„Anya, te tudtad, hogy az egyik aranyszőrű bárányom várandós?”

– A mesemondók többnyire autodidakta módon lesznek mesemondóvá, neked azonban színházi előtanulmányaid vannak. Mennyiben segített ez az előadásban, mesélésben?

– A szó legnemesebb értelmében talán nem is vagyok mesemondó, hiszen nincs a fejemben az összes mese, s nem tudok kinek-kinek a problémájára egy csak éppen neki szóló történetet mondani. Sajnos nem vagyok a közösség bölcse. Színészként és bábos mesemondóként titulálom magamat, ha mindenképpen szükséges. Igen, a színház felől érkeztem, s egy olyan megnyilvánulási formát találtam, ahol a báb műfaja, a népi éneklés és a mesemondás szervesen egybeépül az előadásban. A színpadon válok mesemondóvá, s valamilyen gyönyörű titok folytán a közönség hitelesnek találja Fabók Mancsi figuráját.

Nagyon megtisztelő, amikor nem csak az anyaországiak tévednek meg, de az erdélyi székely közönség is magáénak érez.

Egy-egy újabb előadás létrehozásával, s ahogyan az évek telnek, egyre jobban belemerülök a népi kultúra gyönyörű világába, s átitatódom vele. Férjemtől, Keresztes Nagy Árpádtól és más népzenésztől, népénekestől sokat tanulok, mert szeretném hitelesen közvetíteni ezeket a régi, hagyományos tartalmakat.

Azt hiszem, hogy a mesemondói jelenlétem mégsem tanult, hanem hozott, nem tudatos, hanem sokkal inkább ösztönös. 

Hogy segítenek-e a színházi előtanulmányok? Biztos vagyok benne, hogy igen. A mesemondás szerintem eleve egy színházi helyzet. A mesemondó egy történetet mesél el a közönségének, s igyekszik ezt úgy tenni, hogy a hallgatóságát magával ragadja, érzelmeire hatással legyen. A színház is ezt teszi. Minden igazi mesemondó színész. Volt szerencsém több ízben is idős mesemondókat hallgatni. Ők is tudatosan felépítik a történeteiket. Használnak állandó mankókat, hogy sziporkázva improvizálhassanak. 

Nem véletlenszerűek a szüneteik, ahogy az sem, hogy épp mikor húzzák fel huncutul a szemöldöküket.

– Gyermekként milyen kapcsolatod volt a mesével? Mit jelent számodra a mese?

– Világéletemben szerettem a mesék világát. Édesanyám szerint a gyerekszobából mindig ezerféle hangszínű dialógusok szivárogtak ki, akkor is, ha épp testvéreim nélkül, teljesen egyedül játszottam. Éles emlékem, amikor valahogy a családhoz került egy öreg írógép, és működött! Akkor kezdődött meseírói korszakom.

A mese és a játék szerintem egymástól elválaszthatatlanok, még akkor is, ha a mese épp felnőtteknek szól.

Ahogy öt éves Boróka lányunkat figyelem, lenyűgözve látom, mennyire természetes közege a játék, az ének és a mese. Hogy táncol képzelet és valóság határán. Hogyan válik egyszerre ihletett játékossá, pirul ki az arca, felejt el minden hétköznapit, s adja át magát a játékbeli szerepeknek – ahol úgy, mint egykor én – ezerféle hangon dialogizál önmagával, másodpercenként váltva a szerepeit. Álmából épp felébredve pedig így szólal meg:

„Anya te tudtad, hogy az egyik aranyszőrű bárányom várandós?”

Rengeteget tanulok tőle és a gyermekközönségtől a játékról, a meséről.

– Miért kezdtél el mese-bábszínházat készíteni?

– A Miskolci Nemzeti Színházban színészként eltöltött évek alatt kezdődött. Akkor már mögöttem volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakjának bábszínész tagozata, illetve a Kolibri színház bábszínészképző stúdiója. Éreztem, hogy van nálam valami, amit nem tudok letenni.

Elő akartam kicsit venni, „eljátszani vele”, aztán ismét zsebre tenni. A báb műfaja volt ez, s az önálló színházalkotás.

Álmomban sem gondoltam, hogy ez a próbálkozás, „játszadozás” ilyen hosszú út kezdete, s hogy annyira részemmé válik, hogy a társulatos színészi létet is kiszorítja majd. Hogy akkor, 2009-ben miért éppen népmesei forráshoz nyúltam, amikor az első önálló előadásomat létrehoztam? Az valahogy úgy lehetett, mint mikor valaki először vesz a kezébe légpuskát, azt sem tudja, hogyan kell használni, s mégis véletlenül elsőre telibe talál. Látszólag vaktában kerestem témát és színházi formát. S mikor megszületett ez a népmesei forrású vásári bábjáték, éreztem, mennyire helyemre kerültem.

Ennél jobban már csak az billentett helyre, amikor férjemet megismertem, s az előadások kiegészülhettek élő népzenei kísérettel, népénekekkel, gazdag élőzenei effektekkel.

Olyan sok „véletlennek” köszönhetem, hogy azzá lehettem, pontosabban: azzá változhattam, ami most vagyok, hogy én már régóta nem is hiszek a véletlenekben.

– A vásári bábozást mennyire keresik ma Magyarországon, mi az, ami állandó és mi az, ami változott a műfajban? Gyerekeknek vagy felnőtteknek szólnak a bábátiratok?

– A vásári bábosok világa szerintem halhatatlan, egyre szélesebb körben szeretik. Akik nem is keresik, lépten-nyomon mégis megtalálhatják – hiszen a vásári (báb)játék az emberek közé megy: az utcára, a piactérre, a rendezvényekre. Azokat is meg kívánja szólítani, akiknek épp más dolguk lenne, akik sietve élnék az életüket.

E helyzetből fakadóan alakulhatott ki a vásári játékos kicsit társadalmon kívüli bohóc jellege, aki provokatívan többet megengedhet magának, mint egy átlag halandó. S ha jó stílusban teszi, ezt nem róják fel neki. Sőt! Szívesen válnak játszótársává.

S akármilyen hihetetlen, még a felnőttek is – sőt, ők elsőként! Azt gondolom, hogy ezeknek a színházi előadásoknak egyként kell szólniuk a kisebbecske gyermekekhez, a nagyobbakhoz, a felnőttekhez s az aggastyánokhoz. Komoly feladat, de nincs annál boldogítóbb, mint mikor ez maradéktalanul sikerül.

– Mitől lehet jó egy darab? Hogyan születik meg egy bábfilmes átirat?

– Szeretem, ha az előadás olyan kérdést feszeget, ami a legtöbb embert mélyen megérinti. Szeretem, ha a játékmód nincs híján a humornak, s ha a történet ugyan meg is markolja az emberi szíveket, a végkimenetel emel, s nem lenyom. Szeretem, ha a képi világ, a bábjáték, színészi játék képes lenyűgözni a közönséget.

Az én helyzetem némiképpen speciális. A rendező, szövegkönyvíró és színész is egy személyben én vagyok. Ez sokban megkönnyíti, de ugyanannyi részben meg is nehezíti az alkotást. Szerencsés helyzet, hogy a szövegkönyvíró látomásai biztosan nem fognak ütközni a rendező koncepciójával, s a színész is játszhatónak fogja érezni a helyzeteket… Vagy ha nem, még idejében tud változtatni a szövegkönyvíró, hiszen teljes mértékben átérzi a két másik alkotó álláspontját. Ha viszont bárki elbizonytalanodik, a másik két fél ugyanolyan elveszett a helyzetben.

– Idén készült el Mikszáth Kálmán Fekete kakasából az újabb bábelőadásod. Hogy történt ez?

– Régóta terveztem egy olyan felnőtteknek szóló előadás bemutatását, ahol kicsit eltávolodok Fabók Mancsi karakterétől, s a vásári játékmódtól. Ahol mesterséges fényeket használok, s a bábjáték finomabb, árnyaltabb oldalait kutatom. Mindenképpen olyan témát kerestem, ami azzal foglalkozik, hogy az ember miként lehet jó ebben a teremtett világban. S bár felnőttekhez kívántam szólni, mégis a tőlem megszokott humoros játékmódot meg akartam őrizni. Mikor elolvastam Mikszáth Kálmán „A fekete kakas” című művét, teljesen rabul ejtett. A születendő darabról szőtt álmaimat messze túlszárnyalta.

Fabók Mancsi figurájától ugyan nem tudtam teljesen eltávolodni, hiszen Mikszáth maga is egy nagy mesemondó. Ahogyan mesélni képes, attól lesz félreismerhetetlenül mikszáthi a mű. Nem akartam az előadást megfosztani ettől az ízes nyelvezettől, ezért volt szükség ezúttal is egy mesélő karakterre.

Nagyon izgalmas volt az a felfedező út is, amit a próbák alatt az „én és a báb” témájában tettem. Azt kutattam, hányféleképpen tudok egyszerre több szereplővé alakulni, tagjaimmal egyszerre két-három testté válni, és önmagammal dialógust folytatni. Szerintem sok helyen nagyon izgalmas képi megoldások születtek. Palya Gábor bábjaival és Mátravölgyi Ákos díszletével kísérletezhettem. A zenét Draskóczy Lídia és férjem, Keresztes Nagy Árpád válogatta egybe, s játszotta fel Danhauser Pállal és Simó Józseffel. Egytől egyig népzenék, hiszen a műben finoman, gyönyörűen olvad egybe a néphit világképe a kereszténység jelképrendszerével. Hálás vagyok, hogy ilyen nagy tudású, érzékeny alkotógárda verődhetett össze erre a munkára. A bemutató fogadtatása minden várakozásunkat felülmúlta.

Igazán örvendünk, mikor azt tapasztaljuk, hogy a majd másfél órás előadást végignevető közönség kisírt szemmel távozik. Ez elsősorban persze Mikszáth érdeme, de már az is nagy eredmény, hogy nem sikerült ezt elrontanunk.

– A bábozás, mesélés mellett színésznőként is dolgozol. A bábozással, önálló előadásokkal eltöltött évek jelentenek előnyt a színpadon?

– 2014-ben döntöttem úgy, hogy elhagyom a miskolci társulatos színészi létet, s az önálló bábelőadásoknak szentelem minden energiámat: azóta nem álltam prózai színészként színpadon. Érdekes, hogy épp most talál meg a kérdésed, hiszen e hetekben látszik körvonalazódni egy hagyományos értelemben vett színészi felkérés. Nem tudom, hogy lesz-e belőle tényleges munka, de már a lehetősége miatt elkezdtem játszani a gondolattal. S bizony félelmes izgalmak is rám találtak: hogyan működnék ismét egy ilyen munkafolyamatban? Megtalálnám-e újra a helyemet…? Előre megmondani lehetetlen.

Azt hiszem, ha a színész rendezőként is gondolkodik egy kicsit, ha egészében is látja a darabot, s nem csak a saját szerepének szeletét, az segíti a munkáját. Mindenképpen úgy érzem, hogy a mögöttem álló évek alatt sokat tanultam a színházról, s azt hiszem, hasznomra váltak az elvégzett munkák tanulságai. De az útnak, a folyamatnak még nincs vége…

 

Tóth Gábor