„Sem rokonszenv, sem kímélet” – Jugoszlávia és Magyarország a brit külpolitikában, 1941-ben

A címben szereplő idézet a Magyarországról 1941 áprilisában távozó brit nagykövettől származik – de a Londonból távozó magyar követet is ugyanilyen értelemben tájékoztatták – és igen tömören foglalja össze, hogy mire számíthatott Magyarország a Brit Birodalomtól abban az esetben, ha szövetségeseivel szembeni katonai akcióhoz bármilyen segítséget nyújt, vagy csatlakozik. Brit nézőpontból ez teljesen érthető és a saját érdekeket követő, következetes álláspont, ugyanakkor érdemes tudatosítani azt is, hogy Londonból nézve nem létezett két szempont. Bármilyen magyar jugoszláv áldozat árán kérlelhetetlenül kívánták érvényesíteni a brit érdekeket, a legcsekélyebb megértést sem tanúsítva a közép-európai és balkáni államok bonyolult kényszerhelyzetére. A később főképpen 1941-es események miatt népbírósági perbe fogott és kivégzett Bárdossy László miniszterelnök szavaival élve: az öngyilkosságot várták Magyarországtól és Jugoszláviától – esetleg a későbbi feltámadás reményében.

Jugoszlávia és Magyarország német befolyást illető dilemmája, valamint a brit érdekek érvényesítése is sok szempontból hasonló volt 1941-ben (illetve természetesen több tekintetben el is tért), így célszerű egymás után megvizsgálni őket. Jelen írásban Jugoszlávia, majd a jövő héten Magyarország fog sorra kerülni.

1940 nyarától egy évig – a német-szovjet háború kezdetéig – a Brit Birodalom modern történelmének talán legnehezebb időszakát élte át, hiszen a német villámháborús támadás eredményeként Franciaország néhány hét alatt összeomlott és Nagy-Britannia egyedüli hadviselő félként állt szemben a németekkel. Bár az angliai légi csatában elszenvedett vereség és a brit flotta fölénye nyomán a Hitler által tervezett invázió nem valósult meg, a helyzet távolról nézve sem volt pozitív a britekre nézve.

Komolyan fölmerült – pl. Lord Halifax külügyminiszter részéről – annak a lehetősége is, hogy 1940 nyarán elfogadják a német békeajánlatot,

ami leginkább Churchill hajthatatlansága miatt nem következett be. Mindennek megfelelően tehát nem lehet meglepő, hogy a Brit Birodalom alapvető érdeke volt, hogy újabb szövetségeseket vonjon be a háborúba, akár csak azzal a céllal is, hogy a német erőket néhány hétig vagy napig lekössék.

Ebből a szempontból jelentett ideális alkalmat Mussolini balsikerű észak-afrikai, majd még inkább görögországi hadjárata. A Duce, irigyelve Hitler nagy győzelmeit, maga is önálló olasz akciók megindítása mellett döntött. Először Észak-Afrikában támadta meg Líbiából kiindulva az egyiptomi brit gyarmatot, ám az olasz offenzíva gyorsan elakadt, sőt a britek nyomultak be Líbia területére, így német segítségre volt szükség, hogy megfordítsák a hadjárat alakulását.

Másodikként pedig Görögország ellen indítottak támadást, ami az afrikaihoz hasonlóan balsikerű lett, a görög hadsereg ellentámadása során benyomult az olaszok által birtokolt Albániába. Churchill úgy ítélte meg a helyzetet, hogy – első világháborús analógiák nyomán (pl. Gallipoli vagy Thesszaloniki) – nyithatna egy újabb frontot a németek ellen, így vállalva afrikai erőinek meggyengítését is, mintegy 50 000 fős expedíciós haderőt küldött Görögországba, komoly légi támogatással (hivatkozva arra, hogy még 1939-ben Lengyelország mellett Görögország határait is garantálták). Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a támogatás önmagában, sőt még a balkáni államok erejével együttesen sem lehetett elegendő a németek föltartóztatására.

A brit diplomácia ennek ellenére el volt arra szánva, hogy a maga szempontjából kérlelhetetlenül logikusan, a balkáni államokat (vagy akár Magyarországot), tekintet nélkül azok saját érdekeire, minden áron a németek ellen vonja háborúba,

függetlenül attól, hogy a vereség esetén bekövetkező német megszállás milyen következményekkel jár az adott államra nézve. Ebből a szempontból legérdekesebb Jugoszlávia és Magyarország helyzete volt.

Jugoszlávia a két világháború között, a Versailles-ban megalkotott békerendszer értelmében a nyugati hatalmakkal ápolt baráti viszonyt – ezt az (angolbarát) irányvonalat képviselte az országot 1934–1941-ig, II. Péter kiskorúsága idején irányító Pál régensherceg is. Jugoszlávia mozgástere 1941-re szűkült be vészterhesen. Hitler megindította a Szovjetunió elleni hadjáratra való felkészülést, amihez feltétlenül békés balkáni hátországot akart. Szintén fokozta a Balkán jelentőségét a balsikerű olasz hadjárat, valamint a britek érkezése. Ennek megfelelően Hitler egyre inkább fokozta a nyomást a jugoszláv kormányon, hogy csatlakozzanak a tengelyhatalmakhoz és írják alá a háromhatalmi szerződést.

A cél érdekében igyekezett a fenyegetéseket pozitív ígéretekkel (pl. Jugoszlávia határainak garanciája) kombinálni. A helyzet értékelése Belgrádban korántsem volt egyértelmű.

Volt olyan németbarát miniszter (Nedić), aki úgy ítélte meg, hogy a britek jelenléte hozza a Balkánra a háborút – máskülönben meg lehetne őrizni a békét – így a thesszaloniki kikötő (mint brit hídfőállás) elfoglalását javasolta,

ezáltal elkerülve a balkáni háború kirobbanását. Annak ellenére, hogy az 1941-es jugoszláv érdekek szempontjából ez az elképzelés tagadhatatlanul több tekintetben is racionális volt, a kormány inkább másfelé tájékozódott. A másik oldalon

Dusan Simović tábornok a légierő parancsnoka egyenesen úgy fogalmazott, hogyha Jugoszlávia csatlakozik a háromhatalmi szerződéshez, akkor bombát dobna a királyi palotára.

Cvetković kormányfő és a régensherceg a két irányzat között középen álltak. Bár a régens angolbarát volt és hitt végső soron a brit győzelemben, ugyanakkor 1941-ben érzékelte a brit politika ajánlatának cinikus mivoltát, hiszen úgy követelték Jugoszláviától a németekkel szembeni fellépést, hogy ahhoz kellő támogatást nem tudtak nyújtani. Ráadásul 1941 márciusában megérkezett Bulgária területére a német 12. hadsereg, így tehát északnyugatról a német területekről, keletről Bulgáriából és Romániából, valamint esetlegesen északról, Magyarország irányából is támadásra kellett számítani.

Mindennek megfelelően a jugoszláv kormány nem a Bárdossy által később „öngyilkosságnak” nevezett megoldást (melyet a britek szorgalmaztak), hanem a háromhatalmi szerződéshez való csatlakozást választotta. Ezt ráadásul meglehetősen kedvező feltételek mellett tette:

Hitler garantálta Jugoszlávia határait (még csapatok és hadianyag szállítására sem vették volna igénybe az ország területét), sőt az országhoz csatolták a thesszaloniki hídfőt, ezzel az Égei-tengerhez való kijutás évszázados szerb álmát teljesítették be.

Emellett pedig szerződésbe foglalták, hogy Jugoszláviának nem kell a németek által vívott háborúhoz csatlakoznia. A szerződést Cvetković kormányfő 1941. március 25-én, Bécsben írta alá. A németek jóindulatának elnyerése mellett abban is bíztak, hogy a britek is értékelni fogják, hogy Jugoszlávia számára a lehető legszélesebb mozgásteret vívták ki, gyakorlati tekintetben szinte sikerült megőrizniük a semlegességet. A brit politika azonban nem volt hajlandó a jugoszláv érdekeket is figyelembe venni, azaz nem egy saját érdekeit szem előtt tartó és brit érdekeket nem sértő Jugoszláviára volt szükségük, hanem egy önmagát a brit érdekekért feláldozó Jugoszláviára, így az események újabb fordulatot vettek.

A jugoszláv történelem máig vitatott kérdése, hogy a március 27-én lezajlott puccs mennyiben volt a jugoszláv ellenzék és a hadsereg saját eredménye és mennyiben a brit diplomácia (leginkább is Sir Ronald Campbell nagykövet), valamint titkosszolgálatok (leginkább a Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége /Special Operations Executive – SOE/) közreműködése volt a döntő.

Kétségtelen tény, hogy a briteknek már 1940-re komoly hálózatuk volt az országban, összeköttetésben álltak az ellenzéki erőkkel, sőt egyes kutatók szerint már 1940-re készen állt a végső esetre szánt puccs terve. Az éppen Egyiptomban tartózkodó Eden külügyminiszter, amint hírét vette Jugoszlávia háromhatalmi szerződéshez való csatlakozásának, rögtön utasította Campbellt, hogy tegyen meg mindent a puccs érdekében. Jól előkészített német-ellenes tüntetések, megmozdulások már március elején is zajlottak az országban. Az természetesen kétségtelen tény, hogy a szerb közvélemény nagyobbik része inkább angolbarát volt, de ez még korántsem lett volna elegendő a sikeres hatalomátvételhez.

A kormány ellen fellépő angolbarát erők végül március 27-én hajnalban sikeres katonai puccsot hajtottak végre, és a légierő addigi parancsnoka, Dusan Simović vette át az ország vezetését, egyúttal nagykorúsították az ekkor 17 éves II. Péter királyt – akit ugyanakkor nem vontak be az események előkészítésébe.

Belgrádban és több szerb városban nagy tömegek lelkesen üdvözölték a fordulatot, ugyanakkor Zágrábban vagy Ljubjanában már koránt sem volt ilyen pozitív az események fogadtatása. Fontos megemlíteni, hogy

a brit diplomácia és titkosszolgálatok mellett a szovjetek is támogatták a fordulatot, hiszen a Szovjetunió térségbeli befolyása még inkább lecsökkent volna Jugoszlávia háromhatalmi szerződéshez való csatlakozásával.

Az NKVD és a GRU (szovjet katonai titkosszolgálat) a puccs szervezésében is részt vett, valamint a kommunisták nagyban hozzájárultak az utcai megmozdulások sikeréhez is.

A megoldhatatlan helyzetből azonban az új kormány sem tudott menekülni. Ugyan a szovjetekkel kötöttek egy semmitmondó barátsági szerződést, de az semmilyen kézzelfogható garanciát vagy támogatást nem adott Jugoszláviának német támadással szemben és a britek részéről sem állt rendelkezésre jelentősebb haderő a németek feltartóztatására. Éppen ezért

Simović hatalomra kerülése utáni második napon már a német követnek bizonygatta, hogy az új vezetés is kitart a háromhatalmi szerződés mellett. Ezt azonban Hitler már nem hallgatta meg, a puccs napján kiadta a 25. számú „Führerbefehlt” Jugoszlávia megsemmisítésére.

A német hadigépezet mozgásba lendült, április 6-án megindult a hadművelet és április 13-án elesett Belgrád, két hét múltán, április 21-én pedig a görög hadsereg is kapitulált.

Az események értékeléseként tehát elmondható, hogy a brit hatalmi politika ugyanolyan kérlelhetetlen cinizmussal használta ki a közép-európai, illetve balkáni államokat saját érdekei mentén, mint akár a szovjetek vagy a németek. Bárdossy László fentebb szereplő szavait idézve, tehát

az öngyilkosságot ajánlották Jugoszláviának, ami meg is történt. Az ígért és vágyott feltámadás pedig 1941 tavaszán meglehetősen távolinak, bizonytalannak, sőt kétségesnek látszott.

A horvátok pedig éppenséggel örömmel fogadták újonnan létrejött államukat, bár ez később az usztasa uralom megismerése után gyorsan megváltozott. Más kérdés, hogy a háború végén Jugoszláviát – annak ellenére, hogy a független horvát usztasa állam mindvégig kitartott a németek mellett – tekintettel a sikeres partizánharcokra, valamint a jugoszláv emigráns kormányra győztesként ismerték el. Nem úgy a Jugoszláviához igen hasonló válaszút elé állított Magyarországot, melynek helyzetét egy következő írás járja majd körül.

Nánay Mihály