Mint az előre várható volt, az átdolgozott történelemtankönyveket nem sokkal megjelenésük után durva, politikai alapú, a szakmai érveket nélkülöző, szemlélet- és ízlésbeli (tehát nem szakmai és tényszerű) támadás érte több médium felületein – írja az EMMI államtitkára közösségi oldalán.
Mint azt Rétvári Bence megfogalmazza, a kritikák megalapozatlanságát jól jelzik, hogy ezen könyvekből még egyetlen tanár egyetlen órát sem tartott, tehát, mint „A tanú” c. film híres jelenetében az „ítélet” már előbb készen volt, mint maga a „per”. A kritikák közös pontja, hogy sajnálatos módon teljes mértékig figyelmen kívül hagyják az átdolgozott kötetek modernitását és valódi erényeit, így teljesen egyoldalúak.
A gyakorlatban is megvalósult a tananyagcsökkentés, elvégezhető mennyiségű a tananyag.
Az államtitkár szerint bár a hazai történelemtanárok számára a legkonszenzusosabb egyetértési pont, egyúttal igen határozott igény volt a tananyagcsökkentés, a kritikák e területen mégis ellentmondásosak, mi több tananyagrészek kimaradását sérelmezik (így nehezen komolyan vehetők), ami nélkül lehetetlen lett volna tananyagot csökkenteni. Valójában a tankönyv (és a tanterv) alkotói igen bátor lépéseket tettek és valóban ki mertek hagyni hagyományosan megszokott témákat is. Ilyen módon a kötetek kézzel foghatóan (értsd: oldalszámban jól mérhetően: 50-60 oldallal – mintegy 20–30 %-kal) rövidültek, ami több évtizedes távlatban is a legjelentősebb, valódi csökkentés. Tulajdonképpen elmondható, hogy a rendszerváltoztatás óta tankönyvi szinten sosem valósult meg még ilyen mértékű tananyagcsökkentés. A korábban „újgenerációs” néven jegyzett, frissen megjelent új 9. osztályos gimnáziumi kötet például a maga 176 oldalas terjedelmével közel fele olyan hosszú, mint példának okáért a könyveket éles kritikában részesítő Történelemtanárok Egylete (TTE) alelnöke által is jegyzett 307 oldalas, korábbi 9. évfolyamos kötet (Dupcsik Csaba – Repárszky Ildikó: Élő történelem I. A 9. évfolyam számára. Műszaki Kiadó, 2009.), mely ráadásul a régi tantervi szabályozásnak megfelelően csak az első ezredfordulóig tartalmazza a történelmet, így arányaiban tehát több, mint kétszer olyan hosszú, mint az említett új kötet! Ennek kapcsán továbbá fölvetődik a kérdés, hogy mennyire lehet komolyan venni egy olyan bírálatot, melynek megalkotásában az állami tankönyvkiadás közvetlen kárvallottjai is közreműködnek. Abszolút megérthető, ha olyan szerzők, akiknek tankönyvei az új, családok százezreinek életét megkönnyítő, ingyenes tankönyvellátást lehetővé tevő szabályozás miatt kerültek le a tankönyvlistáról, nem tudnak elfogulatlanul gondolkodni az új kötetekről. Így tehát sokkal érdemesebb lesz majd a valóban független és szakmai elemzésekre figyelni.
hirdetésRétvári Bence véleményét így fogalmazza meg bejegyzésében: Értetlenül állunk azon kritikák előtt, melyek a magyar és egyetemes történelem integrált szemléletét illetik – ez egyszerűen súlyosan elavult, idejétmúlt történelemtanítási szemlélet. A modern pedagógiai, pszichológiai, történelemdidaktikai szakirodalom tökéletesen egyetért abban, hogy a jelenségalapú megközelítés segíti legjobban a tanulókat tananyag megértésében. Könnyen belátható, hogy nem hatékony (és végképp nem időtakarékos), ha egy adott jelenséget (például a középkori városok fejlődése) szétbontva, akár több hónapos különbséggel tanítjuk meg egyetemes és magyar történelemből. Az új kötetek példának okáért a városfejlődést, mint jelenséget integráltan mutatják be, hiszen a magyarországi városok (például Buda) tökéletesen alkalmasak arra, hogy a legfőbb jellemzőket a diákok fölfedezzék rajta, ráadásul sokkal életszerűbb is, hiszen a magyar tanulók többségének inkább lehet a budai várról, a Halászbástyáról vagy éppen a Mátyás templomról személyes tapasztalata, mint a még oly gyönyörű franciaországi Carcassone városáról.
Az európai jelenségekre hozott magyar példákat érő erőteljes – érthetetlen – bírálat fölveti a megdöbbentő gondolatot, miszerint a kritikusok a hazai középkori fejlődést nem tartják az európai folyamatok integráns részének? Felfoghatatlan, hogy miért ne lenne alkalmas például a középkori Buda a városfejlődés, Pannonhalma a kolostorok, vagy éppen Dózsa György felkelése a parasztlázadások szemléltetésére? Miért kellene magyar diákok tömegeinek a Wat Tyler-féle parasztfelkelést megtanulnia ezen jelenség bemutatására? Persze, ha úgy tartjuk, hogy a magyarországi parasztfelkelés nem üti meg a kellő európai színvonalat, akkor nyilván jogos a kritika. A tankönyv alkotói közössége – egységben a tanterv céljaival – azonban pont azt tűzte ki célul, hogy a magyar fejlődést saját értékeit bemutatva, az európai történelem szerves részeként mutassa be, jelezve, hogy ugyanazok az egyetemes történeti folyamatok itthon is lejátszódtak. Ezzel pedig szakítunk azzal a sok évtizedes, rettentő káros folyamattal, ami mintegy indirekt módon, akaratlanul is „lemaradástörténetként” mutatta be a magyar fejlődést, a nyugati ideális archetípusok megkésett, halvány árnyképeként.
Az elmondottakat összegezve tehát mind történelemszemlélet (a magyar történelem európai kontextusba ágyazása), mind pedig a modern pedagógiai-pszichológiai megközelítés (jelenségalapú oktatás) okán a könyv egyik legmodernebb, legpozitívabb újítása a magyar példák fókuszba állítása – írja bejegyzésében Rétvári Bence államtitkár.
Az eredeti, teljes írás itt olvasható.
Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu
