„Mintha a Göncölszekeréből szednék ki a csillagokat” – így írt Krúdy Trianonról

„Olyan szegények lettünk, hogy a tihanyi kecskekörmöt is meg kell becsülnünk"– siratta az országot 1921-ben az író.

Az égő emberhez

 

Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a hegyszorosban, ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok: amit elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová, mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset, el nem viheti helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a vásárban…

Helyén marad minden.

Ott állnak a tornyok, a vásárok, a hidak, ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de még a házakból sem eleven testvéreinket. Nem mondhatják a dicsőséges korok harangjainak, hogy másképpen konduljanak a mennybéli szentekről elnevezett templomok felett, mint talán II. Rákóczi Ferenc alatt kondultak; nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak, és nem az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek; nem fordíthatják ki a gondolánk, az álmot, de még a szót sem, amelyre mától fogva titkon, de halálos komolysággal tanítják a megszületendő gyermekeket; nem tilthatják meg az imádságot, amely évről évre lázadozóbb, hogy végül megostromolja az eget; nem égethetik el a Károlyi Gáspár Bibliájából Jób szenvedéseit, nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik a memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait; nem tehetnek semmit, hogy Szűz Mária elvegye pártfogását a szegény magyaroktól; nem mondhatják, hogy Petőfi meghalt, és nem kelhetnek versenyre a magyar kultúrával, amely bizonyosan fokozott mértékben, minden erők megfeszítésével, minden gyümölcsöző energia felhasználásával lendül új fejlődésnek,

hisz olyan szegények lettünk, hogy a tihanyi kecskekörmöt is meg kell ezentúl becsülnünk.

Nem lesznek ágyúink, nem maradnak fegyvereink, se gazdag bányáink, szövőgépeink, fűrészmalmaink, aranyzúzót hajtó hegyi folyóink, sem merengő várromjaink, piros háztetős felvidékeink, karácsonyfa erdőink, a határszél felé kanyargó fehér országutaink – de velünk a lelkünk, a magyarok lelke, amelynek nincsen országhatára, új vámsorompója, mert az elmegy a fináncok orra előtt a széllel, amely a magyar nevű virágok és fák hímporát is hátán hordja egyik határból másikba; velünk a költészetünk, amely a folyók habjainak sarkantyúpengésével szökik át az idegen vámosok hídjai alatt; velünk a jövendő, amely ott ragyog ugyanazon csillagsugárban, amelyet a kecskeméti pusztákon és az erdélyi havasok között egyformán látunk.

Velünk az Istenbe vetett bizalom, hogy zengő nyelvünket tündérek szőtték, nagy szakállú táltosok énekelték, kobzosok pengették, Tisza selyemvize susogta, Kárpát mennydörögte, tatár-török nem bírta, magyar költő kis mécsvilágánál imádkozva idézgette, mint az aranyvarázsló az ő szellemeit.

Ezt a nyelvet nem tanulhatja más igazi kottáján, csak aki itt született. Ezt a nyelvet nem felejtheti el, aki benne nevelkedett, bár kezét-lábát bilincsbe verik.

Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom, hiszen amit elvettek tőlünk, miénk marad. Nagy a lopott süveg a szomszéd fején, nem viselheti még éjszaka sem.

Csak egy kőhajításnyira leszünk testvéreinktől, és mindig hallják a hangunkat, a szívünk dobogását, a lélegzetvételünket, amint a tömlöc falán át mi is mindvégig halljuk az ő sóhajtásukat. Mintha a rabbá lett hitvest akarnák kényszeríteni, hogy felejtse el az ő hites jó urát. Mintha a gyermekkel akarnák elhitetni, hogy édesanyja nem szereti őt. Mintha az egy tőről fakadt virágoknak mondanák, hogy ne érezzék egymást.

Mintha a Göncölszekeréből szednék ki a csillagokat, és azt mondanák nekik, hogy többé nem tartoznak egymáshoz.

Most legalább látjuk, hogy mik voltunk, kik voltunk, amíg a magunk urai voltunk Szűz Mária palástja védelmében. Most látjuk, hogy nem becsültük meg magunkat, mostohák voltunk hegyvidéki, messze élő testvéreinkhez, nem hallgattunk a furulyaszóra, amely vér szerint való hűséggel hangzott a Kárpátról, a Királyhágóról, nem is nagyon tudtuk, hogy kik laknak ott, ahol a bércek kezdődnek…

Most látjuk ellutrizott, a sors kockájára dobott boldog gazdagságunkat, koldusbotra juttatott szép számú, derék családunkat, lefitymált határszéli rokonságunkat, adófizető alanynak taksált messzi atyafiságunkat. Most sírunk Karthágó romjain, a veszendő, elárvult Magyarország felett, amikor az ország négy tája felől temetésre szólnak a harangok.

A latrok osztoznak a megfeszített köpenyegén. (…)

Krúdy Gyula, 1921