„Kérjük az Istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert”

Magyarország nagy vérveszteség árán szabadult  fel a török megszállása alól, ugyanakkor ez nem jelentette az ország függetlenségének visszaállítását. A Habsburg abszolutizmus és kizsákmányolás a 18. század elejére már tarthatatlanná vált.

„A törvényt nem ismerő uralomvágy mindenre kiterjedt. A közös bajokat, amelyek ellen a nemzet küzdött, könnyen vettem mindaddig, amíg az ifjúság kicsapongásai közben öt évet töltöttem Csehországban, a többit Olaszországban vagy a bécsi udvarnál. De aztán újra letelepedtem hazámban, amelynek sok magánsérelme és még inkább közös sérelme jobban megéreztette velem, milyen elnyomás alatt nyögött a haza” – írta Vallomásaiban II. Rákóczi Ferenc.

II. Rákóczi Ferenc mindösszesen 27 éves volt, amikor az elégedetlenek élére állt, és megkezdte a harcát az osztrák seregek ellen. Az 1703-ban meginduló szabadságharc során Rákóczi nem csak a rendi nemeseknek, hanem a parasztoknak is visszaadta azt a reményt, mely szerint a Magyar Királyság ismét független és erős lehet.

Az állami önrendelkezést, a rendi kiváltságok megtartását és a Habsburg-háztól való elszakadást tűzte ki célul Rákóczi, és ehhez a célhoz mindvégig hű maradt – akkor is, amikor a külpolitikai helyzet megváltozása teljesen reménytelenné tette a további harcot.

A szabadságharca noha elbukott, nem volt teljesen hiábavaló, a szatmári béke ugyanis megakadályozta Magyarország teljes beolvadását a Habsburg Birodalomba.

Nyolc év háborúskodás után Rákóczi elhagyni kényszerült Magyarországot, ahová már sohasem térhetett vissza. Lengyelországban, Angliában, majd Franciaországban talált menedéket. Az őt patronáló XIV. Lajos halála után a török porta fogadta be 1717-ben, ahol haláláig, 1735. április 8-ig élt. Rodostói évei alatt esztergált, asztaloskodott, bútorokat tervezett. Utolsó napjairól íródeákja, Mikes Kelemen tudósított.

„Másnap, hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házban megyek, de micsoda ijedségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját, aki is természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgult, valamint ha sáfránnyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget érez, szüntelen való hideglelés van rajta, és mintha az egész vére sárré változott volna, úgy elsárgult az egész teste. Ma innep lévén, felöltözött, és a nagymisét meghallgatta, de nem kell csudálni, ha igen keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot. Édes néném, kérjük az Istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak” – jegyezte fel Mikes Kelemen levelében.

Pár héttel később szomorúan számol be a fejedelem haláláról:

„Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön”. 

Végakarata szerint belső szerveit a rodostói görög templomba, szívét Franciaországba, további földi maradványait pedig Konstantinápolyba vitték. Rákóczi földi maradványai csak 1906-ban érkeztek vissza Magyarországra. A kassai Szent Erzsébet székesegyházban leltek végső nyugalomra.

 

Kiemelt képünk forrása: Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc képmása, 1712 (Forrás: Wikipedia.hu)