Amikor feloszlatták a szerzetesrendeket Magyarországon

1950. szeptember 7-én jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete, amely négy kivétellel feloszlatta a magyarországi szerzetesrendeket.

A második világháború utáni magyar kormányok deklarált célja az állam és az egyházak szétválasztása volt, ami idővel a „klerikális reakció” elleni küzdelemmé változott. 1945-ben felosztották az egyházi birtokokat, 1946-ban feloszlatták az egyházi társadalmi szervezeteket, két évvel később államosították az egyházi iskolákat.

A „fordulat éve”, az 1948-as kommunista hatalomátvétel után az egyházak már első számú ideológiai ellenségnek minősültek. A legfontosabb egyházi posztok betöltőit megfélemlítéssel, erőszakkal, koholt perek indításával kényszerítették együttműködésre.

Aki erre még így sem volt hajlandó, azt félreállították és helyére a hatalomhoz lojális személyt helyeztek. E lépések következményeként négy történelmi egyház, a református, az unitárius, az izraelita és az evangélikus 1948 végére egyezményeket kötött az állammal.

A katolikus egyház élén a megingathatatlan, semmilyen kompromisszumra nem hajlandó Mindszenty József hercegprímás állt, akit 1948 karácsonyának másnapján letartóztattak, majd 1949 februárjában koncepciós perben életfogytig tartó fegyházra ítéltek.

Miután a katolikus püspöki kar még ezután is elutasította a megbeszéléseket a kormánnyal a megállapodásról, tárgyalóasztalhoz kényszerítésük érdekében az Államvédelmi Hatóság csapott le.

1950 nyarán több alkalommal is – június 9-ről 10-re, július 11-ről 12-re, július 18-ról 19-re, majd július 31-ről augusztus 1-re virradóan éjszaka meglepetésszerűen háromezernél több ezer szerzetest és apácát telepítettek ki.

A legtöbbjüknek csak perceket adtak arra, hogy felkészüljenek az útra, s kényszertartózkodási helyeken zsúfolták össze őket, olykor a legelemibb életfeltételeket sem biztosítva számukra.

Az így megzsarolt püspöki kar 1950. augusztus 30-án aláírta a katolikus egyház állami ellenőrzését biztosító, a működését korlátok között engedélyező megállapodást.

Az egyezményt aláíró Grősz József kalocsai érseket 1951-ben egy újabb koncepciós perben 15 évi fegyházra ítélték, ezután a püspöki kar felesküdött az alkotmányra.

Tízezernél is több magyar szerzetest löktek az utcára a kommunisták – éppen hetven éve

1950-ben Magyarországon – 636 kisebb-nagyobb rendházban – 23 férfi szerzetesrend működött 2582 taggal és 40 női szerzetesrend 8956 taggal. A kormánnyal kötött megállapodás aláírása után egy héttel, 1950. szeptember 7-én megjelent az Elnöki Tanács 1950:34. számú törvényerejű rendelete, amely megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét. Munkáját mindössze négy tanítórend, a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Szegény Iskolanővérek folytathatta, igen korlátozott lehetőségekkel.

Csak kilenc rendház maradhatott meg mintegy 180 férfiszerzetessel és 60 szerzetesnővel, a katolikus egyház négy hittudományi főiskola és nyolc középiskola fenntartására kapott jogot.

A rendelkezést azzal indokolták, hogy a pártpropaganda által „a klerikális reakció agitátor apparátusának” minősített szerzetesrendek munkáját, főként a tanítást és a betegápolást az állam átvette, ezért rájuk nincs többé szükség. Több mint hatszáz szerzetesházat elkoboztak, az ezekben élőket úgy lakoltatták ki, hogy nem biztosítottak számukra lakóhelyet és még azt is megtiltották, hogy új lakhelyükön együtt éljenek.

Nagy részük a végzettségénél, tudásánál alacsonyabb szintű munkára kényszerült a polgári életben, ezzel az országot tízezernél több pedagógustól, tudós szakembertől, jól képzett ápolónővértől fosztották meg.

1989. szeptember 28-án az Elnöki Tanács hatályon kívül helyezte az 1950-es rendeletet, ezzel ismét megnyílt a lehetőség a szerzetesrendek és a szeretetszolgálatok működésére.

1990 elejére 58 női, illetve férfi szerzetesközösség szerveződött újjá, 2004-ben pedig már 100 szerzetesrendet, 70 női és 30 férfi rendet, illetve társulást tartott nyilván több mint 2500 taggal a Magyar Katolikus Egyház.

 

(MTI)

Kiemelt képünk forrása az iskolanoverek.hu