Minden kor másképpen élte meg vallásosságát a művészetekben

„Minden kornak megvan a maga istenképe, ebből adódóan ez a művészetben is megjelenik valamilyen formában” - nyilatkozta a Vasárnapnak adott interjújában Lőrincz Zoltán református teológus, művészettörténész. A Kaposvári Egyetem professzor emeritusával a vallás és a képzőművészet állandóan megújuló kapcsolatáról beszélgettünk.

– A transzcendens keresése a művészetben örök. Mindez a rendszerváltozás után hogyan jelent meg a hazai képzőművészeti alkotásokban?

– Mint művészettörténésznek és mint teológusnak évtizedek óta kutatási területem a művészet és a vallás viszonya. 1991-ben Szombathelyen, az akkori főiskolán megszerveztünk egy Vallás és képzőművészet című előadássorozatot, ahol Prokopp Máriától kezdve Marosi Ernőn át a legjelentősebb kutatók, művészettörténészek vettek részt.

A sorozat célja az volt, hogy bemutassa a művészet és vallás viszonyát, a különböző korszakokban.

Ugyanis ez eltért a barokkban, a középkorban, az antikvitásban – és sorolhatnánk. Egyértelmű, hogy minden kornak megvan a maga vallásos kapcsolata az Istenhez, a transzcendenshez, így érthető, hogy minden kor megteremtette a maga „istenképét” és vallásosságát. Mindezt pedig azt jelenti, hogy a korszakkal foglalkozó művészettörténésznek ezt a transzcendenssel való kapcsolatot is mindig újra és újra kell értelmeznie.

Lőrincz Zoltán kiállítást nyit meg Kőszegen (Forrás: koszegart.com)

Nyilvánvaló, hogy 1990 után, a fordulatot követően ez az egyházi művészet ismét új tartalmat kapott. Át kellett néznünk, át kellett beszélnünk, ennek eredménye volt a Vallás és képzőművészet című előadássorozat, és a mára azóta már beszerezhetetlen kötet is.

Úgy gondolom, hogy minden kornak megvan a maga „istenképe”, ebből adódóan ez a művészetben is megjelenik valamilyen formában.

– Az állandó istenkeresés mellett azonban mintha a pusztítás is folytonosan jelen lenne. A képrombolások, és egyházellenes tevékenységek is jelen voltak a korábbi korszakokban?

– Az emberiség történetének folytonossága a magunkkal hozott kultúrából, a hagyományokból eredeztethető, ugyanakkor egyszerre mindig jelen volt a múlttól, a tradícióktól való elszakadás örök vágya is. Ha úgy tetszik, akkor ez a múlttal való szembenállás egy experimentális gondolkodásmód. Hasonlatos a szülő és a gyermek kapcsolatához. A gyermek, ha akarjuk, ha nem, de mindig szemben áll a szüleivel, mert a régin túl akar lépni, újat akar alkotni.

A hagyomány és az elszakadás kérdése örök témája a művészetnek és magának az egész emberi kultúrának is.

Ha úgy tetszik, akkor az előző megtagadása, megkérdőjelezése mindig jelen van, mely egy nagyon jelentős kulturhistóriai problematikája az egész emberiség történetének.

Domenico Ghirlandaio: Pásztorok imádása, Firenze, 1485. (Forrás: Wikipedia.org)

– A rendszerváltás óta eltelt harminc év, az akkori kortárs, szakrális alkotásokat is lehet már történeti szemmel vizsgálni. A ’90-ben megkezdődő istenkeresés miben volt más, mint a korábbi korokban?

– Erre a kérdésre nem nagyon lehet tudományosan megalapozott választ adni. Annyi bizonyos, hogy a szakrális művészet, a transzcendens művészet valamilyen úton mindig szorosan összefüggésben áll az egyházi művészettel. Az egyházi művészet ugyanakkor teljesen más a katolikus egyházban, a református egyházban, a zsidóságnál, satöbbi. Mindenütt megvannak az egyházi művészet saját toposzai, ikonográfiai elemei, de ezek teljesen másképpen jelennek meg a különböző felekezeti háttérrel rendelkező művész esetében.

Például a karácsonyi, pásztorok imádása-jelenet teljesen mást jelent, és ebből adódóan másképpen fogalmazódik meg egy katolikusnál, egy reformátusnál vagy egy evangélikusnál.

Mindennek megvannak a maga ikonográfiai elemei, melytől nagyon nehéz a 21. századi művészetnek is függetleníteni magát.

– Az egyház elvárásait mennyire tudja a szerző lelkülete, egyénisége kibontakoztatni – vagy mennyire képes felülírni az elvárt megfogalmazásokat, a hagyományos ikonográfiát?

– Hogyan is jön létre egy műalkotás? Van a világról alkotott képünk, ami az agyban jön létre, ezt a képet a művész kivetíti egy képmásba, egy műalkotásba. Mely mindig egy sajátos interpretáció lesz, melyben az alkotó énjének a valósághoz való viszonya jelenik meg. Arról árulkodik, hogy hogyan élte meg ezt a valóságot. Ebből adódóan ez egy roppant problematikus kérdése a művészettörténetnek. A vallásos háttér, a saját kultúra, amiben az alkotó felnőtt, a személyiség ugyancsak meghatározó. Mivel tudok azonosulni, mivel nem? Mindezek lenyomatai megjelennek egy műalkotásban is.

Michelangelo: Pietà. Róma, Szent Péter Bazilika, részlet (1498–99) (Forrás: Wikipedia.org)

Egy istentagadó ember tud olyan képet festeni, ami megfelel az adott egyház elvárásának?

– Véleményem szerint nem tud. Egyfelől meg tudja ragadni azokat a tradicionális toposzokat, ikonográfiai megoldásokat, amiket elvárnak tőle, de más oldalról, megfelelő lelkiség nélkül szerintem ez lehetetlen.

– A magyar transzcenden keresésben, annak képzőművészeti megfogalmazásában lehet etnospecifikusságról beszélni?

– Nehéz ilyeneket megfogalmazni, talán azt lehet mondani, hogy ha nemzetkarakterológialag nézzük, akkor a magyarokban van egy egyfajta földhözragadtság, mely a művészeti megfogalmazásban is érezhető.

Az más kérdés, hogy a 21. század második évtizedére fellazultak ezek a hagyományos struktúrák, melynek eredményeképpen sok minden megváltozik körülöttünk.

Ha a magyar művészettörténetre gondolunk, akkor véleményem szerint voltak olyan korszakok, melyek jelentősebbek, elfogadottabbak lehettek a magyarok számára. Ilyen lehetett például a hazai reneszánsz, vagy éppen a klasszicizmus, melynek az építészeti stílus elemei jobban „illeszkedtek” azzal a magyar lélekkel, amely ezt a földhözragadtságot, ezt a realitásérzetet jobban kifejezték.

Klasszicista építészet egyik hazai ékköve, az esztergomi bazilika, mely évszázadok óta az ország legmagasabb épülete. (Forrás: Flickr.com)

Úgy vélem, hogy a magyar lélektől kicsit távol áll, a túlzott értelembe vett transzcendens gondolkodás. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincs bennünk! Nagyon sokan keresik az Istent, a transzcendenst, csak nem képesek megtalálni. Hiszen az egyéni, és az egyházi istenélmény különböző. Van, aki hiába megy a templomba keresni az Istent, mert nem találja.

A transzcendensnek, a megfoghatatlannak a megtapasztalása egy igen nehéz kérdés. Szentmisén, istentiszteleten láthatjuk a liturgiát, a verbális kommunikációt, hallhatjuk a zenét, de mindez még csak egy síkja az istenélménynek.

Minden ember más, ebből kifolyólag mindenki másképpen éli meg az istenélményét.

De mindenki keresi, van aki így, van aki úgy találja meg Istent. Más az „egyházélmény” és az „istenélmény” viszonya. Mindkettő hiteles lehet, de más a transzcendencia összefüggésében.


Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: Krisztus a feszületen, részlet. Flickr.com)

Csodálatos lehetett a középkori Magyarország! – Prokopp Mária a Vasárnapnak

Az elmúlt években feltárt középkori freskók új világot nyitnak meg a kutatók előtt