Az életre kell nevelnünk a pedagógia eszközeivel – vallja Pécsi Rita

– A Zeneakadémián végzett – miért választotta végül mégis a pedagógia, a nevelés területét?

– A szüleim is tanárok voltak, édesapám ezen kívül még kántorkodott és kórust is vezetett. Sokaknak ismerős lehet a Kulcs a muzsikához tankönyv, amelyen közösen is dolgoztunk. Ebből kifolyólag érthető, hogy a zene és a nevelés áthatotta az életünket. Kiskorom óta zongorista akartam lenni, de be kellett látnom, hogy ez egy nagyon egyirányú pálya és engem több minden érdekelt. A döntésben segített egy nagyon erős kamaszkori élményem. Egy alkalommal hazafelé tartva egy kedves ismerőssel találkoztam, aki maga is zongoraóráról jött. Szívesen váltottam volna vele pár szót, de ő rohant, hogy gyakorolni tudjon. Ez az élmény nagyon erősen belém vésődött; feltettem magamnak a kérdést – vajon én is így akarok élni? Nekem sem lesz időm, hogy megvárjam a másik válaszát? Tovább folytattam ugyan a zongorázást, Lantos Istvánnál tanulhattam – nem csak zongorázni, hanem „emberséget” is –, de végül a karvezetés-énektanár szakon végeztem a Zeneakadémián, mert azt sokkal közelebb éreztem magamhoz.

Más tekintetben is meghatározó volt édesapám, Pécsi Géza személye, aki tulajdonképpen „népnevelő” volt. Szenvedélyesen vallotta, hogy

a lexikális tudás, de még a szakmai jártasság sem elég, legfőképpen jó embereket kell nevelni, és ennek egyik legjobb eszköze a művészet, a zene.

A tanulmányaim során bennem is megerősödött, hogy a zenével csodálatos módon lehet nevelni – egyre inkább ez az irány kezdett el érdekelni. Az egyetem után elkezdtem zenét tanítani, majd – mivel Pécsett élünk – a Pécsi Tudományegyetemen írtam a kisdoktori munkámat, és itt kezdtem el általános pedagógiát is oktatni. Az egyetemi tanítás során azt láttam, hogy bár nagyon okos, szakmailag nagy tudással rendelkező leendő pedagógusok kerültek a kezem alá, de folyton azt kérdezték, hogy az adott tudást hogyan lehet egy kisgyereknek, kamasznak átadni? Közben egyre többször találkoztam a zene személyiségformáló, érzelmi intelligenciát alakító erejével mind a munkám, mind más teendőim során. Így elkezdtem ezt kutatni. Arra jutottam, hogy minden nagy pedagógia foglalkozik a művészettel; végül művészetpedagógiából doktoráltam Finnországban. Közben tanítottam, kórust vezettem – gyerekeink születtek, óvodát alapítottam, majd iskolát vezettem, tehát 

minden téren dolgom volt a neveléssel. Az érdekelt, hogy mi az az út, amelyen a személyiséget a leghatékonyabban ki lehet bontakoztatni.

Eközben egy Hollandiában tanuló barátunkon keresztül rátaláltam Kentenich atya pedagógiájára – ő a Schönstatt családi- és nevelési mozgalom atyja –, amely nagy mértékben alakította, formálta a családi életünket, illetve a szakmai látásmódomat is. Levélben kértem segítséget a schönstattiaktól, akik küldtek is egy öt kötetes egyetemi jegyzetet, amely később a Kulcs a neveléshez sorozatcímmel meg is jelent, és az organikus pedagógiáról, nevelésről szóló könyveim alapjául szolgált.

– Milyen pluszt jelent az életében a zene – és általában a művészet?

– A művészet jelenléte – legyen az zene, képzőművészet, tánc, bármi – nagyon fontos.

Ahol nincs művészet, ott egy lényeges építőelem hiányzik az emberi fejlődésből, s ez aligha pótolható bármi mással.

„A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér” – mondja Debussy. Márpedig az életünk nagyobb része nem foglalható szavakba. Én a transzcendenssel, az Istennel való együttműködés bensőséges módjával is ezen az úton ismerkedtem – gyorsan rájöttem, hogy a legfontosabb az őszinte odaadottság, amit a művészet befogadása, vagy épp művelése szinte magától elvégez. Miközben élvezzük, szeretjük, valami megrezdül, megzendül bennünk. Mintha mi is hangszerré válnánk.. Persze, megtanulod a technikát, a hangokat, de ez nem elég. Az igazi muzsikálásban megérzi az ember, hogy kinyílik benne és fölötte egy világ – amit akkor, abban a pillanatban megtapasztalok, tovább alakítja az életemet, mert annyira mély élmény. Gyakran éltünk át az általam vezetett Pécsi Bárdos Kórusban is ilyen egészen személyes istenélményt egy-egy Sanctus vagy más egyházzenei kórusmű kapcsán – akár egy évközi „átlagos” szolgálat során is. 

Az egyházzene ugyanakkor válaszadás:

életünk során – a körülményeinken keresztül – Isten ezerféleképpen szólít meg. Túlcsordul bennünk a mondanivaló – a hála, a panasz, a kérdés vagy az ujjongás –, olyannyira, hogy a válaszunkat már nem tudjuk szavakban kifejezni. Ilyenkor a zene biztosan a segítségünkre siet.

Amikor a kimondhatatlan már ilyen intenzitású, akkor szerintem a dallamok lehetnek a legőszintébb kifejezői mindannak, ami a szívünkben van.

– Nemcsak ön, hanem az egész családja csatlakozott a Schönstatt mozgalomhoz. Mit jelent egy ilyen közösséghez tartozni?

– Mint családi mozgalomhoz csatlakoztunk a Schönstatt közösséghez, amelyet ugyanaz a Kentenich atya alapított, akinek a pedagógiájával később a kutatásaim során megismerkedhettem. Ebben a közösségben nagyon sok muníciót kaptunk a házasságunkhoz, a családi életünkhöz. A mozgalmat eleve családi és nevelési mozgalomnak nevezte Kentenich atya. A nevelési/önnevelési rendszerét öt alapelv köré építette – belső lélekmozgások, bizalom, kötődés, szövetség, eredetiség. Ezek csodálatosan fogják össze a társas kapcsolatok, a kommunikáció, a személyiség harmonikus növekedésének kulcsát. Annak idején, amikor megkérdeztem Tilmann Bellert, a Schönstatt mozgalom magyarországi apostolát, miért a családmozgalmat hozták el hazánkba – hiszen a pedagógiai vonal nálunk is hiánypótló volna, óriási szükség lenne rá –, akkor azt mondta, hogy a mozgalom minden szegmensét nem lehet igazán mélyrehatóan átadni, így mindennek az alapjára fektette a hangsúlyt: a házasságra és családra. Ebben gyökerezik a nevelés, az önnevelés és az érzelmi intelligenciánk fejlődése is. „A pedagógiát majd már maguk továbbadják…”. Ezt azóta egyértelmű küldetésnek is érzem.

– A sikeres emberek mellett mindig szerető, támogató társak állnak. Mi a titka a jól működő házasságnak?

– Biztos, hogy nekünk a jó minták mellett a Schönstatt mozgalom nagyon sokat segített. Ennek a szemléletmódnak az egyik kulcsfogalma – és módszere – a szövetségi lét, ami a hitéletben és a párkapcsolatban is elengedhetetlen. Kentenich atya ennek is öt jellemzőjét írta le, és mindegyik valóban fontos a szeretetkapcsolatokban. Az egyik az állandó, kölcsönös kiegészítés és egység. Fontos, hogy hogyan tudom érzékelni a másiknak az életét, hogy alkotunk egységet a feladatok, vagy akár az érzelmek terén. A házastársunk ugyanis valóban a társunk – és nem versenytársunk. Állandó kiegészítés és egység – az apróságokban is. Ha a társamnak szüksége van egy szusszanásnyi időre, akkor nekem kell azt biztosítani – és fordítva. Sokat gyakorolhattunk, amikor pl. éppen iskolát alapítottam, miközben megszületett a negyedik gyermekünk. Akkor a férjemnek kellett jobban kiegészítenie engem. Természetesen más esetekben nekem kellett a háttérből támaszt nyújtani számára. 

Fontos, hogy állandóan és kölcsönösen igénybe vehető és terhelhető legyen mindkét fél a másik számára. Ez pedig csakis a szeretetkapcsolatokban valósulhat meg – amikor ki merjük jelenteni, hogy házastársunk rendelkezhet az időnkkel, a tehetségünkkel, az erőnkkel stb. Ha nem szeretetkapcsolatban vagyunk, akkor előbb-utóbb megálljt parancsol az ember és kilép, mert „joga van hozzá”. Igazi művészet megélni ezt úgy, hogy egymás természetes határaira is mindig figyelemmel legyünk. Aztán az állandó és kölcsönös képviselet és felcserélhetőség. Személyünkkel úgy vagyunk bárhol jelen, mintha párunkat is képviselnénk. Nézek – s látok a te szemeddel, érzem a szükségeidet és örömeidet…Vagy a férjem helyettesíthet mondjuk a vacsorakészítésben, ha nekem éppen valahol távol kell lenni az otthontól a teendők miatt, vagy olyan szeretettel ápolom az édesanyádat, mintha csak te lennél ott.

Sokan félnek tőle, de nagyon szép az állandó és kölcsönös kiszolgáltatottság és függés megléte is. Ezt sem lehet kizárni egy szeretetkapcsolatból. Viszont ennél az önkéntes függésnél jobb nincs is! Ismerjük ennek sodró erejét, amikor az első szerelemmel egymásra találunk: „Tied vagyok, rabod vagyok, megkötözött foglyod vagyok, Édesem!” De erre utalhat a Szentírás „viseljétek el egymást szeretetben” mondata is.

Az ötödik fontos elem pedig az állandó és kölcsönös megpróbáltatás és szeretettanúság. Ez azt jelenti, hogy minden kapcsolatban van ismeretlen. A megpróbáltatás abban áll, hogy a következő kanyart nem látom be: sem azt, hogy a férjem milyen lesz X év múlva, sem azt, hogy én milyen leszek – mégis kitartok az igenem mellett. „Nem értelek, de szeretlek. Tied vagyok.” Sokszor éljük ezt is át. Nem értjük egymást, de erre a szeretettanúság a válaszunk: tovább szeretünk, egymás mellett állunk. 

Szerintem akkor életképes és jól működő egy házasság, ha ezzel az ötösfogattal szövetségi kapcsolatban élnek a felek.

Banálisnak hat, de persze mindennek az alapja a jó választás. Szüleim sokat hangsúlyozták, és mi is igyekeztünk továbbadni a gyerekeinknek, hogy életünk legnagyobb vállalkozása a házasságunk. Mindent megerősíthet, de mindent tönkre is tehet… Fontos, hogy egy jó társ-kapcsolatot keresünk-e és mi erre alkalmasak vagyunk-e. És a „házasság – munka” – tanította Tilmann atya; a szövetségi lét nem születik meg, nem szilárdul meg magától. 

– Számos teendője mellett négy gyermekes édesanya is. Mit tanult a gyermekeitől?

– A hihetetlen nagy bizalmat tanultam meg tőlük, a ráhagyatkozást, amit csak a kicsik tudnak tisztán megélni. Az örömkészséget és annak a rugalmasságát, hogy a kicsi, egyszerű dolgoknak mennyire lehet örülni. Hogy meg tudnak elégedni a legfontosabbakkal: legyen táplálék és kapcsolat. Nem vágyakoznak „Hello Kitty”-s pelenkára, vagy banánízű anyatejre. És a legfontosabb mindig a kapcsolat…

A legnagyobb tanító a kisgyerek.

Kisiskolás korukból a kíváncsiságot és az olthatatlan vágyat tanultam, hogy elevenen kipróbáljanak több megoldást is egy dologra. Serdülő korukból a szomjúságot arra, hogy kivé formálódhatnak. Serdülők mellett egyébként óriási lehetőségünk van nekünk, szülőknek is tanulni, az önismeretben fejlődni. Kíméletlenül szembesítenek ugyanis magunkkal. Viccesen szoktam mondani, hogy ha akkor nem válunk szentté, akkor soha.

Emellett mindegyik gyerekünktől más-más dolgot tudtam tanulni: van köztük nagyon érzékeny, óriási tudásszomjú, van precíz vagy nagyon önálló, nagyszívűek, alkotó kedvűek, vidámak. De a testvérek közötti kapcsolódásból, ha nyitottak vagyunk rá, szintén sokat tanulhatunk.

Egyszóval tényleg az életből tanulunk – azáltal, hogy egymás légterében élünk, érzékelés-kapcsolatban vagyunk.

Nagyra értékeltem, hogy mindegyik gyermekünk velünk nőtt fel, nem jártak bölcsődébe, napközibe, kollégiumba, és megadatott a kegyelem, hogy láthattuk a formálódásukat. Örülök, hogy fiatal felnőttként is itthon, Magyarországon maradtak, még akkor is, amikor sok társuk kereste inkább külföldön a boldogulást.

– Hogyan képes erőt meríteni a hitéből – a hétköznapok kihívásai közepette?

– A házasságra alkalmazott öt szövetségi pillér ugyanúgy érvényes a hitéletre is. Isten állandó és kölcsönös jelleggel felkínálja a szeretetét – és arra hív, hogy ebbe belekapcsolódjunk. Ebben nyilvánul meg a velünk való szövetsége, s ez rendkívül felemelő.

Számít rám, és én is mindenkor számíthatok Rá – akkor is mellettem marad, amikor én nem úgy működöm, mint Ő szeretné. 

Ahogyan a házassággal kapcsolatban is beszéltünk róla: nem értelek, de szeretlek. Veled vagyok, Emmánuel…

Számomra a hit ezt az állandó és kölcsönös szövetségi kapcsolatot jelenti, amibe a fentiek mind beletartoznak. Kiegészítés-egység; terhelhetőség és igénybevehetőség; képviselet, önkéntes függés.

Ezen kívül pedig nagyon sok esetben tudatosítom azt a hallatlanul felszabadító tényt, hogy az életemben nem én vagyok a „fővállalkozó”. Amikor ezt helyrerakom magamban, béke tölt el. Hiszen a létünket Isten már előre kigondolta. Sokszor felidézem azt a családfa képet, amelyben valaki olyan érzékletesen levezette, hogy évtizedekre, sőt évszázadokra visszamenve hány embernek kellett szeretnie egymást ahhoz, hogy én megszülethessek. Ez nagyon szép megjelenítése annak, hogy Isten milyen megelőző és milyen gyengéd szeretettel tervez. 

Isten tenyerén vagyunk a legjobb helyen, és ebben a tudatban nem görcsölök, lazábban veszem az élet nehézségeit. A gyermekeimmel való kapcsolatban is a bizalom az erősebb, nem az aggodalom.

Számtalanszor eszembe jut az ígéret: „veletek vagyok a világ végezetéig”. Megnyugtat, hogy ez igaz minden nap minden percére. Ugyanakkor az Istennel járás nem egy felhőtlen sétaút. Sokszor jönnek a miértek, amikben jelen van a megpróbáltatás és szeretettanúság kapcsolata. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten gondviselése ezekben a helyzetekben is jelen van. „Sokminden történik Isten akarata ellenére, de semmi nem történik gondviselése nélkül” – mondja Origenész. Nem véletlenül jegyeztem meg ezt a gondolatot. Most csak az életünk legszebb oldalairól beszélgettünk, de volt alkalmam megtapasztalni a mondat első felét is. A schönstatt közösségben szívesen alkalmazzuk az alábbi képet:

Isten kezében ingabiztos helyen vagyunk. Lógunk az ingán, néha földet érünk, néha megpördül velünk a világ, de egy valami biztos: Isten fogja a kezünket, Ő megtart.

– Hogyan látja a pedagógia és nevelés jövőjét?

– Nem válhat az intézmény a család helyettesévé. Sajnos napjainkban a gyermek reggel elmegy az iskolába és késő délután ér haza, tehát alig van a szüleivel, a családjával. Mégis a család a legfontosabb az emberré nevelődésünkben. A pedagógia ma is azt jelenti – számomra legalábbis: „az élet szolgálata”. Jó embert nevelni – Don Boscóval szólva – úgy, hogy „boldog legyen itt és az örökkévalóságban”. Nyilván szükséges ehhez az ismeretek átadása is, de nem mindegy, hogy milyen ember hordozza, alkalmazza azokat.

Nem elég okosnak lenni, jó embernek is kell lenni. 

Sajnos szinte alig élnek már a hagyományok a nevelés terén. Nincsenek meg azok a minták, amiket  áthagyományoztak ránk őseink, a „hogyan éljünk” bevált gyakorlata. Korábban, a családon belül a többgenerációs együttélésnek köszönhetően azt a tudást és élettapasztalatot adták tovább az idősebbek, ami bevált és életképes volt. Például nyilvánvaló volt, hogy miért vetünk keresztet és adunk hálát az étkezések előtt. Ebben benne volt a hitre nevelés, önfegyelemre tanítás, a hálára való készség kialakítása – egy teljes életszemléletet fejeztek ki a fiatal nemzedék számára azzal, hogy eléjük élték, mit hogyan kell, hogyan jó csinálni. 

Úgy gondolom, akkor jó egy intézmény, ha ízig-vérig átszövik azok az értékek, amelyeket közvetíteni akar. A szünetben, a tanáriban, a folyosón, a feladott házi feladatok mennyiségén, az egymással való kommunikációban, a szabadidőben, a dekorációban, az ételben, mindenben. Ez az úgynevezett „rejtett tanterv”, ami sokkal hatékonyabb a leírt elveknél. Nem ismeretközlő beállítottságra van szükség, hanem mindenben – még az ismeretek átadásán keresztül is – a nevelésnek kellene  érvényesülnie. „A nevelés az élet szolgálata” – így tanít Kentenich atya.

A személytől személyig való élet-átadás lenne a pedagógia szerepe. 

Freund Tamás hangsúlyozza, hogy semmilyen ismeret nem jut el a hosszú távú memóriába, csak az, amelyet élmény pecsétel le. Sokkal élménydúsabb, tapasztalatokra alapozott oktatásra volna szükség, amely során megérik, alkalmazhatóvá válik a tudás, szemben a jelenlegi információáradattal és a gyors teljesítménykényszerrel. Ugyanakkor fennáll a veszély is, hogy gyermekeink a jelen helyzetben csak művi dolgokkal érintkeznek, így az életre nem tudnak nyitottá válni. Egyszerű példával élve: tableten nevelik a növényeket, ahol két kattintással kikelnek, és nem a kertben, ahol napfényre, táplálékra és időre van szükség, amíg lassan – és nem hibátlanul, nem mindig az előírás szerint – beérik valami. Aki ezt nem éli át sokszor, az türelmetlen és életképtelen lesz – például – a kapcsolataiban is, ahol ugyancsak időre van szükség a szövetség mélyüléséhez. Mivel jelenleg inkább tudásközpontú az oktatás, ami vajmi keveset foglalkozik a társas együttműködésre neveléssel, tömegbetegséggé válnak a kapcsolati problémák, a döntésképtelenség, a depresszió, a pánikbetegség – és annyi más. Ugyanakkor nem szabadna kiiktatni a kézzel végezhető feladatokat és a művészeteket sem – de ennek kifejtésére persze most nem vállalkozhatunk. Fontos lenne az emberi kapcsolatokkal járó tapasztalatoknak teret engedni a közösségek által – gondolok itt a rengeteg különóra helyett a cserkészetre, néptánc csoportra, kórusra, plébániai közösségekre, ahol barátságok szövődhetnek, egymás tapasztalataiból tanulunk, egymás hitén épülünk.

Fontos tudatosítani, hogy a neveléssel az életet szolgáljuk. A keresztény pedagógiában még inkább, hiszen ott az örök életre is nevelünk.

– 2020-ban rendkívüli tavaszt élhettünk át a koronavírus-járvány miatt. Ön milyen tanulságokat ismert fel, illetve visz magával ebből az időszakból?

– Megerősödött bennem, hogy a személyességet nem lehet pótolni. De jó volt lelassítani is. Mi jól éltük meg ezt az időszakot, mert nem volt kicsi gyerek otthon. Viszont akiknek a home office-okat, az óvodát és az iskolát egyszerre kellett megoldaniuk, azoknak biztosan nem volt könnyű.

Megláthattuk, hogy az intézményeknek a személyek felé fordulása nagyon fontossá vált. Ez viszont azzal jár, hogy bizonyos dolgokat el kell tudni engedni. Főleg a mennyiség tekintetében. Inkább egy kicsit kevesebbet várjunk el, illetve kevesebbet adjunk – de azt jól. Megmutatkozott, hogy nagy szükség van az önfegyelemre, hogy kézben tudjam tartani magam, napirendem legyen. Ilyesmivel tudnánk előkészülni egy esetleges újabb hullámra is. Azt is láthatjuk, hogy ami eddig is jól működött, az védelmi rendszerré vált. A gondok fölerősödtek, sőt hamarabb ki is robbantak. Ezek alapján az is bebizonyosodott, hogy óriási szükség van az érzelmi intelligencia fejlesztésére és eszközeire: konfliktuskezelés, egymásra figyelés, humor, játékképesség, rugalmasság, bizalom, de az elengedés képessége is fontos. Jó hír, hogy ezek mind fejleszthetők – de fontos tudni, hogy csakis élmény, tapasztalat, érzelmi azonosulás útján, és nem könyvekből, osztályzatra… A rossz hír pedig az, hogy ezúttal az is kiderült: bizony igen gyatrán állunk ezen a téren.

Az érzelmi intelligencia területeit meg kellene erősítenünk. Akkor is, ha várható egy újabb járványhullám, de ha nem, akkor sem veszítünk vele semmit. Sőt!

A digitális oktatásnak igen nagy a képernyőszükséglete, viszont a függőség veszélye – természetesen – nem múlt el. Óriási a felelősségünk. Szembe kellene végre azzal is nézni, hogy a folyamatos ellenőrzés és minősítés kiöli a tanulási folyamatból a lényeget, amelyet az élményekkel, tapasztalatokkal, személyes tudásátadással lehetett volna megadni. Fel kell ismerni, hogy ebben az új helyzetben már nem tehetünk úgy, mint korábban: más eszközökre lenne szükség. Ha felkészülésben gondolkodunk, akkor azon túl, hogy a technikai eszközöket beszerezzük és megtanulunk velük bánni, meg kell tanítanunk az önfegyelmet, segítenünk kell az érzelmi intelligencia fejlesztésében a gyermekeinket – és az élmény központú oktatásra nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk, ami nem zárja ki a kemény, szorgalmas munkát. Ugyanakkor a szülőnek és a tanárnak meg kell tanulnia szorosan együttműködni.

Ahhoz rövid volt az idő, hogy egy mindent felülíró, automatikus hatású tanulság keletkezzen. De akiben mégis tudatosultak ezek a „felkiáltójelek”, és ezek tanulságait képes lesz beépíteni a mindennapjaiba, komoly minőségi változást élhet meg. De ha ezt nem tesszük meg, és visszatérünk a korábbi mechanikus, rohanós, személytelen, versenyezve teljesítő, önmagunk wellnessvilága körül keringő életmódhoz – amitől, lássuk be, a kényszerű leállás előtt mindannyian szenvedtünk –, akkor sokkal rosszabb lesz: akár a kapcsolatok, a hitünk, és életünk sok más területén is.

Az értékek most kifényesedtek, kár lenne veszni hagyni őket és visszazuhanni oda, ahonnan minden nehézség ellenére mégis jó, hogy elmozdultunk.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu/Tóth Gábor