Mondjunk el egy imát a nagymamákért is!

Ezt az országot a nagymamák építették újra a háború után. Nem a lerombolt épületeket, hanem az unokák lelkét mentették meg az Istent eltörölni akaró kommunizmus idején. Ők fogták meg a gyerekek kezét, és vitték el őket vasárnap a templomba, este ők imádkoztak velük, ők adták tovább a padláson eldugott Bibliát, imakönyvet, ők énekeltették meg a családot karácsonykor. Egyszóval gondjuk volt rá, hogy a jövő nemzedékének átadják az ősöktől kapott, de éppen akkor tiltott lángot – indítja egy paptól hallott visszaemlékezéssel elgondolkodtató írását Teveli Zoltán, a Magyar Nemzet munkatársa.

 
Bár mostanság nem divat, érdemes néha klasszikus, „unalmas” dokumentumfilmet nézni, amikor kendős öregasszonyok és deres hajú bácsikák mesélnek a régi időkről, ezekben van az igazi dráma, a valódi élet. Csak egy sokkoló emlék ezek közül a nagymama, aki az erőszakolni érkező szovjet katonát a saját lányához irányítja, hogy a kislány unokát megmentse tőle – olvasható Teveli Zoltán írásában.

A szerző leszögezi: az elmúlt száz évben nem volt könnyű nagyszülőnek lenni Magyarországon. A háborút megélt nagymamák a valóságban nem igazán hasonlítottak arra a nagyira, akit a gyermekirodalom próbál elképzelni nekünk, aki folyton süt-főz, sürög-forog, akinek mindig van egy kedves szava a családtagokhoz. Illetve néha ilyenek is voltak. De ugyanakkor rendíthetetlenül kemények, s nem mindig barátságosak, néhol mogorvák, éles nyelvűek.

Sok családban végeredményben ők voltak a családfők, súlyos döntéseket kellett hozniuk – világít rá Teveli.

A háborút felnőttként megélő korosztályból már kevesen vannak életben, akik ma az idős korosztályt jelentik, azok az ő gyermekeik, unokáik. Ők ugyan már nem láttak világháborút, ám a szüleik, a háborús nemzedék élettapasztalatának, keménységének, állhatatosságának valamennyire mégis beléjük kellett ivódnia. Ez a generáció is erős volt problémamegoldásban – folytatja a szerző –, a jég hátán megélésben, mert erősnek kellett lennie. Sokat láttak, tapasztaltak, úgy, hogy sokszor a maguk feje után kellett menniük.

A háború után gyökeresen megváltozott világban példa nem volt előttük, csak az otthonról hozott muníció, a láng.

És most ez a generáció az, akik mindezzel a hátuk mögött, egy sosem látott helyzetben a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb csoportot jelentik. A világot sújtó pandémia új, sosem látott erőfeszítést igényel tőlük – emeli ki, majd így folytatja: Most nem a cselekvés ideje jött el, nem kell megoldaniuk semmilyen helyzetet, csak a járvány terjedésének megelőzése miatt otthon kellene maradniuk. Sokan megfogadják a tanácsot. Ám vannak olyanok is, akiknek nem vagy nehezen megy a visszavonultság.

Teveli felhívja a figyelmet arra: mindent meg kell tennünk a környezetünkben élő idősekért (és nem idősekért), hogy újra és újra elmondjuk türelemmel, hogy maradjanak otthonaikban. Mert ha a nagymama otthon marad, otthon fog maradni a nagypapa is. És ha minél több helyen jön szembe velük az üzenet, akár a médiában, akár plakátokon: „Maradjon otthon!”, akkor lesz foganatja.

Ezt mindannyian megtehetjük. És azért csendben mondjunk el értük egy imát is!

A teljes írás itt olvasható.

 

Kiemelt képünk forrása: pixabay.com