  SZFE mellett, csak magyar állami forrásokból 700 millió forintot kapott a Jupiter holdja című filmjére, nem beszélve a német, illetve EU-s forrásokról. Erre a bemutatása hétvégéjén 2200 ember volt kíváncsi, és mindösszesen nem nézték meg 9 ezren a magyar mozikban.

Megkockáztatom, nemigen volt a közelében sem a 700 millió forint közpénz megtérülésének.

Ebből azt akarom kihozni, hogy relatíve kevés pénzből nem csupán érdekes, de látványos – és mellesleg: sikeres – filmet is lehet készíteni, csak hát, hogy mondjam, kell hozzá, hogy a nézőket esetleg érdekelje is, miről lesz szó abban a pár órában, különben a készítők részéről csikorgó fogakkal lehet átkozni a magyar nép fogalmatlanságát.

Mert jelenleg az történik, hogy a magyar állam igen sok filmkészítő hobbiját támogatja, és erre a reakció nem az, hogy köszi, akkor legalább hülyeségeket és hazugságokat nem fogok beszélni, hanem az áldozati, hősi szerep azonnali felvétele.

Te jó ég, milyen emberek ezek.

Oké, de az egész abból indult ki, hogy hol van az a rengeteg jobboldali véleményformáló a színházi közegből, aki kiállna Vidnyánszky Attila mellett? Akadnak, persze, szerencsére tudunk neveket mondani, de még megközelítőleg sem annyit, mint kéne, mint lehetne. És azért nem, mert félnek. Nem a kormánytól, nem tőled vagy tőlem, hanem a kollégáiktól. Félnek, ezért úgy tesznek, mintha valamennyire elleneznék a történteket, de legalábbis némának tettetik magukat.

Kétségkívül kell egy kis bátorság az árral szembeni kiálláshoz, de hadd osszak meg ezekkel az emberekkel néhány fontos gondolatot, amelyek talán segíthetnek nekik is. Mindezeket egyébként sokan, sok helyen megfogalmazták már.

1. Soha, de soha nem kérünk bocsánatot. Csak erre várnak a baloldalon, erre számítanak, erre építik fel a narratívájukat. Majd úgyis megtörünk, mondják, csak – ebben az esetben – kell még néhány világsztár és „színházi félisten”, aki beáll erősíteni az agendájukat.

2. Ezekkel a támadásokkal szemben az egyetlen reakció, amit meg szabad engedni – mármint magyarázatképpen –, hogy ez a véleményem, ebben hiszek, így látom a világot. Ha nem tetszik a történet, így jártál.

3. Nincs visszavonulás, nincs visszakozás! Ez ugyanis a másik, amire a bocsánatkérésen túl várnak és vágynak. Nem kiegyezésre, nem párbeszédre, nem közös gondolatok kiérlelésére, hanem a totális önfeladásra.

Kedves mindenki a jobboldalon, kedves jobboldali művészek – ez járjon a fejetekben! Úgyse fogtok nekik soha  megfelelni, mindig is egzotikus állatfajták lesztek (legfeljebb) a balos tengerben. Minek erre bazírozni, ha valódi hőssé is válhattok?