Még egyszer Magyarország második világháborús „oldaláról”

Bizonyára naivitás, de 2020-ra az ember akár azt is hihette volna már, hogy túlléptünk – nem csak Magyarországon, hanem a nemzetközi színtéren is – a „Hitler utolsó csatlósa” jellegű sommás, igaztalan II. világháborús minősítéseken. Erre a koronavírus-járvány kellős közepén ismét jogállamiság-vita indul, melynek során a korábbi lengyel külügyminiszter, jelenleg EP képviselő Sikorski úr nyílt levelében, a következő „ideológiai bunkósbotnak” tökéletesen alkalmas kérdést tette fel: „Tényleg emlékeztetni akar minket arra, hogy Magyarország melyik oldalon harcolt a második világháborúban?” A mondat értelmezési kerete egyértelműen a régi hitleri csatlós toposzát tárja elénk, így tehát nem árt néhány szót ejteni arról, hogy Magyarország és Lengyelország miért is harcolt ellenkező oldalon.

A II. világháborús ellentétek kiindulópontját keresve gyorsan eljutunk az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszerhez. A modernebb történetírás nem véletlenül beszél 20. századi harmincéves háborúról (1914-1945), ugyanis kicsit távolabbról szemlélve a két világháború nagyjából hasonló „szereposztás” mellett zajlott (a jelentősebb hatalmak közül csupán Olaszország és Japán állt a másik oldalra), és mintha csak egy 20 éves fegyverszünet szakította volna meg a konfliktust (erre utalt a francia Foch marsall híres bonmot-ja, mely szerint „ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre” – bár a francia tábornok inkább a német béke általa vélt enyheségét korholta, semmint enyhítését javasolta volna).

A Versailles-i békerendszer győztes és vesztes hatalmakra osztotta Európát, ami nyilvánvalóan megelőlegezte a II. világháborús szereposztást is. Ezzel jutunk el Sikorski úr által is feszegetett kérdés velejéig.

Lengyelország mintegy százötven évnyi szétosztottságot követően támadt föl az első világháború végén, ráadásul tekintélyes területtel, népességgel, ásványkincsekkel, a balti, etnikailag német vidéket ketté vágó tengeri kijárattal. Ilyen módon Lengyelország lett Köztes-Európa legjelentősebb hatalma, Franciaország által elképzelt, német- és szovjet terjeszkedéstől védő kollektív biztonsági zóna (cordon sanitaire) legfontosabb pillére is – melybe természetesen a francia hatalmi érdekek okán jelentősen megjutalmazott Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia beleértendő volt. Így tehát

Lengyelországot egyértelműen a két világháború között fennálló nemzetközi helyzet nyertesének kell tekintenünk. Csak úgy, mint Romániát és Jugoszláviát, melyek szintén megtöbbszörözték területüket és népességüket is, vagy éppen függetlenségét elnyerő Csehszlovákiát.

Velük szemben Németország, Ausztria, Magyarország és Bulgária voltak az I. világháború vesztesei (a törökök, mint tudjuk, sikeresen érték el az elsőként rájuk kényszerített Sévres-i béke revízióját). Ausztria kezdettől fogva célként tűzte ki Németországhoz való – a békeszerződés által tiltott –csatlakozást (Anschluss), magát hivatalosan is hosszabb távon életképtelen államalakulatnak nyilvánítva.

Németország a ’20-as években teljesítési politikát folytatva elfogadta a békeszerződést, bár sokat sejtető módon a 1925-ben, a locarnói szerződés keretei között csupán nyugati határait garantálta, míg a keleti határok esetében (ahol a határok túloldalán nagy tömegben éltek kisebbségben németek) ez elmaradt. 1933-tól, Hitler hatalomra jutását követően pedig nyíltan meghirdetett külpolitikai célként törtek a békeszerződés revíziójára.

Ilyen perspektívából nézve tehát

semmiképpen sem tekinthetők meglepőnek Magyarország eleinte informálisan, később formálisan is vallott revíziós céljai.

Természetesen, a második világháború utáni történetírás sokszor fölvetette, hogy a későbbi események ismeretében katasztrófához (németek oldalán vívott második világháború) vezetett a revíziós célrendszer, de ha őszintén, az utólagos előrelátás bölcsességéről lemondva vizsgáljuk a kérdést, ugyan mi más lehetett volna 1920-ban az irreálisan aránytalan trianoni diktátum aláírása után a magyar társadalom és közélet reakciója, mint a legalább etnikai revízió?

Ha ezt a – véleményem szerint kétségtelenül jogos – szempontrendszert áttekintjük, akkor egyértelmű, hogy a Versailles-i békerendszer által kijelölt nemzetközi rendszerben Magyarország természetes helye a status quot felborítani kívánó, a béke revízióját igénylő, korábbi vesztes államok körében volt, ellentétben Lengyelországgal, melynek magától értetődő módon a Versailles-i békerendszer által teremetett status quo megőrzése volt az elsőrendű érdeke. Ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy utólag maga Churchill is úgy ítélte meg, hogy 1939. március végén annak a Lengyelországnak garantálták a határait, mely „mindössze hat hónappal azelőtt hiénaétvággyal csatlakozott Csehszlovákia kirablásához és megsemmisítéséhez”, nem beszélve az egyharmadrészt kisebbségek által lakott Lengyelország ukrán és belarusz népességének szomorú sorsáról (ti. nyílt polonizáció /pl. iskolák és ortodox templomok elvétele/, erőszakos telepítési politika, illetve szinte polgárháborús állapotok – az ún. pacifikáció – jellemezték a helyzetüket).

További beszédes tény, hogy még az I. világháború után a győztes, így a status quót őrző oldalra került államok – melyeket közvetlenül nem fenyegette területileg Németország – is a náci oldalra álltak, úgy mint Románia (1940) vagy éppen Jugoszlávia, ahol 1941-ben csak egy jelentős brit részvétellel szervezett katonai puccs (lásd erről szóló korábbi cikkünket) tudta megakadályozni az ország csatlakozását a tengelyhatalmakhoz.

Csehszlovákia és Lengyelország esete annyiban más, hogy őket közvetlenül, területileg fenyegette a német terjeszkedés, ugyanakkor érdemes azt is megjegyezni, hogy a csehek egyetlen puskalövés nélkül fogadták a német protektorátust és sem a jugoszláv partizánokhoz, sem pedig a lengyel Honi Hadsereghez hasonló mértékű ellenállás nem szerveződött, mi több, a cseh ipar a világháború végéig szolgálta a német hadigépezetet, míg Prága pedig a legépebben megmaradt közép-európai fővárosként élte túl a második világháborút.

Mindezek után a konkrét második világháborús részvételt vizsgálva teljesen egyértelműen rajzolódik ki, hogy

Lengyelország és Magyarország geopolitikai helyzete, így világháborús részvétele egyszerűen nem összehasonlítható.

Addig, amíg Lengyelország számára 1939 rögtön német agressziót, megszállást, mérhetetlen sok szenvedést és végső soron a háború végéig majd’ 6 millió áldozatot hozott, addig Magyarország éppenséggel német támogatással érte el a revíziós eredmények többségét, ráadásul 1944-ig a német megszállás kegyetlenségét sem ismerte. Magyarország világháborús együttműködését természetesen retrospektív módon el lehet ítélni, utólagosan el lehet várni, hogy a magyar kormány utasítsa el a revíziós lehetőségeket és álljon ellen a németeknek, ám ez teljesen történelmietlen. Bárdossy László miniszterelnök népbírósági perében igen tömören megfogalmazta a problémát:

„Nem ajánlhatunk senkinek öngyilkosságot annak reményében, hogy majd feltámad.”

A rendszerváltás óta már több kiváló külföldi, főként angolszász szerzőktől származó kötet is napvilágot látott, melyek külső szemlélőként is érzékelték és bemutatták Magyarország igen szűk mozgásterét, kényszerpályáját, dilemmáit. Itt elég, ha csak az 1941-ig Budapesten szolgáló amerikai követ, Montgomery: Magyarország, a vonakodó csatlós című emlékiratára, vagy Deborah Cornelius nem rég megjelent, Kutyaszorítóban című kötetére gondolunk. Mindemellett utalni kell rá, hogy Magyarország lehetőségeihez képest tényleg igen sokáig sikerrel őrizte semlegességét.

Itt elég ha csak utalunk arra, hogy 1938-ban Horthy Hitler válogatott gorombaságai ellenére is határozottan ellenállt a német ajánlatnak, miszerint Magyarország provokáljon háborút Csehszlovákia ellen.  Egy évvel később, 1939. szeptemberében pedig

a Teleki-kormány megtagadta a német csapatok átszállítását az ország területén Lengyelország ellenében, sőt egyedüli államként, számos lengyel menekültet fogadott be.

Természetesen Magyarország második világháborúba való sodródásának, illetve később az 1944-es helyzetét illetően jóval mélyebb elemzés is szükséges – amelyre remélhetőleg a jövőben ezeken a hasábokon sort is kerítünk – ugyanakkor a fentebb bemutatott szempontokat figyelembe véve a józanul gondolkodó többség számára teljesen egyértelmű lehet, hogy a 21. században ideje volna túllépnünk az „utolsó csatlós” vagy „melyik oldalon harcolt” jellegű érveken és reálisan, a korabeli viszonyokat figyelembe véve értékelni a magyarországi folyamatokat és az ország világháborús szerepvállalását.

Nánay Mihály

Kiemelt képünkön az 1945-ben felrobbantott és ideiglenesen megtámasztott Erzsébet híd, 1949-ben. Forrása: Fortepan/ID 3985