Mivel úgy adódott, hogy a néhai Szovjetunióban, Beregszászon születtem, a magyarlakta Kárpátalján – mellyel a történelem rendszeresen meglehetősen gorombán bánt –, sok olyan furcsasággal találkoztam, amivel az anyaországban élők nem nagyon.
Az egyik ilyen az volt, hogy az ateista világszemléletű, magát szocialistának nevező hatalom nehezen viselte a vallást, az egyházakat. Olyannyira, hogy az elüldözött vezetők nélküli gyülekezetek üresen maradt templomaiba, zsinagógáiba ateista múzeumot, kultúrházat, filharmóniát telepítettek. Emlékszem, általános iskolás koromban kötelező jelleggel vittek bennünket tanulmányi kirándulásra vallásellenes múzeumba, ahol az oltár, a szentképek, szobrok helyén ízléstelen plakátokon mutattak be dőzsölő pópákat, papokat, akik a szegény nép nyakán élősködtek a vérüket szívva. Mivel felmenőim hívő katolikusok voltak (anyai nagyapám a ’70-es években a beregszászi katolikus templom kántora, egyházközösségi pénztárnoka volt), így neveltetésem okán ezeken a helyeken rettentő kínosan éreztem magam.
Szüleim pedagógusok voltak, nekik akkor tilos volt istenhívőnek mutatni magukat, templomba járni, és a gyerekeiknek se volt ajánlatos, mert hát milyen pedagógus az, aki még a saját kölykét sem képes az ordas eszmék ellen nevelni. Nagymamánk a tesómmal azért rendszeresen elcsempészett bennünket a gótikus templomba, ahol a pad ugyan kemény volt, de érdekesek voltak a képek és a szobrok, szépen szólt az orgona, és a nénik, bácsik nagy áhítattal, fegyelmezetten imádkoztak.
Nagyobb ünnepekkor mindig sétálgatott 2-3 „érdekes” figura a templom előtt az utca túloldalán, figyelték, hogy ki megy be oda. Így volt ez húsvét ünnepén is.
Ezért aztán vasárnap leginkább az idősek mentek a délelőtti ünnepi misére, az ételszentelésre. Vitték a főtt sonkát, a sárga túrót, a szép hímes tojásokat és a kalácsot, amit nálunk (valószínűleg a görögkatolikusok után) pászkának hívtak.
Az ünnep előtt persze mi, gyerekek is nagy izgalommal készülődtünk. Tanultuk a nagymamáktól, hogyan lehet a nejlonharisnyába csavart tojásokra friss tavaszi levelekkel, hagymahéjban főzve mintát varázsolni. A spájzban a kendőbe csomagolt sárgatúró leve lassan csordogált, mi meg alig vártuk, hogy ehessünk belőle. Aztán amikor a nagyi az ételszentelésről hazajött, és hangos Feltámadt Krisztus!-sal köszönt, mi meg válaszoltuk, hogy Valóban feltámadt!, tudtuk, hogy a finom ételek, amiket hazahozott, nem csak az ízük miatt különlegesek. Szép pillanatok voltak, ma is emlékszem rájuk.
hirdetésMost mi is készülünk, a kisebbik lányom a nagyival konzultál telefonon a sárgatúró rejtelmeiről, lehet, hogy megengedi nekem, hogy segítsek a hímesek elkészítésében a régi recept alapján, elkészítjük a most is finom ételeket, aztán majd vasárnap leülünk az ünnepi asztalhoz. Csak most sem lehet misére menni, fonott kosárban hazahozni a szentelt ételeket.
A mi gyerekkori ünnepünket a politika rontotta el. A mi gyermekeinkét most a járvány keseríti meg. Vajon ők mit őriznek majd meg az idei húsvétról? Rajtunk múlik!
Prófusz József
Kiemelt képünkön a Beregszászi Katolikus Templom látható. Forrás: Vasárnap.hu
