Ítélkezés helyett őszinte érdeklődés – fedezzük fel a másik különleges világát!

Amikor találkozunk valakivel, egy egész sor benyomásunk lesz róla. Feltételezzük, hogy miként érzi magát, milyen napja lehet, mi járhat éppen a fejében. Az első találkozáskor még ennél is több feltételezésünk, sőt akár ítéletünk is születhet. Csakhogy mindezek sokkal inkább szólnak rólunk, mint a másikról.

Nagyon könnyen megbizonyosodhatunk arról, hogy a megismerés igazi kommunikáció nélkül csak benyomásaink, vélelmeink gyűjteménye, amely leginkább a mi hogylétünkről, hiedelmeinkről, sztereotípiáinkról szól. Egy egyszerű gyakorlatot alkalmazva a találkozás elején feljegyezhetjük magunknak, hogy mit gondolunk a másik emberről. Pár óra múlva, majd a búcsúzáskor is írjuk le gondolatainkat, érzéseinket. Magunk is csodálkozni fogunk az eredményen.

A családterápiák során az őszinte érdeklődés segíti leginkább a terapeutát. Szinte gyermeki kíváncsisággal tekintünk a párokra, így lehetőségünk van újra és újra rácsodálkozni a kapcsolatok sokszínűségére. Láthatjuk, hogy családban, párkapcsolatban jól élni nagyon sokféleképpen lehet. Nem ismerjük a csodatévő szérumok receptjeit, azt viszont megmutathatjuk, hogy az őszinte érdeklődés nekünk segít és a pár tagjainak is segíthet, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

Ha kapcsolatainkban elveszítjük ezt az őszinte érdeklődést, akkor csak a vélelmeink, hiedelmeink és előfeltevéseink maradnak.

A másikat nem a maga valóságában látjuk, érzékeljük, hanem a mi saját szemüvegünkön keresztül, melynek lencséje tele van korábbi kapcsolati tapasztalatainkkal, neveltetésünkkel, értékrendünkkel. Ez a saját látásmód nagyban torzítja a másikról kialakított képet.

Sokszor nem is gondolnánk, hogy például a kollégánk épp családi problémák miatt olyan feszült, vagy hogy a párunk milyen megterhelő feladatot kapott a munkahelyén, ami megviselheti. Ezért nem tud az ajtón belépve azonnal nyitott, beszédes és figyelmes lenni. Viszont ha megkérdezzük, kíváncsisággal fordulunk felé, akkor nagyon könnyen közelebb kerülhetünk egymáshoz. A kérdésből és válaszból megértés születhet, innen pedig már csak egy lépés, hogy képesek legyünk együttérezni vele. Ebből a pozícióból már teljesen másképp néz ki a másik reakciója, viselkedése. Könnyebben tudunk kapcsolódni – így neki és magunknak is sokat segítünk.

Annak megismerése, hogy honnan jövök

Egy mélyebb megértésre juthatunk el a párkapcsolatban, ha megismerjük a magunk és a párunk családját – azt a közeget, ahonnan származunk, felnőttünk; a momentumokat, amelyek számunkra egyértelműek, viszont a másik fél számára idegenek, akár félelmetesek is lehetnek. Ha megismerjük azokat az identitásformáló történeteket, amelyek egy család önmeghatározásának építőkövei, akkor közelebb kerülünk a másik világnézetéhez, életfelfogásához. Ennek mentén nagyon könnyen beláthatjuk, hogy a mellettünk lévő ember nem fura, nem egy másik bolygóról érkezett. Esetleg azért más, mert ők másképp ünnepeltek, másképpen pihentek.

A származási családból hozott különbözőségek nagyon élesen kiütköznek a gyereknevelésben is. Két különböző világ találkozik – és egyezségre, egységre kellene jutniuk, miközben sokszor mindkét fél azt gondolja, neki van igaza. Amíg nem fogadjuk el, hogy az igazság az egyik oldalról másképpen néz ki, mint a másikról, addig kis esély van az egységre. Viszont ha rácsodálkozással tekintünk a másikra, azzal a gyermeki kíváncsisággal, hogy „mennyire érdekes és sokszínű a világ”, akkor már erőforrásokat is felfedezhetünk a másképp gondolkodásban. Esetleg lecserélhetjük a saját vélekedéseinket is, és újakat sajátíthatunk el. Az pedig biztos, hogy ha a másik legalább meghallgatva, megértve érzi magát, akkor máris közelebb kerültünk egymáshoz.

Ha a gyereknevelés is nehezen megy

Gyakori konfliktusforrás, amikor a család elérkezik a kérdéshez, hogy hová mehet a gyerek (vagy éppen mikor mehet, stb.); ilyenkor könnyen előkerülnek a címkék és a skatulyák is. „Ő mindig elengedi a gyereket, nem is érdekli, mit csinál”, vagy „ha rajta múlna, akkor csak harminc évesen mehetne el itthonról, annyira vaskalapos!”

Nem létezik univerzális, minden helyzetre megfelelő válasz vagy recept. A legfontosabb, hogy a házaspár egységben legyen és ebből az egységből jelöljenek ki bármilyen határt. Máskülönben a gyerek összezavarodik, és későbbi éveiben nagy bajban lesz saját határaival. A különböző nevelési irányelvek elfogadására és az egység kialakításában a legnagyobb segítség az őszinte kíváncsiság és érdeklődés. Hogyan alakult ki, hogy számomra fontos a határok kijelölése – vagy miképp lett ennyire fontos a szabadság és önállóság? Talán soha meg sem fordulna a fejünkben a válasz, amit ilyenkor hallani lehet a pároktól…

A családterápia során előfordult, hogy a házastársak egyik tagja – háborúkból hozott élmények nyomán – azt tanulta meg, hogy jobb itthon maradni és nem eljárni itthonról. Különösen este nem szabad menni sehová, mert ki tudja, honnan jön a támadás. Így alakult, hogy számára biztonságot nyújt, ha a családtagjait mindig a maga közelében tudhatja. Ezzel szemben a máik fél úgy nőtt fel, hogy a szülők nagyon sokat dolgoztak, alig voltak otthon, és egyébként kerítést sem építettek soha. Ő úgy tanulta, hogy határok, vigyázó szempárok nélkül is megállja a helyét. Ha nem beszélgettek volna erről, akkor még ma is furának tartanák egymást. Ők is meglepődtek a történeten, hogy miként lett a párjuk gondolkodása olyan, amilyen, amiből eddig csak annyit láttak, hogy számukra kibírhatatlan és érthetetlen.

Az őszinte érdeklődés és kíváncsiság tehát minden emberi kapcsolatunkat segíti. Lehetőséget ad arra, hogy megismerjünk egy másik igazságot és felfedezzük a mellettünk lévő ember különleges világát.

Dobrai Zoltán
mentálhigiénés lelkigondozó,
mediátor, családterapeuta-jelölt