– Az ön századik születésnapját ünnepli az egész néprajzos szakma. Árulja el, mi a hosszú élet és a jó egészség titka?

– Sajnos erre a kérdésre nem tudom a választ, de talán az sokat számított, hogy mindig azt csináltam, amit szerettem. A néprajzon belül a földműveléssel foglalkoztam, amit már gyermekkoromban megszerettem. Hiába a kerek évforduló, sem szakmai, sem magánéleti ünneplést nem tartok a koronavírus-járvány miatt. A legközelebbi rokonaim Amerikában élnek – megkértem őket is, hogy ne látogassanak haza, hiszen odakint most is tombol a vírus. Nincs értelme kockáztatni. Majd ha vége lesz a járványnak, akkor rendezek egy nagy összejövetelt, addig is van telefon, használja mindenki azt, aki gondol rám – ott a vírus nem terjed.

Boross Marietta néprajzkutató (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Honnan van meg önben a termőföld szeretete?

– Szántódpusztán, egy nagybirtokon nőttem fel, ami akkor a Tihanyi Apátsághoz tartozott. Az apátságnak jelentős földbirtokai voltak Somogy megyében is, Szántódpuszta mellett ott volt Tóköz-puszta, Jabapuszta, Kapolypuszta, Zsigmond-major... Mindez egy többezer holdas birtokegyüttes része volt, melynek édesapám, Boross Jenő volt a vezetője. Az uradalomban nevelkedtem fel, ami később nagyon jó előtanulmánynak bizonyult, hiszen a föld művelését gyermekkoromtól testközelből láttam, és olyannyira meg is szerettem a gazdálkodást, hogy az agrárpályán képzeltem el a jövőmet. Elkezdtem tanulni a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián, a tanulmányaimat azonban a háború miatt nem tudtam befejezni.

– Hogyan lett az agrárium szerelmeséből néprajzkutató?

– A háború után először még művészettörténész szerettem volna lenni. Geológus nagybátyám segítségével bekerültem a Nemzeti Múzeumba, ahol a Közgyűjtemények Országos Felügyelőségénél kezdtem el dolgozni mint adminisztrátor. Ott találkoztam Palotay Gertrúd néprajzkutatóval, a dolgozatait gépeltem. Egyszer az egyik kéziratnál szóltam neki, hogy amit ír a gazdálkodásról, az nem helyes, az másképpen van…

hirdetés

Megköszönte az észrevételemet, majd megkérdezte, hogy miért akarok művészettörténész lenni, amikor ennyire ismerem a magyar vidéket és a gazdálkodást?

Az ő bátorítására adtam be a jelentkezésemet a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem néprajz szakára, melyet 1948-ban el is végeztem. Az évfolyamban olyan kiváló emberek diáktársa lehettem, mint Bodrogi Tibor, Solymos Ede, Szentmihályi Imre, Igaz Mária, vagy éppen Nagy Piroska. Nagy előnyt jelentett számunkra, hogy zömében vidékiek voltunk, így nem volt idegen a számunkra a paraszti életforma.

Győr Széchenyi téri piac, 1950. Képünk illusztráció. (Forrás: Fortepan.hu)

Az egyetemen Tálasi István professzor úr az érdeklődésemnek megfelelően alakította ki a kutatási témámat, mely a Pest környéki növénykultúrák feldolgozása lett. Végül ebből a témából írtam a doktori disszertációmat is.

Kevésbé ismert, de a magyarországi parasztság egy rendkívül magas technikai színvonalra hozta egyes tájkultúra növényeit.

Ilyen volt többek között a Pest környéki homoki paradicsom, valóban a legmagasabb fokon művelték a termelését. A tájkultúra az egész parasztságnak az életmódját és kultúráját is meghatározta. A növénytermesztés kihatott a viseletre is – noha az első világháború után megindult a népviselet elhagyása –, de a Pest környéki mezőgazdasági falvak jobban megtartották ezen jegyeiket, öltözetüket, mert a piacon jó reklámnak minősült. Így például a fótiak sokáig a saját népviseletükben árulták a paradicsomot. A vevők pedig így találtak rájuk és a megfelelő árura!

– Egyetlen munkahelye volt egész életében, ez nem túl gyakori. Ez is a hivatás szeretetének köszönhető?

– 1950-ben kerültem a budapesti Néprajzi Múzeumba és onnan is mentem nyugdíjba 1979-ben. Így valóban elmondhatom, hogy ez volt az első és utolsó munkahelyem is egyben. Ezen a helyen adódott egy nagyon vonzó lehetőség számomra: annak az uradalomnak, ahol születtem – Szántódpusztának – a rekonstrukciójában részt vehettem.

Nagyon örültem ennek, igazán magaménak éreztem a feladatot és nagy lelkesedéssel kezdtünk neki az egykori uradalom helyreállításának.

A ’70-es évek végére a nagybirtokok gazdasági központjai már mind romokban hevertek. Az egyetlen kivétel Szántódpuszta lett, amit szakszerűen sikerült felújítanunk és megmenteni a pusztulástól. A cél az volt, hogy bemutassuk a nagybirtok gazdasági központját a cselédlakásokkal, a mesteremberek műhelyeivel együtt. Azt az életmódot és kultúrát kívántuk bemutatni, amelyet Illyés Gyula is a maga szemszögéből – egy dél-somogyi uradalomban – megtapasztalt, és amit a Puszták népében meg is írt.

Szántódpuszta, Ménes csárda, 1979. (Forrás: Fortepan.hu)

– A megyei pártbizottságnál mennyire volt nehéz átvinni az ötletet, hogy egy a háború előtti nagybirtokot kívánnak felújítani?

– Nem volt semmi probléma, a megyei pártbizottság teljes mértékben támogatta Szántódpuszta helyreállítását, mert a nagybirtok bemutatásával egyúttal a cselédség életét is bemutathattuk. A felújítás során létrehoztunk két, közös konyhás cselédlakást is – mely a 20. század elejére Szántódpusztán már megszűnt. Addigra már minden cselédcsaládnak külön szoba-konyha-kamra jutott. A mesterembereknek, a pusztagazdának pedig ekkor már kétszobás lakásuk volt, melyek vendégapartmanokként kerültek felújításra a ’80-as évek elején. A régi pusztai kocsma és pince ugyancsak az idegenforgalomé lett, de helyreállítottuk a lovascsárdát, az öregcsárdát és a kilencszobás kúriát is, ahol állandó tárlatot rendeztünk be. A pincétől a magtárig mindent meg lehetett nézni, nívós néprajzi és művészeti kiállítások kerültek a látogatók elé az egykori uradalom területén.

Bizton mondhatom, hogy Szántódpuszta akkor lett a Balaton déli partjának egyik legfőbb kulturális központja.

– Mennyire segítették gyermekkori élményei a rekonstrukció során?

– Természetesen előnyt jelentettek az ifjúkori tapasztalatok, de a helyreállítás levéltári források alapján történt meg. Szerencsére nagyon gazdag iratanyag állt a rendelkezésünkre: a puszták épületeinek alaprajzain, tervein túl még az akkori költségvetések is fennmaradtak. Kiderült, hogy a kitűnő kőműves, Riegler József volt az, aki Szántópuszta épületegyüttesét megtervezte és építette. Riegler nem volt építészmérnök, hanem egy pallér, de a tervei és a kivitelezései kimagaslóak voltak. Ő építette többek között a balatonfüredi kerektemplomot is.

Szántódpuszta épületei, mivel téglából voltak, megmaradtak, igaz, hogy rettenetesen leromlott állapotban. Így kezdtünk neki a felújításnak, amelyen a kor legjobb műemlékvédelmi szakemberei dolgoztak. Ágostházi Lászlóval – a VÁTI-nak a mérnökével – együtt is írtuk meg Szántódpuszta építéstörténete című kötetünket, melyben részletesen beszámoltunk a puszta épített örökségéről.

Szerencsések voltunk, mert minden adva volt ahhoz, hogy a munkát elvégezhessük.

Szántódpuszta ekkor sikeresen bekapcsolódhatott az idegenforgalomba, sajnos azonban mára az épületek állapota ismét megromlott és nem jelent vonzó turisztikai célpontot.

Szántódpuszta, kukoricagóré (Forrás: Wikipedia.hu)

– Hogyan látja ma a magyar vidéket? Milyen lehetőségeket rejt?

– Habár komoly előjelek voltak, eleinte nem gondoltam volna, hogy a magyar parasztság megszűnését meg fogom érni, de ez a folyamat nagyon gyorsan megtörtént a háború utáni évtizedekben. Mára már nem beszélhetünk parasztságról, csak agráriparosokról. Úgy, ahogyan Nyugaton, mindez pusztán egy szakma lett, és nem életforma, ahogy korábban, a parasztság esetében volt.

Mindezek ellenére örömmel tölt el, hogy néprajzosként ezt az egykor sokszínű, értékekkel teli világot megismerhettem.

Mára a legkisebb tanyán is jelen van a tévé, a rádió, az internet. Nincs már elmaradott vidék Magyarországon, és ez fontos eredmény. Éppen a múlt héten voltam az ország egyik legkeletibb részén, Sonkádon, ahol örült a szívem, mert a református templom rendben áll, a lakóházak gyönyörűek, a földek is mind megművelve. Ha az ország keleti részén ilyen magas az agrárkultúra, akkor annak csak örülni lehet.

Tóth Gábor