Nagyon sok olyan tényező létezik, amely alapvetően elválasztja egymástól a jobboldali és a baloldali gondolkozást – ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a jobboldali, konzervatív ember nem csak humanista szemüvegen keresztül próbálja megítélni a régmúlt cselekedeteit.

Amikor liberálisok tesznek így, akkor tulajdonképpen nincs teendőnk; a saját szempontjukból normakövető módon járnak el ilyenkor. Bár véleményem szerint mélységes hülyeség az elmúlt évszázadokban meggyökerezett morális elvek alapján megítélni olyasmit, amit adott esetben ezer évvel korábban tettek, és szükségszerűen tévútra visz a francia forradalomban normává vált szabályrendszer alkalmazása a középkorra, illetve az azt megelőző időszakokra – de ilyen szempontból a liberálisok valamelyest önazonosak.

A gond ott kezdődik, amikor önmagukat jobboldaliként definiáló emberek esnek abba a hibába, hogy a huszadik század normarendszerével szeretnék megítélni és elbírálni a történelmi időket.

Ha így járunk el, és csak azok a szereplők számítanak, akik 20-30 évvel ezelőtti mércével mérve is feddhetetlenül ténykedtek, akkor a magyar történelem meglehetősen nagy részét, sőt – a javát kidobhatnánk az ablakon.

Az ilyen erőltetetten humanista, marxista ihletettségű szemléletben változik Mátyás király népnyúzó, szörnyűséges adókat kivető despotává, Könyves Kálmán meg azzá a maradi, tájékozatlan uralkodóvá, aki a vérszívó boszorkányok létezését kinevette ugyan – a „sima” boszorkányokét viszont már nem… A liberális történelemszemléletben ennyi marad azokból az államférfiakból, akik felhelyezték a térképre a Magyar Királyságot.

hirdetés

Fotó: Vasárnap.hu/Palkó Dániel

Kénytelenek leszünk megalkudni azzal – mivel a történelem nem a cukiskodások és jópofáskodások terepe –, hogy alkotni, építeni és megőrizni mindig azok tudtak, akik kellemetlen döntéseket is mertek meghozni, mert számoltak azzal, hogy mi történik az általuk vezetett néppel, ha ezeket a döntéseket elmulasztják.

Példának okáért adott egy keresztény uralkodó, aki felméri – a nyilvánvalóan jelenlévő lelkiségi indokokon túl –, hogy amennyiben a vetélytársak által is elismert államot akar alapítani, amely sikerrel veheti fel a harcot a betörő erőkkel szemben, és egyáltalán – amennyiben szövetségeket kíván létrehozni akkor még újdonsült hazájában, úgy a status quót nemcsak elfogadnia szükséges, de azt tűzzel-vassal át kell vinnie a társadalmon is.

És itt hadd jegyezzem meg, hogy legyen bármennyire közkeletű tévedés is, Koppány nem azért lázadt fel István ellen, mert pogány akart maradni; ezeket a romantikus tévképzeteket nem érdemes követni.

Nem áll rendelkezésünkre túlzottan sok információ a kérdésről, de vannak arra utaló jelek, hogy Koppány keresztény volt. Annyi mindenesetre bizton állítható, hogy nem vallás- vagy vezetéselméleti kérdések álltak a konfliktusok középpontjában, hanem a nyugat-európai primogenitúra és a magyarsággal régről együtt élő szeniorátus összecsapása. Előbbi úgy vélte, hogy Gézát egyértelműen Vajk, vagyis István kellett kövesse a trónon, utóbbi szerint viszont Koppányt illette volna meg az irányítás joga.

Szent István lovasszobrának talapzata a Budai Várban. Fotó: Vasárnap.hu/Palkó Dániel

Vitatkozhatunk azon, hogy Szent István elkövetett-e olyan tetteket, amelyeket 2020-ból visszatekintve másként látunk, mint ezer évvel ennek előtte, de egy dolog biztos: erős hatalmi centrumból levezényelt – vagy adott esetben kikényszerített –, az egész nemzetet érintő változás nélkül ma nem létezne Magyarország. Lamentálhatunk rajta, mi és hogyan nem férne ma bele, de ez a luxus csupán azért adatik meg nekünk, mert a szükséges időben megvoltak a kellő erővel és elhatározással bíró férfiak.

Nekik köszönhetjük azt is, hogy az elpuhult, heccbaloldali nyilvánosság ocsmány módon nyilvánulhat meg a Szent Jobbról is. Hadd súgjam meg nektek: ha nincs a Szent Jobb szent fője, akkor ti most sehol sem lennétek.

És igenis meg kell említeni, hogy a kor mércéjével mérve István említésre érdemes módon kegyes uralkodó volt. Györffy Györgytől tudjuk – amint erre pár évvel ezelőtti cikkében Szilvay Gergely is hivatkozik –, hogy szent királyunk a kortársak feljegyzései szerint kímélte a legyőzött ellenfeleit, nem kegyetlenkedett, nem fosztogatott a meghódított területeken. Se vakbuzgó, se könyörtelen nem volt. Szilvay is megemlíti, hogy István törvényei ugyan nyilvánvalóan tükrözik a korszellemet, de a kegyetlenebb, más országokban akkoriban szokásos rendelkezéseket elvetette – és erős védelmet nyújtott a nőknek is.

Szent István a megfelelő időben volt a lehető legmegfelelőbb uralkodója az országnak – az államnak –, nem meglepő, hogy halála után 50 év sem kellett a szentté avatásához. Ne méricskéljünk, ne óvatoskodjunk, ne legyünk erőtlenek, visszafogottak: a világon semmi okunk sincs rá, hogy magyarázkodjunk államalapítónk tetteiért. Általa és miatta is lettünk ma az a büszke, állhatatos, ezer éve rendíthetetlenül Európát védő nép, amely büszkén keresztény, őrzi hagyományait és kérlelhetetlenül büszke a múltjára.