Ha tényleg számít a feketék élete

Vasárnap mintegy ezer ember 8 perc 46 másodperces néma térdeléssel emlékezett meg a budapesti Szabadság téren a büntetett előéletű minneapolisi kábítószer-fogyasztóról, George Floydról.

Ugyanitt semmilyen módon nem emlékeztek meg például az idén eddig megölt 620 nigériai fekete keresztényről, sem pedig a szexrabszolgának elhurcolt fekete katolikus lányokról.

Pedig a hashtag ugye úgy szól, hogy #blacklivesmatter, ami ismereteim szerint semmilyen nyelvjárásban nem értelmezhető úgy, hogy „a feketék élete számít, de vannak feketék, akiknek az élete sokkal jobban számít, mint másoké”. Tehát kettő lehetőség van: vagy egyformán ki kellene állni minden fekete életéért, vagy pedig át kellene fogalmazni azt a hashtaget némiképp, hogy jobban tükrözze a kitűzött célokat (és akkor lehetne például #bidenforpresident vagy valami ilyesmi).

Valószínűleg egyetlen józan ember sincs ezen a bolygón, aki ne tartaná vállalhatatlan dolognak, ha valaki hosszú percekig rajta térdel bárkinek is a nyakán. Akár jogos is lenne a világszintű felháborodás, ha ezt csak úgy meg lehetne tenni büntetlenül a színprogresszív demokrata Minneapolisban – de nem lehet, hisz az elkövetőt azonmód bevarrták a börtönbe.

Ezzel szemben napokig lófrált szabadon St. Louisban az a fekete fosztogató, aki a „black lives matter” ürügyén kirobbant zavargások közepette lelőtt egy fekete bőrű nyugdíjas rendőrkapitányt – értékesebbnek tekintette ugyanis az áhított HD tévét egy törvénytisztelő tízunokás fekete nagypapa életénél. Aki paradox módon ma is élne, ha nem indult volna mozgalom a feketék életéért.

Erre a példás életű feketére nem emlékeztek néma főhajtással a Szabadság téren. Haláláról nem számolt be az a magyar ellenzéki hírportál sem, amely ugyanakkor öles betűkkel adta hírül egy fekete fosztogató tragédiáját, akit a rendőrség lelőtt, pedig a kezében lévő, fegyvernek hitt tárgy csupán egy méretes kalapács volt, munkaeszköz kvázi.

Számomra kérdéses, mennyire tanulmányozhatta a rendőr a fekete ruhás fosztogató bőrszínét, mielőtt éjféltájt tévedésből tüzet nyitott, de az ellenzéki portál azért gondosan sugallja nekünk a trumpi rasszista állam dogmáját – miközben szót sem ejt azokról a fekete bolttulajdonosokról, akiknek sziszifuszi munkával felépített egzisztenciája épp romokban hever, mivel fekete és fehér amerikaiak egy sajátos gyászmunka keretében teljes egyetértésben zúzzák be kirakataikat és hordják el árukészleteiket. Ami szintén nem történt volna meg, ha a jogaik védelme címén nem alakul ki káosz az utcákon.

Érdekes megfigyelni azt is, hogy a Kaliforniától Bécsen át Sydney-ig megrendezett látványos felvonulásokon csak azt sérelmezik (a statisztikák alapján egyébként tévesen), hogy a rendőrök arányaiban több feketét bántalmaznak, ugyanakkor szó sem esik például arról, hogy a Planned Parenthood arányaiban több fekete magzatot abortál, mint fehéret. Sőt, konkrétan az abortusz messze az első számú halálozási ok az afroamerikaiak körében. Márpedig ha „black lives matter”, akkor

azt sem ártana megkapargatni, miért is létesült az abortuszklinikák 79 százaléka pont feketék és hispanók lakóhelyén, ami miatt aztán egyes környékeken a fekete magzatok többségét eleve megölik.

Meg aztán az se feltétlenül növeli a #blacklivesmatter mozgalom hitelességét, hogy az ököl jele alatt felvonuló tüntetők „f*** the police” feliratú táblákat emelgetnek világszerte. Kevés üzenet van ugyanis, amely ilyen hatékonyan rontaná a feketék életesélyeit: egyszerre biztat devianciára és a hatóságokkal való együttműködés zsigeri megtagadására.

A hamis áldozatszerep efféle ápolgatásának kétségkívül konjunktúrája van a világban, Gyöngyöspatától Minnesotáig, csak hát nemigen segíti elő a kölcsönös felelősségvállaláson alapuló békés polgári együttélést.

Ezért jó hír, hogy a bécsi 50 ezerrel szemben Budapesten csupán néhány száz ember részéről van fogadókészség az efféle fake humanizmusra. Igaz, nekünk eleve van egy Black Lives Matter programunk: Hungary Helpsnek hívják, és az adóforintjainkkal konkrétan ment meg nyomorgó kongóiakat a vakságtól, és ad életesélyt üldözött nigériaiaknak. Térdeplésre okunk tehát nincsen.

Francesca Rivafinoli